Ülj a tenyerembe te libegő levél,

várhat az avar-sír egy percet még!

Mondd, milyen az őszidő, ha kopog a tél,

fájnak-e az emlékek, ha közel a vég?

A tavasz varázsa, mint selymes igézet

még mosolyt kelt-e sárgult lelkeden?

Mesélj a napsugárról, mi arcodra tévedt

s csókolt, csókolt napestig kedvesen.

Fájt-e nyárelőn, mikor a szirmok lehulltak,

s csak a szél susogta riadt búcsúzásuk?

Ámultál-e, amint a gyümölcsök árnyadba bújtak,

majd a fény fürdette színes bódulásuk…

Ha barázdáim nézed, sorsodat olvasod,

sorjáznak ráncosan az idő rótta nyomok.

Már elfújták az évek a tavaszi illatot,

maradt nekünk a kétség, a remény is zokog.

Egy kettő egy kettő, sikong a leányka,

meglendül lábán a parányi topánka.

Léptével játszódik a levelek között,

csattan a pici talp a nagyobbak mögött.

Labda pattog árnyak alatt  el kell érni,

fut az apa, fut az anya, fut egy néni,

mindhiába liheg is a három felnőtt,   

kisleányka érte utol mégis előbb.

A nevetős boldog napok egyre nyílnak,

Életükhöz szép meséket együtt írnak.

Kedves reggelt víg nappalok ékesítik,

kis Zsuzsika szüleiben vakon bízik.

Mit nekik a tél hidege, jót nevetnek,

jöhet a hó, jöhet a fagy, és zord felleg,

nyár melege zivatart hoz, az se számít,

egyek lesznek mindhalálig, bármi csábít.

Sár freccsen a ruhácskára, ó mily szégyen!

Apa rohan, bölcs nyugodtan, hogy segéljen:

– Ez csak játék, ne sírj ezért, nevess rajta! –

Szép a jövő, emlék lesz ez, azt sugallja.

Szikrázik a napsütés, de felhő toppan,

éktelen zaj agyakat tép, villám lobban.

Kis Zsuzsika lelke szakad, mikor látja,

égi szikra édesapját földhöz vágja.

Anya szalad, egyre sikolt, eszét veszté,

szénné égett édes férjét élesztgeté.

Kisleányka hangja csuklik: Édesapám,

fogd a kezem, ölelj még át, nézzél én rám!

Kába ködben múltnak sírján bús az élet,

tapogatva botladozik két szép lélek.

Szakadék húz, remény rugdos, hol is az út,

nincs fogódzó, inog a lét, minden oly rút.

– Édesanyám, mi lett veled, miért fekszel?

Leánykéztől borosüveg széjjel freccsen.

– Ne tedd velem, ezt a szégyent, dúlt a lelkem!

Bomlott álmok tépik szívem és a testem.

Nincs nyugalmam mióta az ég ránk szakadt,

legyél nekem te legalább, ki megmaradt!

Barátaim, merre vagytok, hol van kis fény,

szétzúzom e rút világot úgyis még én! –

Szíve kemény, flegma némbert játszik egyre,

duhajkodik korhelyek közt eszét vesztve.

Link társaság beszippantja, együtt égnek,

nincs határa sem a drognak, sem a kéjnek.

Magányának álmait marja az emlék,

borzongatva ébreszt reggel a verejték .

Pillanat reménye csillan, talán majd ma,

de szégyenkönnyet önt, a tegnap kalandja.

Kopog a reménység, vihog a társaság,

de jő az éjjel újra, s fertő odavág.

Nincsen kapaszkodó, botlik az avaron,

hová lett a kislány, az édes amazon?

Szép arcok sorjáznak a holdas éjszakán,

kedvesek, bohémek, mint ő volt hajdanán.

Száll az ének, a vendégsereg elsodor,

egy új világról álmodnak, hol nincs nyomor.

Műterembe tartanak, ott nagy az élet,

víg dal szól, ha pokol is lesz az ítélet

Művész lelkek, az ő ecsetjük színt kever,

cifra ágyra modell kéne, ki fent hever.

– Új leányka, szép kedvesem, legyél te az,

szép testedre e bohém csapat rászavaz.

Még úgy se láttunk ily ragyogó alakot,

bűnt követsz el, ha testedet eltakarod. –

Szólt egy víg hang, a nagy csapat meg helyeselt,

és pózolt a lány, mindenkit lehengerelt.

– Kiált az egyik, – whiskyt ide a szépségnek!

Pohár koccan, így oldódnak a kétségek.

Vázlattá lesz ecset nyoma, pendül a húr,

van, ki szaval, trillázni kezd a trubadúr.

Édes káosz diktál rendet, minden oly szép,

pohár koccan, csók is csattan, öröm e kép.

Képre dal jön, megáll a kéz, és a kréta,

eszme alszik, a húr pendül, nincs diéta.

Tölts barátom, száraz torkunk oly panaszos! –

pohár koccan, újra tölti azt a csapos.

Órák telnek, dúl a jókedv, hajnalodik,

van ki  fáradt, lent a padlón kókadozik.

Lassan kihal a vitézség, elül a vágy,

csak szép Zsuzsa ébredezik, forog az ágy.

Szégyenében szűköl halkan – Hová lettem?

Én istenem, jó istenem, mit is tettem?

Halálba visz ez az élet, jövőm sincsen,

emlékeim szép képei minden kincsem. –

Nyíl az ajtó, könnyei közt árny közelít,

hangja bársony, mélyről tör fel, úgy melegít.

– Ez csak játék, ne sírj ezért, nevess rajta. –

Szép a jövő, emlék lesz ez, azt sugallja.

– Édesapám, hogy lehetsz itt, hisz meghaltál,

égszakadás délelőttjén,  úgy itt hagytál! –.

Fiú nevet, –  Égszakadás éjszakáján

 mennydörgésben születtem én éjfél táján.

Idősebb vagy, az én lányom hogy lehetnél? –

Álmélkodva néz a fiú, úgy nevetgél.

De mert látja, komoly a lány, zavart szegény,

kétely gyötri, bár szemében ott a remény.

Segít neki felöltözni, hajat fésül,

pici ruhát igazgatja, s cipőt végül.

Súgja a lány, merre néki a hazája,

mennek, mendegélnek, mint legény, s babája.

Léptükkel játszanak a levelek között,

tipeg a tűsarkú a nagy cipő mögött.

Egy, kettő, egy, kettő! – sikong a leányka,

meglendül lábán az észvesztő topánka,

Bár az idő múlik, a rajongás marad,

nem dúlhat a szenvedély, győz az akarat.

Ha meginogna is jelleme a lánynak,

ott van apa újra, s gátat szab a vágynak.

Láthatatlan kapocs köti össze őket,

mi fonhat így össze, holtakat élőket?

Lélek szállt tán vissza könyörgő szavakra,

új testbe költözvén támaszul kacagva?

Tudni sem kellett, csak szerepüket élték,

hogy őket  a mennyben mire is ítélték.

Megnyugvás volt mindez fiúnak, Zsuzsának,

fogódzó a lánynak, s öröm az apának.

Csodálatos volt e villám szülte viszony,

jöhetett a dörgés, fénylés vagy az iszony.

Egy égi mosolyon úszott már a létük,

isteni hang küldött vivátot feléjük.

Hangyapát már a gutaütés kerülgette. Azóta, hogy a nap teljesen ki lett rekesztve a bokrok közül – mivelhogy az óriásfa árnyéka mindent betakart –, jobban hasonlított a hangyaboly egy megbolondult darázsfészekhez, mint egy otthonhoz. Mindenki rohangált, sebesültek lábait lökdösték, hátha mozdítani tudja még a gazdája, potrohát vesztett haldoklók vonszolták magukat. A munkások hordták a hullákat félre, a katonák meg a rágóikat villogtatták, ha újra visszajönne az a két elvetemült, azonnal rájuk támadhassanak. Hangyapa nem akarta nézni a felfordulást, hát odaszólt Hangyandornak.

         – Mindjárt jövök. Majd nézzetek be a Királynőhöz, hátha megkíván egy kis gombafélét!

         – Te hova mész, tán megérkeztek a tücskök?

         – Majd holnap, ha jól értettem a méltóságos újgazdagéktól.  Ma már csak mulatnak, azt hiszem, de holnap egészen biztos, hogy kihozzák a kalitkákat… meg hát benne a lakókat.

         Hangyapa elrágott egy keresztbe fordult fűszálat, és átkocogott a kerítésül szolgáló odvas rönkhöz, ahol a szomszéd boly legnagyobb tekintélyével, Hangyányi úrral szokták megbeszélni, ha közös gondjuk akad. A két boly egyébként haragban volt, mióta kölcsönösen megették egymás királynőjét, de ők ketten mindig megtalálták a hangot egymással.

         – Mi volt nálatok szomszéd, hogy akkora felfordulást látok, mintha víz öntötte volna el a hajlékotokat? – szólította meg Hangyányi úr, amikor felmászott ő is a kiálló ágra, hátha onnan rálát majd az övéire.

         – Hallod, hogy mulatnak? – bökött a csápjával Hangyapa a gazdáék terasza felé – nem kímélnek ezek semmit, még a bokrok alatt sem lehet a becsületes hangya biztonságban.

         – Ott is mulatnak talán?

         – Másról van szó! – hajolt a szomszéd fülrezonátorához – a két fiatallal volt baj.

         – Baj?

         – Nem lett volna baj, ha valamennyivel arrébb dőlnek le a fűre, és ott henteregnek. Meg hát szégyentelenek is voltak, mert bármekkora meleg is van, az emberek nem szoktak minden ruhát csak úgy ledobni magukról.

         – Ezek levetették?

         – Le ám, bár a baj az volt, hogy pont a boly főbejárata felett csináltak mutatványokat, és a levélhordó utakat is tönkretették.

         – Te atyaég! – kiáltott fel Hangyányi úr.

         – No de akkor kirohant négyszáz katona, és nekiestek az alul lévő fenekének. Elkezdték a rágóikkal csípni, harapni, az meg úgy dobálta magát, hogy majd leesett róla az a másik. Még szerencse, hogy Hangyacsarka negyvened magával hirtelen felszaladt arra a másikra – ekkor Hangyapa mutatta, hogy amelyiknek elől olyan nagy dudorai vannak ­–, és nekiestek annak is. Én is ott voltam velük, tudom, mit beszélek, de én még olyant nem értem. Valamikor keveredtem én már olyan helyre, de ott meg lehetett bújni a kis bozontban.

         – Ennél meg nem? –  Hangyányi úrnak tátva maradtak a csáprágói.

         – Ennél nem. Ehh… nem volt azon egyetlen szál búvóhely sem.

         – Azta!

         – No de felugrott az is, és akkor történtek a tragédiák. Söpörték le magukról a katonáinkat, nem törődve azzal, hogy több mint felét halálra gyötörték a tenyerükkel.

         Hangyányi úr csak ingatta a fejét.

         – De ez még semmi! – Hangyapa fontoskodva emelte fel a hangját – hanem még mindennek a tetejébe, a tücskök!

         – Mi van azokkal a mocskos tücskökkel szomszéd? Hát nem tett elég csúfot velünk az a La Fontaine azzal a nagyképű munkakerülővel? Úgy tudom, valami bárban játszott utoljára egy zongorista mellett Párizsban, de amikor egyszer lerészegedett, a bárzongorista véletlenül rácsapott az ujjával, és neki annyi.

         – Másról van itt szó kérem. Az új mánia!

         – Az meg mi?

         – Ebben a fenenagy demokráciában mindenféle új hóbortokat hoznak be külföldről az emberek. Képzeld, valahol messze a világvégén innen van egy ország, Japán a neve, ahol tücskökkel védekeznek a betörők ellen

         – Mí? …hogy azokkal? De hát azok egy beszari népség, csak a léhaságban erősek

         – Éppen ez az! Amikor éjjel megy a betörő, a beszari tücsöknek elkezd remegni minden lába és elhallgat a hegedűje. Erre felébred a gazda, elkezd sápítozni, ettől megretten a betörő, és ijedtében feladja magát a rendőrségen. Legalábbis így mesélte a mi gazdánk, amikor itt volt nála valami kereskedő. Én éppen egy morzsát akartam az abroszról elemelni, akkor hallottam.

          – Mit beszélsz te?­ – állt meg a társalgók mellett Vermesz úr. – Mi van már megint azokkal az átkozott tücskökkel? – kiabálva kérdezte, mivelhogy ő maga igencsak nagyot hallott.

         – Minden házba egy tücsköt költöztetnek, arról van szó – Hangyányi úr is kiabálva válaszolt.

         – Hogy ide tücsköket? – Vermesz úr először elsárgult, azután elvörösödött, attól lehetett tartani, megüti a guta. – Új mesét akar írni azaz elvetemült La Fontanie? Összeszedem a népemet, és elmegyünk Párizsba, lerágjuk a cipője talpát, az íróasztalát, az ajtóját, ablakját…

         – Állj már meg! Mit érnél el vele, hiszen már réges-rég meghalt.

         Vermesz úr egy pillanatra megint elsárgult, de bevörösödött, amikor újra rázendített az átkozódásra.

         – Akor meg szétrágjuk a fejfáját, meg a… – itt kicsit megtántorodott – azt a kutyafáját – lihegte még, mert a vérnyomása annyira felszaladt, hogy elsötétült előtte minden.

         Ekkor Hangyapa odahajolt Hangyányi úrhoz, és kicsit lehalkított hangon mondta – Te, ezek a termeszek nem is igazi hangyák! Csak úgy… termeszek.

         – Tudom – válaszolt a szomszéd –, de ezek mind azt hiszik, hogy azok.

         – Jól jöhet ez még nekünk! – és egymásra nevetve pacsival nyugtázták.

         – Aztán honnan vesznek annyi tücsköt, hogy minden házba jusson? – Vermesz úr nagyon fülelt, mert mindig minden hírről lemaradt, és ez már kezdte idegesíteni. – Tán vadászsólymot engednek rájuk?

         –  Nem a mezőről gyűjtik be őket, hanem onnan a távoli keletről hozatják. Ebben a fenenagy demokráciában már nem sikk a hazai, külföldi tücsök kell, azzal lehet vakítani igazán – firtatta jól értesültségét Hangyapa.

         – Nem lesz abból akkor semmi, mert mire onnan a messzeségből ideérnek velük, mind elpusztul – vélte a termesz.

         – Nem úgy megy ez öreg. Cuppi úr a kínai boltban fél áron üvegkalitkástól nagytételben megveszi, lefesti a fedelét, meg a fogantyúját, aztán aranyáron házhoz szállítja mindenkinek.

         Másnap már az összes környékbeli hangyacsalád tudott a tücskökről. Lesték az embereket, kinél van olyan ami csillog, mert akkor az biztosan tücsökházat visz. Feltűnt gyanús dolog egyik másik gyereknél, de mert még nem láttak tücsökházat, semmiben sem lehettek biztosak.

         De aztán jött az este! Szinte másodperc pontossággal elkezdődött. Az egész kisváros tücsökzenétől zengett, a hangyák egymás szavát sem értették az irtózatos hangoktól, az őrök is beljebb húzódtak a hangyalyukba. Még a vastag földön, ami felettük volt azon is átszűrődött a hang, szegény királynő rosszul is lett. Bár az orvos ott ült mellette, de ő sem tudta megállapítani, hogy gombamérgezése lehet-e, vagy valóban a leszűrődő hangok miatt vágta hanyatt magát. Csak kalimpált a lábaival, majd jó húsz perc múlva az is abbamaradt. Hiába nyalogatták a hónalját, hogy a csikizéstől legalább egy mosoly jelenne meg az arcán, de nem! Hajnalig, amíg el nem ült a tücsökzene meg sem mozdult. Már feljött a nap, amikor megszólalt.

         – Hangyadonisz drágám!  Menj el a termeszekhez, és egyezz ki velük! Nekik adjuk az agyagos partot, ha még ma elrágják az összes tücsökhegedűt.

         Ment Hangyadonis nyomban. Kikerülte a locsolkodó gyerekeket, meg a kapirgáló gyöngytyúkokat, fel az uborkafára, onnan le a kamraajtóhoz, mert tudta, hogy ott Hangyamálkáék, Vermesz úr unokahúgáék, már négy nap óta egy tulipános ládát rágnak. Velük akart először tárgyalni, de megdöbbenésére a láda kb. nyolcvanhét százalékban szétrágva ott rogyadozott a falnál, de termesz sehol.  Már ment volna tovább, hogy az ablakrésen át a szomszédba jusson, amikor halk rágcsálás-hang ütötte meg a fülét.

         – Hát te mit csinálsz itt? – csodálkozott rá Hangyalomra, aki unottan rágicsálta a faszeget, amivel a sarokléc volt felerősítve.

         – Őrzöm a ládát, amíg a többiek távol lesznek.

         – Hova mentek? Épp a segítségeteket akartam kérni.

         – Jaj, most ne! Elmentek oda messzire.

         – Hova messzire?

         – Hát Párizsba. Vermesz bátyó azt mondta, vele ne szórakozzon senki, főleg ne egy ilyen íróféle. Ja… meg azt is mondta, majd ő gatyába rázza azt a La Fontaine urat. Még tegnap este elindultak körülbelül négyezren.

         Hangyadonisz nem értette miért mentek, hova mentek, azt sem tudta, milyen az az „íróféle". Gondolkodott, merre lehet még a városkában termeszcsalád, de Hangyamálka szerint kár rohangálnia, mert a Porhanya kastélyban is tegnap estétől csak egyedül Hangyaranka rágja a parkettát. Tudta, az erdeiekhez meg hiába is menne, azok be nem tennék a lábukat a városba még két faházért sem.

         – Drága Királynőm – jelentette lihegve néhány perc múlva, és a potrohát hozzádörzsölte az úrnőhöz – a termeszek disszidáltak.

         – Mit csináltak?

         – Azt mondta a termeszlány, mind elmentek, hogy gatyába rázzanak valakit.

         – Akkor mégiscsak maradt itt belőlük – a Királynő hangjából mintha kis féltékenység érződött volna. – Ha legalább az utcabeli hegedűket elrágja, már az is nagy nyugalom lesz.

         – De az nem rág hegedűt.

         – Hogy-hogy nem?

         – Már mondtam neki, hogy legalább a Loncay villába, meg a Jálnoki tiszteletesnél ha elrágná, de azt mondta nem. Szerinte, ha valahogy mégis ráadná a fejét, akkor még többet akarnánk, és mehetne Nyihocska asszonyhoz is, aki az ablakába a piros lámpa mellé négy tücsköt ültetett reklám célból, meg a Motyó Sanyiékhoz, meg mindenkihez. Azt mondta nem, és kész. Ő hegedűt nem rág, mióta egy lepattanó húr úgy hátba vágta, hogy azóta is csuklik.

         A királynőt elöntötte a düh, és általános felhívást intézett a város minden családjához. Még aznap délután, amikor az embereket elnyomja az álom az ebédhez fogyasztott színes italtól, támadják meg a tücsköket!

         – Mit akarsz Királynő? – jöttek a küldöncök minden családból, mert nem értették, hogy gondolják ezek. – Élő tücsköt nem szoktunk megtámadni. Azt sem tudjuk, hogy reagálnak, ha mondjuk, beleharapunk a lábukba.

         – Hangyacsarka! – kiáltott a Királynő. – Meséld el ezeknek, milyenek a keleti tücskök!

         A katona megjáratta csáprágóit, és csapott egyet a bal kettes lábával.

         – Ezek a világ leglustább rovarjai. Olyan közelről láttam őket, hogy meg is érinthettem volna a lábukat. Csak ülnek bambán, még a szemüket is restellik behunyni, amikor alszanak.

         – Előre néznek a semmibe? – kiabált be hátulról egy alvégi küldönc.

         – Pontosan úgy, ahogy mondod. Csak ül és néz, mint egy hülyegyerekhangya.

         – Akkor azok be vannak lőve. Gondolom ópium, meg ezek a modern izék.

         Egymásra nézett a sok vitéz hangya, próbálták leolvasni a másik arcáról, mit gondol amaz.

         – Szerintem, ha húszan ráugrunk egyre, és lefogjuk, tizennyolcan elkezdjük lerágni a lábait, hatunk meg a hegedűt próbálja lelökni a kalitka széléről, akkor néhány perc alatt tücsökteleníthetjük a várost – számolt hangosan Hangyapa

          Kicsit még akadékoskodtak a küldöncök, hogy az ő Királynőjük így, meg úgy, de hamarosan mindenki ment haza megszervezni a támadást.

Úgy lett megbeszélve, hogy amikor Prütty Feri képviselő kilép a kapun, és a kerítés mellett osonva Nasztázia kisasszony háza felé veszi az irányt, akkor támadnak. Az egész városban minden szem a képviselő udvarán álló akácfára szegeződött. Abban a pillanatban, amikor kattant a zár, kétszáz hangya dobta le onnan magasból a jelt, vagyis az akácleveleket, és indult a támadás.

         Minden csapat csak a maga harcát vívta, még a szomszédról sem tudtak semmit. Valóban gyorsan véget ért a támadás, rohantak is vissza a saját királynőjükhöz a harcosok, de a győzelmi mámornak nyomát sem lehetett látni a viselkedésükön.

         Hangyanya egy szépen gombásodott levelet tartott a visszaérkezők elé, hogy a csatában kimerült katonák visszaszerezzék erejüket. Próbálta a szavaikból kihámozni, hogyan is zajlottak az események. Kegyetlen harc lehetett, gondolta, mert senki sem akart értelmes mesét előadni, csak dunnyogtak, mérgelődtek, szidták az embereket.

         – Ezek… ezek… – Hangyacsarka nem találta a szavakat.

         – Ezek vonzzák a villámot –  Hangyandor arca felvidult a gondolatra.

         – Akkor ezeket kinyiffantja az első nagyobb zivatar – néztek egymásra, és mintha betelepült volna a virágokra egy nagyobb család levéltetű, azonnal táncra is perdültek.

         – Ne örüljetek, le vannak szigetelve! – kiáltott feléjük a kerítésrönkről Hangyányi úr.

         – Miről van szó, mondjátok már, a Királynő is kíváncsi rá – toppant eléjük Hangyara.

         – Robotok.

         – Mí? – Hangyara így már végképp nem értett semmit.

         – Nem igazi tücskök, hanem robotok – Hangyadonis mutatta a csáprágóját, ami görbén lógott, valószínű el is volt törve.

         Lassan megtelt a rönk a két szomszédos boly katonáival. A nagy közös kudarc egyelőre egymás mellé sodorta őket lelkileg is. Csak nézték a két udvart. Látszódtak a földalatti otthonok bejáratai, olyan volt minden, mint máskor, de mégis!

         – Az a kölyök mit akar már megint a bokrok mögött, nem volt neki elég a tegnapi? – mutatott Hangyacsarka a legényre, aki valóban az udvar vége felé tartott. Ment, ment, belerúgott a két pocoktúrásba, majd megállt a hangyalakás bejárata felett, és elkezdett átkozódni – az anyátok, az a mocskos kis anyátok.

         – Hé, a Cupi gyerek! – rohant a rönk felé Hangyanya, hátha azok nem látják.

         – Te Attyaúristen! Ez… ez…

         Igen! A kis Cupi gyerek megállt a hangyaboly bejárata fölött, és vizelt a lyukba.

         Hangyapa úgy érezte, összedől minden, elkezdett forogni vele a világ. A feje mintha nagyon nehéz lenne, húzta hátrafelé, ha valaki el nem kapja, biztosan levágódik. Körbeállták, támogatták, hogyha kell akár mesterséges légzést is alkalmaznak nála, de szerencsére mégis visszatért a színe. Amikor leültették egy pörge fahéjra, csak ingatta a fejét.

        – Gyerekek, ebbe a fenenagy demokráciába bele fogunk dögleni.

Simogató zene, bódító színek, illatok fürdették azokat, akik már átlibegtek Péter rafinált ajtaján. A kaput csupán résnyire nyitotta, mert az érkezők akár a kulcslyukon is átsuhanhattak, ha jóságukkal kiérdemelték az öröklétet. A bűnösök mindig koloncot vonszoltak magukkal, amit már messziről kiszúrt valamelyik ördögfióka. Mire a kapu elé értek, Lucifer már el is kapta a kapóhálójával, és ha nagy volt a kolonc rajta, azonnal bele is vágta egy kondérba.

         Még sohasem fordult elő, hogy bármilyen félreértés lett volna a bebocsátásokkal. Jöttek a lelkek, suhantak a fényes alagúton, majd megdicsőülve mosolyogtak, amikor átsuhantak a kulcslyukon.  De most…! A háború volt az oka mindennek. Ez a zavarodottság is csak azért alakulhatott ki, mert Lucifer nem tudta elég gyorsan elkapkodni a rossz lelkeket, annyian jöttek. Egymás koloncába akadt a lánc, aminek a végén a fadarab volt keresztbe kötve, és ez okozta a bajt. A segédördög kapóhálóján akkora lyuk keletkezett, hogy hirtelen átfértek rajta a rosszak. Szegény kergette őket a kapóháló rudjával, hátha beterelheti így a kondérok közé valamennyit, de csak a káoszt növelte minden körrel. Péter látta, mostanában úgysem jön hozzá újabb betérő, hát gyorsan meg akarta zsírozni a kapu forgóit, hisz nem rozsdásodhatnak azok be egészen az idők végezetéig. Mert akkor hirtelen ki kell, hogy tárja őket, és ezen keresztül özönlenek majd vissza a régi testükbe a most itt hozsannázó kedves lelkek.

         Lucifernek jó volt a szeme, azonnal kiszúrta még futtában is, hogy egyik üldözöttjéről leesett a kolonc, és az besurrant a mennybe Péter háta mögött. Ez annyira felbőszítette, hogy mérgében feldöntött egy óriási üstöt, amiben bitumen fortyogott. Leragadt az üvöltöző társaság azonnal, és ő hirtelen utána nyúlt a szökevénynek. Simán elkapta volna, de Péter annyira dörzsölt volt, hogy rajta még egy segédördög sem foghatott ki. A nála lévő zsírosbödönt egyetlen mozdulattal húzta Luciferre, majd a farkánál fogva megpörgette a feje felett, és a rossz lelkek röhögésétől kísérve átdobta a pokolba.

         – Mi volt ez? – hallatszott egy dörgedelmes hang, melynek rezonanciája átfutott a mennyek végtelenjén.

         – Édes Jóuram, az ördög betette a lábát a mennyek kapuján. Alig tudtam visszaverni a támadását. Legalább egy franciakulcs lett volna nálam, hogy jól odacsaphattam volna, de így csak a…

         – Csend! – torkolta le a mindenható Pétert. – Mi volt ez a szemtelen kísérlet te puruttya lélek? – szögezte kérdését a segédördögnek.

         – Nézd uram, nézd! Ott, az a kifehérített lélek nem is fehér valójában, csak nekidörzsölődött a fényalagút falának, attól olyan világos. Kezei véresek voltak már akkor, amikor fent állt az emelvényen, mialatt szájából frecsegett a hazugság.

         – Nem igaz, Uram! Te is tudod, ez mindig mellébeszél. Abban a szégyenletes esetben, ami közvetlenül az ősrobbanás után történt, szinte ugyanez volt. Ettől minden kitelik, ennek semmi sem drága. Vagy az a másik eset nem túl régen.

         – Mire gondolsz, Péter fiam, hozzám nem jutott el annak a híre.

         –  Majdnem ugyanígy történt minden. Éppen ilyen tumultus volt akkor is. Valami nagy boldogság öntötte el a földet vagy mi is… Azt hiszem, amikor amnesztiát hirdettél a paráználkodóknak. Igen! Akkor, persze.

         – Kicsit gyorsabban mondd fiam, látod, amott kihűlt a bitumen, és azok a rossz lelkek trágár nótákat kezdtek énekelni örömükben.

         – Mit játszod itt a fajintos csávót Péterkém? – tört ki Luciferből, mert ő is hallotta onnan túlról az üstök mellől a dalt, hogy „Fölmászott a pap az ágyra twist…” – Nem is volt akkor semmi vita. Jött a nagyságosasszony velem az első intésemre.

         – Mikor volt az már, te szomszédok legrosszabbika? – Péternek kezdett vörösödni az arca, bár próbált nyugalmat erőltetni magára. – Csupán egy kis lángolásra küldtem, mert gyanús volt. A tisztítótűz egy villanás, és kész, már jöhet is hozzám.

         – Mit csináljak vele? Jól érzi itt magát, és kész. Ilyen guszta nőszemély ritkán keveredik hozzánk, örülünk, hogy itt van, és slussz! – jött a válasz.

         – De hát agyonégetitek oktalanul – nézett Péter először Liciferre, aztán az Úrra.

         – Ugyan, kérlek! Nem érte azt láng még egy pillanatra sem, ott lakik nálunk.

         – Mit beszélsz, te átkok átka! Évezredek óta nem tudtátok az ügyét lezárni?

         – Mondom, hogy jól érzi ott magát. Holdtöltétől holdtöltéig nálam alszik, aztán meg Belzebubnál. Hidd el, isteni, ha meleg ágyba bújhat megpihenni a magamfajta. – Az „isteni” szónál kicsit behúzta nyakát az ördög, hátha az úr odacsördít, majd felröhögött.

         Az Úrnak elege lett a mellébeszélésekből, haragosan lövellt egy villámot a bitumenbe rekedt rossz lelkek közé.  – Ezzel foglalkozzatok, aki most itt remeg a mennyek kapuja mögött!

         – Az enyém ő Nagyúr, hisz rajta volt a bűn kolonca!

         – Az enyém, Jóuram, hisz nem volt rajta bűn kolonca. Szeplőtelen volt ő…

         – Velem ne szórakozzatok – Fújt egy nagy levegőt az Úr, amitől villámok százai sisteregtek. Még jó, hogy a legfélelmetesebb szikra megpattant a frissen zsírozott kapu sarokvasán, így nem találta el Pétert. Szegény kapuőr így is hanyatt esett a zsírosbödönön, amit a segédördög előbb odavágott mögé. – Azonnal távozzon ez a gyatra lélek, menjen vissza a földi forgatagba, és bizonyítson! – folytatta még a dörgedelmes hang, majd lassan feloldódtak az összetűzés görcsei.

         Az ördög segítséget hívott, hogy felmelegítsék újra a kondérokat, amiknek peremén a rossz lelkek üldögéltek, és énekelték a trágár nótákat.

         Péter tett vett a kapu környékén, és csak úgy maga elé mormogta már vagy tizedszer, hogy „Pedig de jó lett volna, de jó lett volna, de jó…”.

         – Mi lett volna olyan jó, kedves fiam? – nyúlt ki a dallamokban feloldódott ködből az Úr keze, és megsimogatta Péter fejét.

         – Uram, tele a mennyek országa pápákkal, szentekkel, mindenféle jólélekkel, de ez lett volna az első politikus.

         Az úr felhúzta szemöldökét – az univerzum struktúrája hirtelen átrendeződött – majd a dörgedelmes hangnak egy selymes, lelket simogató változatával szólt.

         – Igazad lehet gyermekem, igazad – majd a lelkek mélyéig hatolt a hang. – Lecserélem őket jóra, lecserélem őket jóra. Lecserélem mindet.

*

         Elült a vihar. A járda szélén térdelő orvos felegyenesedett. A körötte álló emberek feléje fordultak, de egyik kezük továbbra is a belső zsebben szorította a pisztolyt.

         – Újra van légzése a miniszter úrnak. – Mosolyogni akart a doki, de azok csak rezzenéstelen arccal újra a tisztes távolságba terelt bámészkodókat figyelték.

Kemény fiú, büszke fiú,

látom elűzni akarsz

mindent 'mi más!

A színest mert barna,

talán az sem érdekel,

mit is akarna.

Pedig még sárga is kell

a kaleidoszkópba,

évezredek teltek,

arany lett azóta.

Fülelj csak!

Rasta gyermekei

napsütötte arccal,

Bob Marley gitárja

mennyig vívott harccal,

az is kell ide.

Sappho combjai, meg

túl fehérek,

(ejnye!)

talán mert habjait

el nem éred

Leszbosz partjainál,

líra tengerének?

Kemény fiú, büszke fiú,

barátságom, nem oszthatom!

Uralkodni nem mehetek,

másságokat, ki nem foszthatom!

Nekem kellenek a színek!

Diktatúrában,

egyenruhában,

csak halódnak, a szívek.

Az öt-karika

csiszolt márvány,

tükrében megláthatod,

milyen szép is a szivárvány.

 Én hajózni akarok

Noé új bárkáján!

Vigyél, vigyél, vigyél,

szivárvány-vitorlám!

2009.01.25

Bosszú és irigység házasságra lépett,

esküdött, átkozott, Mandzsúria égett.

Olajért kutatott, a hatalmi mámor,

gyilkolt a veszettség közelben és távol.

Japán császárnak, az isteni vezérnek,

gyilokja bombája, ereje temérdek.

Várták az időt, mikor lesz alkalom,

hogy Hawaii szigetét rázza a borzalom.

Ezer szem vizslatta Pearl Harbor életét,

hajóknak, ágyúknak s repülők tételét.

Mesterkém jelére indult az armada,

Óceániának megveszett farkasa.

Lelkes este volt, majd az éjjel is vidám,

zengett a zene, a dobok és a gitár.

Senki nem sejtette, katona, sem polgár,

tűzbe vész itt minden, büszkeség és dollár.

Ezer vész közelgett, az éj leple alatt

hadihajók torpedóval, s nagy égi had.

Százával repülők bombákkal terhelve,

mikor és hol ölnek, ki volt az tervelve.

Repteret tépték, mint sasok a verebet,

lángokba borítva hangárt és gépeket.

Sorjáztak a vadak, hullottak a bombák,

a büszke ezredet romhalmazra dobták.

Újabb száz vészmadár körözött féktelen,

lett a kikötőben végtelen félelem.

Torpedók siklottak, vas hullott az égből,

Merültek a hajók, ellenség tüzétől.

Büszke armadának elsüllyedt álma ott,

siratta hadát az Egyesült Államok.

Oda a sok hajó, több ezer ember

oda a sok vitéz, elvéreztek menten.

Tették ezt mámorral, hadüzenet nélkül,

nem is sejtették, hogy saját sírjuk mélyül.

Pearl Harbornál ásták, Hirosima sírját,

Japán nagy fájdalmát azóta is sírják.

Hatalmat ölelve, tébolyult vággyal

tapostak a kor hazug csillagai.

Illúziók fénye kábulatában

hurrázott a nép apraja, s nagyjai.

Diktátori béklyó szépséget sugallt,

felsőbbrendűséget más népek felett,

kommunák jólétét, felhőtlen álmot,

vagy isteni császár mutatott jelet.

Egymással versengtek megváltó tanok,

majd a gyilkos ösztön lobbantott lángot,

Mózesnek népét szemétre seperték,

s félelem űzte a tudós világot.

Einstein, s Tellerék, majd ezrek

leltek otthont messzi óceánon túl.

Felnéztek ott az igényes elmékre,

kik kutatták titkát, pokolban mi dúl.

Pokol kínja ült Óceánián is,

Japán vad dühétől izzott Pearl Harbor

Auschwitzban lobbant „égő áldozat”,

s röhögve vicsorgott két sötét lator.

Ragyogó elmék féltve a világot,

tudás oltárán atomot boncoltak,

hátha gyógyír lesz tűz a tűzzel szemben,

bénul az önkény, s több vért már nem onthat.

Oly vadnak odvát nyitották csodálva,

hol atom sugára csillaggá robbant,

és folyt a világ vad tűznek ölében,

bár kísérlet volt, a lélek megtorpant.

Pokol tüzét látni így valójában,

iszonyú élmény, a félelem szülte.

Fegyverként jogos ember ellen vinni,

dúlt a kétely, a tudatot megülte.

Hiába a féltés, diplomácia,

foglyot téptek golyók, nem volt kegyelem,

kamikázé robbant, dúlt az őrület,

beteg vadság ült a japán nemzeten.

Százezrek haltak, végét kellett vetni,

ne táncoljon senki borotva élén!

Hívjuk a tudományt újabb tüzével,

nagy sebet ejtsünk a büszkeség férgén!

Gyenge szív felett kegyetlen düh győzött.

Vessetek véget az esztelen harcnak,

Little Boy a tudás ékszere legyen

gyilkosa a dúló, eszelős dacnak!

Rakták a bombát az Enola Gay-re,

gyászos lélekkel indult a küldetés,

tizenkét katona pulzusa gyorsult,

hisz kezükben a rettentő büntetés.

Motorok zúgtak rezgett a levegő,

monoton zajban közelgett a reggel,

Hirosima népe álmából ébredt,

s szétömlött a tűz, mint valami tenger.

Ezrek égtek, vagy párologtak nyomban.

A sugár roncsolt a légnyomás tépett,

halálnak fénye gombafelhőt ontott,

egy városnyi lét ily rútan ért véget.

Nagasaki volt, mit a tűz még elnyelt,

„soha ilyent”, sikoltott a félelem.      

Ember nem lehet önmaga hóhérja,

utat tör az erkölcs, győz az értelem.

            Akkor délután, még senki sem gondolta volna, hogy ez a nap összekuszálhatja az országhatárokat. A tévében épp egy unalmas film ment. A férfi már alig várta, hogy vége legyen, de csak ment a buta séma. Az eseményt a nézők fantáziájára bízták, mert a szereplőket eltakarta egy szekrény, de hallatszott a mögötte lévő ágyon dúló fergeteges csata. Szinte sírtak az ágy rugói, miközben a lihegő nyikkanások üteme betöltötte a kis szobát. A következő pillanatban megállt az élet. Az ajtó felől hallatszó vad dörömbölés, mint az istennyila csapott a kéjes hangok közé. A szekrény takarásából egy meztelen nő jelent meg, és szinte ugorva a heverő mögé hasalt. Így már jól lehetett látni, a férfi mégis dörmögve markolta a távkapcsolót.

         – Háromig számolok, ha nem fordulsz hanyatt, kikapcsollak. Egy… kettőő, háárom! – és csatornát váltott.

         Végre egy kis élet! Hát persze! Most jutott eszébe, hogy ezt a csatornát akarta eddig is nézni, csak a hülye ágyjelenet… eh, mindegy. Erre a délutánra várt már évek óta Pirézia összes lakója. Másfél óra múlva kezdődik a nagy meccs! Igen, a két nagycsapat méri most össze az erejét. A hivatalos bejelentést már évekkel ezelőtt megírta a kormány hivatalos lapja, a Bizerge, de az összecsapást csak halogatták, mert az ellenzéki játékosok nagy része mindig ült, vagy rendőrségi eljárás folyt ellenük. Az egykori névsor sokat változott mindkét félnél, de Dodó bácsi, az örökifjú edző még ma is a kormánycsapat lelke. Az ellenzékieknek nem volt úgy igazán edzőjük, ők a tévé képernyője előtt, szobában másolták a nagy öregek lábjátékát.

         Eddig csupa visszaemlékezést mutattak itt is, de hirtelen váltott a kép. Valószínű, egyik rendőrautóból kamerázhattak, mert az utca mindkét oldalát váltakozva mutatták. Elől még vagy négy rendőrautót lehetett néha látni, majd a jobb oldali járdáról hallatszott az üvöltő zene, és az, ahogy a vonuló tömeg énekelte:

Kemény vagyok, keménynek születtem.

Vert az anyám, mikor a kulcslyukon füleltem.

Szemben, a baloldali tömeg szinte szinkronban énekelte a közismert ellenzéki nótát, hogy:

Kemény, kemény a kutyapiszok, szegény.

A szájtépőknek oda minden remény.

Pálinkával gargarizál…

Nem lehetett érteni a folytatást, mert a rendőrautó szirénázni kezdett, mikor egy nő pálinkásüveggel a kezében kitántorgott az úttestre. A szemközti oldalról két figyelmes ellenfél a szirénázó autót olyan gyorsan kerülte meg, és kapták ki a nő kezéből az üveget, hogy a rend őreinek idejük sem volt kiszállni. Apró állóháború alakult ki, ahogy a menet megállt, majd repültek a tojások az úttest felett. Egy táska kétszer is megjárta a légi utat, mert amint becsapódott a baloldalon, azonnal ki is borították a tartalmát – egy boxert, paprikasprét, tojásokat, majd egy bugyi is a fal mellé került –, s már dobták is vissza féltéglával kibélelve.

         Talán egy óra is eltelt, mire az embertömeg elérte a stadiont, és kígyózva átjutott a jobb és a baloldali bejáratokon. Akit csak tudtak, megmotoztak, mert a rendezők tartottak az incidensektől, de nem ért az semmit; mert ahogy a motozók hátra dobták a szemeteskukákba, a szurkolók észrevétlenül visszalopkodták a tiltott tárgyakat.

         A pálya szélén is hiába álltak végig a rendezők, egyik jobbos drukker mégis kikapta a partvonalnál álló szpíker kezéből a mikrofont, és röhögve beleüvöltötte:

Szőrös hasa van a légynek,

ha nem hiszed, gyere, nézd meg.

Zengett a stadion, de az utolsó hangokat már nem lehetett rendesen érteni. Ahogy a pofontól megemelkedett a fickó, a mikrofon kiesett a kezéből, és el is tűnt, mintha föld nyelte volna el. Mint később az iparikamera jóvoltából kiderült, egy idősödő asszony kapta fel és csúsztatta a táskájába.

         A két csapat bevonulása valódi káoszhangulatban történt. „Éljen a csapat” kiáltások, és a „rohadjatok meg” lelkes üvöltések keveredtek egymással. Kicsit szokatlan volt, hogy a csapatok a két kapu felől futottak fel a pályára. A józanabb szervezők ötlete volt, hogy ne egymás mellett vonuljon be a két csapat. Félő volt, hogy már ekkor egymásba rúgnak, és hát nincs a szabályzatban, mi a teendő olyankor. Kiállítani még nem lehet, és bűntetőt sem ítélhet a bíró, mielőtt a kezdőrúgás meg nem történik.

         A közönség üdvözlése után a fiúk a felezővonal mellett topogtak, lesték a bírót. Repült az érme, minden szem odaszegeződött, hogy akkor most a kapusok melyik kapu felé igyekezzenek. A bírók, és a csapatkapitányok is mereven néztek, majd lassan hajoltak, hogy jobban lássák, mit ítélt a szerencse, de a döbbeneten túl semmi sem történt. Azt mindenki látta, ahogy az érme egyet pattant a füvön, de aztán úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

         – Valami luk lehet ott, Sporikám, abban keresse! – jött a tanács a Nyüzügétől, aki pár lépéssel hátrább állt.

         Már négyen hasaltak, tapogatták a füvet, de mindhiába. A bekiabálások egyre erősödtek, de a bírói bölcsesség egyelőre győzött. 

         – Hívják ide az egyik edzőt! – fordult félig hasalva a bíró a játékosokhoz.

         A fiúk a partvonal felé intettek, erre Dodó bácsi azonnal rohant, hisz ők is látták onnan kintről, valami nem stimmel a kezdőkörben. Mikor megállt az öreg, pislogva nézett a játékosaira, mi lehet a baj.

         – Eltűnt a lóvé, mester! – válaszolt visszafogott hangon Topánka hátvéd.

         – Mi van? – tette fel most már hangosan a második kérdést a mester. Szeretett volna kicsit többet tudni, de azonnal hátra kellett fordulnia, mert Janika, a kapus bökdöste az oldalát, majd odahajolva, hogy senki se hallja, a mester arcába mondta.

          – Szerintem a bíró kapta fel, amikor a füvet simogatta.

         – A pofád befogod, te lükeúr! – jött a válasz is leheletnyi erősséggel. – A bíró a mi emberünk.

         – Drága Dodó bácsi, kérhetnék öntől egy tíz pireziás érmét? – állt fel a bíró is, hogy minél hamarabb pont kerüljön az eset végére.

         – Csak százasom van, piciapa. Ha valaki fel tudná váltani!? – nézett a játékosok felé, akik a gatyájukon csúsztatták a kezüket, majd röhögésben törtek ki. Ki az a hülye, aki a gatyájában aprópénzt cipel?

         – Azta… – hallatszott ekkor egy éles kiáltás. Hirtelen mindenki Gügyüke lába elé nézett. Egy galacsinhajtó bogár gurította az elveszett tíz pireziást.  Meg-megbillent, de finoman tolta, lökte, és haladt. Még sokáig bámulták volna, milyen ügyességgel pofozgatja lábaival az érmét, de a bíró felkapta a pénzt, és átszellemült arccal mutatta, hogy minden rendben, indulhat a játék. A bekiabálással, hogy: „A bogár átfordította az érmét”, nem is törődött már senki.

         Igen, indult a játék, de semmi sem akart rendben menni. Az első kapura rúgás még meg sem történt, a nézőtéren máris kitört a verekedés. Úgy tűnt, hiába voltak olyan óvatosak a rendezők, mégis miattuk történt a baj. Az egyik bizonytalanul mozgó drukker valahogy betévedt a biztonságiak irodájába, majd nekiesve Hamarka úr asztalának, elvesztette az eszméletét. Kis tanakodás után úgy döntöttek az éppen pihenőjüket tartó legények, legjobb lesz, ha kiviszik a lelátóra, és ha kicsit megcsapja a levegő, majd észhez tér. Igaz is lett volna ez, csakhogy rossz helyre vitték, mert az ellenzéki drukkerek azonnal észrevették, hogy kakukktojást tettek közéjük. Az illető híresen „szemét” volt, ahogy közszájon forgott a minősítése ellenzéki körökben. Az üvöltözés, hogy „Akasszuk ki száradni”, vagy, hogy „Itt a vége, francba véle” áthallatszott a kormány-szektorba is, és mintha futball labdák gurultak volna, megindult vagy ötven kopasz fej az ellenzék felé. A dühödt hangulat végig söpört az egész stadionon. Úgy tűnt, most vélték alkalmasnak a percet a haragosok, hogy elégtételt vegyenek.

         A bíró meg is állította a játékot, és fújta a sípot folyamatosan, értsenek már szavából a népek. Néha kicsit alábbhagyott a dühödt acsarkodás, de minden ok nélkül fel is lángolt. A végzetes robbanás akkor történt, amikor Rakosgatós Jenci kivágta a labdát, és a balos balszélső kiszaladt, hogy felkapja, majd bedobja az oldalvonaltól. Első percekben fel sem tűnt a tömegnek, hogy Feri-balszélső eltűnt, mert a labdát bedobták, és folytatódott a játék, csak a visítozós hangzavar miatt tört ki fütyülés a lelátókon. Nem volt mit tenni, a bíró sípjára senki sem figyelt, pedig már félig megkerülte a pályát. Ahogy közeledett a partvonalról közvetítő rádióshoz, integetett, hogy hozza már a mikrofont, mert szólni akar a tömeghez. Amint a kezében érezte, lihegve, krákogva üvöltött, hogy „csendet kérek, mert kiüríttetem a termet”. A mikrofon beleakadt a sípot tartó szíjba, amitől eszébe jutott, hogy ez nem terem. Cseppnyi szégyen futott át az ábrázatán az apró malőrtől. Remélte, senki sem vette észre. A helyzet fonákja az volt, hogy ő civilben is bíró volt, és ott már annyiszor kellett lepisszenteni a jónépet.       

         Lent a pályán csak akadt egy nagyon jófülű játékos, aki felismerte Feri különlegesen nyamvadt hangját, és a bíróhoz rohanva kiabált a mikrofonba: Nyúzzák a balszélsőnket! A meccset közvetítette a Nemzeti Televízió, így a bekiabálást is, ami országszerte felizzította a hangulatot. Megindult Pirézia összes épkézláb ellenzéki férfija és nője, hogy elégtételt vegyen a szégyenletes tettért. Méghogy nyúzzák az ellenzéket? A Hatalom is észbe kapott, mert azonnal riadóztatta híveit, így teljes lett az országban a káosz.

         A pályán sem csitultak az indulatok. A balos kapus átszaladt a verekedők közt, és az ellenfél kapusával kapaszkodott össze. Azonnal rájött, nagy könnyelműség volt, mert az a könyök, ami a bordái közé csapott, igencsak kemény volt. Még az édesanyjától időnként kapott pofontól is keményebb. Egyébként a mama, aki egyben a személyi edzője is volt, mikor a szoba szőnyegén a vetődést gyakorolta, kemény kézzel irányított. Dodó bácsi egy úriembernek látszó, furán üldögélő emberhez fordult védelemért, bár ne tette volna! Az öreg megbotolva a sietségtől a férfi elé esett, majd felkiáltott: Ó szűzanyám! A nagydarab ember kicsit meginogva felállt, egyik kezével a nadrágszíjánál fogva megemelte az öreget, és az arcába üvöltött: Még szidod az anyámat? 

         A mikrofonba sem kiabált már senki, mert a bírót is verték, a tévériporter meg boxmeccset vívott egy hadonászó férfiúval. A diplomaták, és a külföldi vendégek felhúzódtak a legfelső sorokba, és onnan tájékoztatták kormányukat, hogy éppen akkor hogyan is áll a „meccs”, hányan vannak talpon a pályán, és hány lehet a földön fekvő ember. A mentők szirénáztak, vitték a sebesülteket, bár nem valami demokratikus módon kezdtek válogatni a sérültek között. Az egyik a kormánypártiakat vette fel, a másik csapatnál mindig ellenzéki paciens pattogott a hordágyon, ahogy szaladtak vele. Persze a kórházakba hiába szállították a sérülteket, mert az orvosok egymás sebeit látták el, amit az első összecsapásnál szereztek. Ők jöttek rá először, hogy nem jól van ez így, hiszen csak plusz munkát csináltak maguknak. Inkább szócsatában kellett volna megmérkőzniük, de már késő volt, teljesen ép ember egy sem maradt a szakmában. Hiába volt a nagy igyekezet, mert Pillants doktor, a kórház szemészeti osztályának vezetője a legnagyobb igyekezete ellenére is műhibát követett el. Dundus nővér sikoltozva vitte a hírt végig a folyosón, hogy: A Pillants doki kiherélte a vőlegényemet! A főorvos hiába szabadkozott, hogy ő csak az óriási daganatot akarta megszűntetni, mégis majdnem újra indult a verekedés.

         A pálya melletti panzióban is folyt a hangoskodás, de ott nem tört csont, csupán Manyika csapott oda a férjének időnként, aztán sietősen beleszippantott a bogrács fölötti illatfelhőbe. Pillanatra szaglászott, majd egy asszonyos legyintéssel adott újabb hangsúlyt a szavának.

         – Keverd, mert ha leég a rénszarvaspörkölt, istenuccse elválok tőled, és mehetsz a pokolba!      

         Két napig tartott még a kemény verekedés, mert jó páran a meccsre készülve kicsit többet ittak, és átaludták a csata első napját, így csak másnap tudták a dühüket kiélni.

         A rosszul sikerült mérkőzés híre percek alatt bejárta a világot. Mind az öt kontinensen, sőt az antarktiszi kutatócsapatnál is kupaktanácsok ültek össze, hogy megfogalmazzák, mi a teendő ilyen rendkívüli esetben. Legvégül, az internetes konferencia döntését fogadta el a föld népességének több mint a fele. Már a harmadik napon ENSZ csapatok próbáltak rendet tenni, de látva, hogy itt nincs mit menteni, átadták a terepet a Pápa-i nunciusnak: Tegyen a szeretet jegyében bölcs javaslatot a nemzetközi szervezet asztalára. A főméltóságú titkársága kemény viták után meg is fogalmazta a levelet, amiben az állt. „Ajánljuk a nemzetek közösségének, hogy Pirézia területét – amíg lakosai a fizikai és mentális betegségükből ki nem gyógyulnak –, osszák fel a szomszédos országok között.”

         A férfi ki sem kapcsolta a televíziót az utóbbi egy hétben, csak várja a híreket, hogyan döntenek a legtekintélyesebb szervezet képviselői. Minden neszre felébred, ha véletlen elbóbiskol. Retteg, hogy a következő percben elkezdik verni az ajtót, és idegen nyelven üvöltöznek az előszobában.

           
             Nagyon megörültem a levelednek, de kicsit meg is hökkentem attól, hogy beszereztél egy kis kecskét háziállatnak. Itthon valóban szép volt a „Mufurc”, és amikor ivartalanítottuk, már nem is volt olyan büdös, de mégis. New Yorkban, a huszadik emeleten nem hinném, hogy jól kijönnél vele. Az is nagyon strapás lehet, hogy naponta rejtegetve a szomszédok elől, egy táskában hordod neki a füvet. A bogyókilövő, amit feltaláltál nagyon ötletes, de azzal is vigyázz, nehogy ugyanarra a helyre célozz vele minden nap. Belőheti a röppályát a rendőrség, ha a presszós ott szemben jelenti, hogy az égből kecskebogyók esnek az ajtajába. De nem is akarlak én téged rendre inteni, van itt a faluban is éppen elég bajunk.

            Biztosan emlékszel a Ragulya bácsira. Tudod, aki kilopta a Böske néni tyúkja alól a tojást. Tagadott nagyon, de valami mégis lehetett benne, mert utána le is csukták pálinkafőzésért. Ő ilyen volt már akkoriban is.  Emlékszem, szájról szájra járt a mondás, hogy „Ha jön a féltökű Ragulya, semmi sincs biztonságban”.

             Még tavasszal történt, hogy falopás ügyben behívatták a rendőrségre, pedig már két év óta az öregotthonban lakott. Sose lehet tudni, vélte a rendőrség. Az öreg hallhatott valamit, és hátha el tudnak indulni valamilyen nyomon. Ott ült a folyosón, és amikor valamelyik rendőr elhaladt mellette, mosolyogva üdvözölte, mint régi kuncsaftot. Időnként ő kérdezett vissza, meddig tart ez a hercehurca, de csak lehurrogták: – Várjon már öreg, magának van ideje! – Látszott, hogy valami akcióféle lehet, mert az udvaron civilruhás nyomozók szálltak ki a kéklámpás kocsikból, majd jó félórás csend után újra nagy lett a nyüzsgés. Dobozokat tettek le a fal mellé, aztán újabbakat csak úgy ledobálva.  Míg a folyosón megbilincselt embereket kísértek a szélső irodába, Ragulya bácsi – mint aki láb alatt van – behúzódott az óriási virágláda mögé. Meg sem mert szólalni, csak azt leste, mikor osonhat ki, úgyse foglalkoznak vele mostanában. El is tűnt hamarosan. Észre sem vették, ahogy a hóna alatt egy kékes színű dobozzal eloldalgott az utca irányába. Csak másnap jutott eszébe a főtörzsnek, hogy az öreget nem hallgatták meg. Valami gyógyszer botrány robbant ki ezen a napon, bár akkor még nagy volt a titkolózás, mert a megbilincseltek között egy képviselő is volt.

            El is felejtődött ez az eset, mert a nyár elején teljesen megváltozott ez a mi falucskánk. Igaz, kis veszekedések előfordultak, de a nyár szépsége átragadt az emberekre. A három asszonyság is kibékült, akik nemrég még egymást tépték a tévésszobában. Az volt az érdekes, hogy amikor Ragulya bácsi esténként ellátogatott barátaival az asszonykórus összejöveteleire, vagy netán a színjátszók próbáira, ez a három asszony mindig velük ment. Egyszer azonban, amikor a falunapon megnőtt ez a kis társaság, hirtelen nagy lett az ijedelem: elveszett Ragulya bácsi és az egyik barátja. Keresték mindenütt, de hiába. A szerb asszonykórus magyarul beszélő menyecskéje azért kikotyogta, hogy „délelőtt itt voltak, de mikor a fővárosi művészek elmentek, velük tartott a két aranyos bácsika”. Hiába rohant a három asszonyság, hogy a színtársulat buszát elérjék, mielőtt még az hazaindult volna, mert azok sem tudtak semmit. A kicsit túlméretes zeneszerző-énekes hölgy is csak annyit mondott átszellemült arccal: – Az a két cukipofa? Egy órácskát, ha itt voltak, de azok a szemét nyivákolósok elcsalták őket. –  Késő este lett már, mire rájuk találtak. A faluvégi kocsmában sikerült elérni őket. Kis csetepaté is lett, mert az a négy könnyűvérű lány, akik szombatonként fel-feltűntek az éjszakában, éppen nótát tanultak a két vidám férfitól. Ketten az asztalon ültek, lesték, milyen finoman cifrázza a dallamot Ragulya bácsi, ketten pedig az ölükben ülve próbáltak velük énekelni.

            Ahogy berontott a most már nyolc főre duzzadt asszonycsapat, félő volt, hogy szétverik a kocsmát, mint ahogy azt már a vadnyugati filmekből megszokhattuk. Julis néni akkora pofont adott az asztalon ülő lánynak, hogy az lefordult, és lábaival kalimpált, mert fejjel beesett a két szék közé. Csattantak a pofonok, még egyik pultnál röhögő részeg is kapott egy akkorát, hogy ájultan csúszott a szeneskályha mellé. Hogy Ragulya bácsit ki vágta pofon, azt nem lehetett tudni, csak azt, hogy Mári néni odahajolt, és egy cuppanóst nyomott az arcára, közben tüzes hangon mondta: ahova pacsi oda puszi is.

            Gyorsan vége lett a kalamajkának, mert öt perc után már az utcán veszekedett a megmentő csapat, kik vigyék a rogyadozó lábú öregfiúkat, mert ugyebár csak négyen fértek hozzájuk. Böbe néni döntötte el a vitát: – Felijig mink visszük, felitűl meg tik.

            Senki sem értette, mi bajt csinálhattak ezek a csibészek, mikor másnap megjelent a rendőrség. Ragulya bácsit, és azt a másik embert kitessékelték a szobájukból, és szakszerűen átkutatták a helyiséget. Győzelemittasan jöttek ki vagy húsz perc múlva, és közrefogták a szobatársakat, mivelhogy azok még nagyon gyenge lábakon álltak, majd betuszkolták őket a rendőrautóba.

            – Miért viszik be őket, főtörzs úr? – hajolt a főrendőrhöz Vivien asszonyság, az intézmény vezetője.

            – Tetszik tudni, az a helyzet, hogy az öreg meglépett egy doboz gyógyszerrel, mikor tavaszon bent volt nálunk. Most újra néztük a felvételt, amit az udvari kameránk vett fel.

            – De hát mi volt abban a dobozban, drága főtörzs úr?

            –  Viagra, kedves Vivien, Viagra.  –  Mutatóujját feltartva nyomatékkal mondta – tizenkétezer Viagra – majd bevágta a kocsi ajtaját és elhajtottak.

Hát így zajlik nálunk az élet Kedves Húgocskám. Ha majd kiderül az ártatlanságod, és újra haza mersz jönni a mi kis falunkba, megmutatom neked azt a kocsmát.

Csókol bátyád: Titusz

    
        A férfi kicsit dühösen huppant bele a fotelbe. A távkapcsoló is mintha csak bosszantani akarná, a tegnap este nézett csatornát hozta be. Valami politikai műsor lehetett, mert az Akiket a Nemzet Nemzett párt képviseletében egy pislogós mitugrász fazon próbált szóhoz jutni, várva hogy a vele szemben ülő idősebb ember befejezze a kiabálós beszédét.  Már kapcsolt volna tovább, de a középen ülő riporternő éppen akkor tette keresztbe a bal lábát a jobbon, és ez odaszegezte a tekintetét. Már nem érdekelte, hogy a Farhátat Mindenkinek párt képviselője mit hablatyol, csak a nő lábait figyelte, mikor vált vissza, és teszi a jobb lábát a balon keresztbe. Meg mert volna esküdni, hogy a műsorvezetőn nincs bugyi. El is felejtette a délutáni veszekedést a szomszéddal, már vidám kíváncsisággal akart a végére járni, kifigyelni, mi is az igazság a nő lábai táján. Úgy gondolta, ha visszafelé számolva a nullához ér, bizonyosságot szerez. Ekkor egy férfi lépett be a beszélgetők közé, vázát tett le középre, benne egy virággal, ami eltakarta a riporternőt úgy fél deréktól lefelé. – Hogy törne le a kezed! – csúszott ki a száján, majd tovább morgolódva csatornát váltott.

         A legjobbkor, mert a nulladik csatornán a már régóta reklámozott film kezdődött: A Kapor család. Kapor úr és fia, a kis Kapor ballagtak az udvaron, az idősebb éppen ott tartott a beszédben, hogy „Elhiheted, nekem is voltak rázós eseteim, még ha a képernyőn nyugodt, intelligens emberként jelentem is meg".

         Látszott, hogy az apa amolyan beavatási szertartást rendez a legifjabb Kapornak. Tudott volt az egész Demokratikus Királyságban, a Kapor név összeforrt a riport szóval, és hogy külön-külön nem is érdemes kiejteni őket.

         – Felnőtté váltál kisfiam – kezdte az apa –, most olyan részleteket láthatsz a családi teljesítményekből, amiket gyerekként meg sem érthettél volna. Most megnézheted a nagyapád első munkáját még ezerkilencszáz-hatvannyolcból – egy riportot –, ami ezen a pályán elindította. Még az akkori kultuszminiszter is megveregette a vállát, és bár elismerte, hogy szakmailag kitűnő munka, de sejtelmesen mosolyogva mégis megjegyezte „Ejnye-bejnye Kaporkám!". Sokáig elemezgették a bennfentesek, mit akart ez jelenteni, de titokként lappang azóta is.

         Hirtelen kivilágosodott a képernyő, majd feltűnt a nagyapa húszéves daliaként, mikrofonnal a kezében. Idősebb úrral ballagtak egy udvaron, ahol mindenféle állat szabadon járkált. Úgy tűnt, mintha valahova a Teremtés utáni első pillanatokba léptek volna vissza.

         – Igaz-e az kedves Mocorka úr, hogy sikerült a kísérletbe bevont állatokkal úgy kommunikálni, hogy ők is az emberi szavakat használják, és nem csak testbeszéddel reagálnak? – hangzott el az első kérdés.

         – Igen, tisztelt fiatal barátom, a Pártunk és Kormányunk által bevezetett Új Gazdasági Mechanizmus lehetővé tette ebben a csodálatos állatkertben ezt a különös kísérletet.

         – Akkor ez világszenzáció, kedves Mocorka Pittyu bácsi!

         – Ugyan, kérem! Munka, kedves barátom, munka! Sok türelem és munka.

         – Mutassunk be a nézőknek egy-két „tanulót", hadd lássák ők is, mire képes a mai tudomány!

         – Beszélgessél velük ifjú barátom! Az itteniek bármelyikét kérdezheted, mindegyik benne van a programban.

         – Amelyik ott kapaszkodik az ágon, azt is? – mutatott egy fára Kapor újságíró-riporter.

         – Mondom, hogy mindegyiket! – mosolygott az idomár-tanár.

         A nagyapa felkiáltott a fa lombja közt megbújó lajhárhoz. – Nem megy a fejedbe a vér, amikor így lefelé lógsz?

         – Mi van!? – kérdezett vissza az állat. A hang inkább böfögésre hasonlított, mint beszédre, de azért érthető volt.

         – Mit szólsz az Új Gazdasági Mechanizmushoz?

         – Mi van? – kérdezett vissza újra amaz.

         – Szerinted ez az új gazdasági megoldás jobbá teszi az állatok életét?

         – Mit érdekel engem. Eddig is lógtam, ezután is lógok – jött a fura hangú válasz, majd a lajhár átmászott egy lombos ág fölé, hogy ne tudják zaklatni a pihenőidőben.

         – Nem egy intelligens jószág – csapott a fejével a riporter a lomb felé.

         – Amaz nagyobb dumás – mutatott ugyanannak a fának a tetejére Pittyu bácsi.

         – A szarka?

         – Az.

         – Hé, szarka, mi az a fényes a csőrödben? – kiabált fel a riporter.

         – Semmi közöd hozzá.

         – Szerinted jobb lesz-e a helyzeted, hogy a Kormányunk fel akarja pörgetni a gazdaságot?

         – Mit érdekel engem! Eddig is loptam, ezután is lopok – csacsogta a madár, és elszállt a közeli strand felé.

         – Ezek nem akarnak szerepelni, úgy látszik – bámult a madár után a riporter.

         – Ilyen a természetük.

         – És őt is megkérdezhetem, kedves Pittyu bácsi?

         – Csak nem bolondultál meg!? Egy hernyó nem tud beszélni. Hangszálai sincsenek, meg ez nem is tartozok az állatkerthez – méltatlankodott az idősödő ember, majd a botjával rácsapott a fatörzsön araszoló féregre. – A Mandula Güzüt kérdezd meg, neki egészen jó a kiejtése.

         – Az meg ki?

         – Hát az állatkert büszkesége: Güzü, a hím majom.

         – De hülye neve van!

         – A látogatók adták neki. Ez kapta a legtöbb szavazatot, amikor nevet kerestünk neki.

         – Hogy szólítsam meg? Nem mondhatom neki, hogy te majom – nézett Pittyu bácsira nagyapa.

         – Szólíts csak Dr. Mandulának! – kiáltott át hozzájuk röhögve a patakon túlról a majom.

         – Na, ne szórakozzál már velem!

         – Ha nem Dr. Mandulának szólítasz, már mehetsz is, mert egy szót se szólok.

         „Hogy a ménkű csapna a majmába" – dörmögött nagyapa, majd hangosan, talán kicsit túl kedvesen feltette a kérdést. – Elmondanád Dr. Mandula, téged hogy érint a kormányunk Új Gazdasági Mechanizmusa?

         – Neked nem mindegy? – volt a kiábrándító válasz.

         – De hát mégis!  Mostantól kékebb lesz az ég, zöldebb a fű… meg hát mennyivel könnyebb lesz az élet.

         – Na, idefigyeljél faszikám! Nekem eddig is ki volt a seggem, meg ezután is ki lesz, úgyhogy szórakozzál mással! – harsogta a majom, majd belevágta magát a patakba, és rikácsolva csapkodta a vizet.

         A bejátszás véget ért, újra a fűben sétáló két, ifjabb Kapor volt látható.

         – Sosem emlegettétek ezt a munkáját nagyapának – fordult a legifjabb Kapor az apja felé. – Az archívumban sem láttam, pedig megmutattak minden nagyapával kapcsolatos filmet.

         – Tiltólistára került ez a kimondottan jól sikerült riport, azért nem mutatták meg neked – válaszolt az apa. – Még mielőtt bemutatták volna a tévében, az a hülye Mocorka Pittyu összedugta fejét az állataival, és disszidáltak. Az egész kísérleti részleg cakkom-pakk lelépett nyugatra. Egyetlen táviratot küldött az öreg nagyapádnak néhány évvel azután.

         – Direkt a nagyapának üzent? A riportról kérdezte, vagy csak úgy…

         – Neki szólt az üzenet. Csak két pici mondat volt, nagyon is jól emlékszem rá. Valahogy így: „Óriásit kaszálunk a cirkusszal tökösöm! Kár, hogy nem jöttél ki velünk!"

         – A te karrierednek is volt egy meghatározó riportja, vagy úgy lassan belemartad magad a szakmába?

         – Nekem kicsit bonyolultabb volt a kezdésem. Tudod, akkoriban volt a rendszerváltás, és nem tudtam, melyik nagyreményű párt szája íze szerint színezzem a műsort, amit egyik barátommal vezettem akkoriban. Mert tudod, azidőtájt három fajta ember volt a politika élvonalában. Voltak a dühösek, akiket az a másik rendszer kirekesztett, mert túl intelligensek voltak, meg voltak azok, aki elégették a pártkönyvüket, és voltak az óvatosak, akik csak elrejtették azt a könyvecskét, „sose lehet tudni, hátha…" megfontolásból.

         – És te?

         – Én tettem a dolgomat. Nézd csak meg!

         Ugrott a kép, a csendes, füves tájat egy nyüzsgő piac váltotta. Az apa kísértetiesen hasonlított az előbb látott nagyapára. Ballagott az árusok asztalkái előtt, a kamera néha őt vette, de látszott, valami különlegességet vadásznak. Egy rendőri intézkedést vagy egy jó kis veszekedést, ami ilyen helyen pillanatok alatt kialakulhat.

         Ráhibáztak, mert bár a képernyőn nem látszott miért, de egy jó mázsás fiatalember hanyatt kivágódott előttük az asztalok közül. Kapor úr ösztönösen kapott a fiatalember után, ne essen akkorát, amikor hirtelen megjelent egy kicsike öregasszony, és úgy vágta pofon a riportert, hogy a csattanás most, húsz év után is hallatszott.

         – Elnézést, nem magának szántam! – hőkölt egy pillanatra vissza a nénike, majd, mint egy cséphadaró jártak a kezei, csattantak a pofonok a hanyatt fekvő fiún.

         – Anya, ne már! Nem látod, hogy itt vannak tévések? Az egész világ látni fogja milyen agresszív vagy.

         – Szétverem a pofádat, te moslék! – sápítozott a nénike. – Reggel kivetted a két zsák krumpli árát is a fazékból, most meg a borsópénzt emelted el. Viszed a kurvákhoz, engem meg itt esz a fene, majd megfagyok, mégsem merek elmenni egy pohárka pálinkát meginni. Spórolhatok én… – forgolódott az asszonyság, látta, amint egyre többen figyelik őket. Hirtelen felkapta a zöldségek közül a fazekat, amibe a pénzt dobálta, ha vevője volt, és úgy csapta szájon a fiacskáját, hogy az újra elterült a földön. – Csak lássam meg itt a piacon Nyihocskát, ráhúzom én annak a fejére is a kasszát! – kiabálta, majd a fazekat lóbálva visszament az asztal mögé, jelezve, vége a mókának.

          A következő kép már a sörasztalnál mutatta a fiút. Kapor riporter éppen tolta az arca elé a mikrofont.

         – Kicsit kemény volt a kedves mama – próbálta bevezetni a riportot, tudva, hogy az előbbi eseményeket felvette az operatőr.

         – Ugyan már! Arany annak a szíve, megtenne értem bármit.

         – Azért segíthetne neki Jocó úr! Szegény asszony majdnem olyan súlyú zsákot húz most is arrébb, amilyen ő maga.

         – Most szórakozol velem, apafej?! Hogy én tróger legyek! Látod a kezemet? Míg a piacon vagyok, ki nem veszem a zsebből, csak ha a poharat fogom.

         – No, de, most a rendszerváltás nagyszerű lehetőségeit önnek is érdemes lenne kihasználni, kedves Jocó úr.

         – Jól jegyezd meg öreg! Én harminc éves vagyok, és jól megélek így is. Eddig is lógtam, ezután is lógok, oszt punktum.

         – Ez is lehet… – tette volna fel a következő kérdést Kapor úr, de a tolakodó vásárlók közül kibukkant egy jó negyvenes úriember, leguggolt Jocó úr mögé.

         Jocó úr egy szempillantás alatt lekapta a kabátját, ráterítette a férfira, lenyomta a fejét, hogy annak le kellett tennie a kezeit a betonra, aztán ráült, mintha az csak egy szék lenne.

         – Hol az a rohadék? – egy asszonyt majd feldöntve toppant oda a környék talán legsúlyosabb embere.

         A nagy lökdösődéstől a kamera össze-vissza fordulva végigfutott a piacon, majd egy pillanatra mutatta az operatőr szabad kezét, ahogy támaszkodik egy teli paradicsomos ládán. Jocó úr, mintha nem is hallotta volna a kérdést, félig hátra fordulva a kapu felé nézett, ahol egy asszony kártyából jósolt. A nagydarab ember ezt úgy vette, mintha egy pillanattal előbb ott rohant volna ki az a „rohadék".

         Jocó úr alatt megmozdult az ember, hogy akkor vége a menekülésnek, de emez ráripakodott. – Maradj már te hülye, lehet, erre jön vissza!

         Igaza volt, mert már meg is jelent az üldöző, visszafelé törtetett, és mintha ugyanannak beszélne, végig hintette az átkozódását az asztalsoron. – Elkapom őket, és nem érdekel, ha ezer évre leültetnek is, de nyakuk köré tekerem a belüket. Érted, végük! – kiabálta bele egy asszonyság arcába, aki a tenyereiben éppen vagy tíz tojást szorongatott.

         – Ez megteszi veletek, majd meglátod – beszélt a feneke alatt gubbasztó fickónak Jocó úr.

         – Nyugi már! Elment? – hallatszott onnan lentről.

         – Ezt kérdezgesd riporterkém! – hangzott a felszólítás, mikor már mellettük állt az előbb menekülő fickó. – Ez sem most kezdi a szakmát igaz-e Szomjaskám!

         – Mi volt ez, Szomjas úr? Miért volt így kivetkőzve magából ez az ember? – volt az első riporteri kérdés.

         – Ja, hogy a Buldog miért ugrált? Eltűnt neki két raklap almája, ennyi az egész. Miért hagyta ott? Azt hitte, majd a Papula bácsi meg tudja őrizni? Ugyan már! Bár nem is annyira az alma bosszantja, hanem a béka. Pedig azt megtalálja majd, mert begurítottuk az üres ládák alá. Te fizetsz azért, ha beszélek neked? – váltott hirtelen a Szomjasnak nevezett úr, és a riporter szemébe nézett.

         – Itt nem arról van szó kedves Szomjas úr – magyarázta volna Kapor, de amaz, mintha vérig lenne sértve, az arcába üvöltötte.

         – Lóvé egy szál se!? Akkor mit tartasz fel kis hülyém? Azt hiszed, annyi időm van nekem?  – majd sarkon fordult, és eltűnt a tömegben.

         – Ki volt ez az ember? Valóban ellopták annak az úrnak az almáját, és a kézi targoncáját? – kérdezte Jocó urat a riporter.

         – Nagy ügy! Meglovasították és slussz.

         – De hát most, a rendszerváltás után már nem kell lopnia. Minden kereskedelmi tevékenység legális.

         – Idefigyelj jóember! Ez a fickó már a bölcsődéből kilopta az összes apróbb játékot. Mikor hazavitték, lehúzták róla a gumibugyit, minden nap kiesett belőle egy két valami kis biszbasz. Mondom, ez fütyül a te rendszerváltásodra. Ez mindig is lopott, és lopni is fog.

         – Ugyan kérem! Elmúltak már azok az idők, amikor az önkény…! – Nem tudta befejezni a mondatot Kapor úr, mert oldalról meglökték, majd egy kéz nyúlt be közte és Jocó úr közt az asztalon lévő fröccsös pohárért.

         – Ezt Szomjas hagyta itt? – kérdezte a kéz gazdája, egy alaposan lerongyolódott ember. – A hülyék pont Buldog cuccát csapták el.

         – Nem! A fröccs a tévéseké, te majom! – rivallt rá Jocó úr, de késő volt, mert akkor Gubanc bácsi már szájához emelte a poharat.

         – Hagyja csak, uram, biztosan szomjas a bácsi! – próbálta szelídíteni a hangulatot a riporter, és fel is tette az első kérdést az öregnek.

         – Az ön vállalkozása talán tönkrement, tisztelt bácsika? Az időjárás viccelte meg? Jégverés? Szárazság? Esetleg családi tragédia?

         – Ugyan már! – válaszolt Jocó úr a kortyolgató öregember helyett. – Sose volt neki vállalkozása. Egyszer bankkölcsönből kínosan felépített egy házat, de az asszony vitte az egészet, csak a törlesztő részleteket hagyta meg. Ha jobban belegondolok, ez a balfék az egész fiatalságát végig dolgozta, mégis mindig ki volt a segge a nadrágból, meg azt hiszem, mindig ki is lesz.

         Lefutott a majd negyedszázada készített film, a rendező visszaváltott az előző helyszínre. A mezőn ballagott a két riporter, egyre közelített rájuk a kamera, majd külön-külön mutatta őket, ahogy ütemesen lépkednek. A legifjabb Kapor egyre gyorsította a járását, látszott, valami cél felé igyekszik, majd az apa arcára fókuszált. Pár pillanattal később az egyre távolodó teljesalakos képén látszott, hogy már egy fotelben ül, és a fia után kiabál.

         – Menj fiam, csinálj te is egy remekművet, hadd ámuljon a szakma! Legyél méltó az őseidhez! – aztán az ujjával letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából.

         – Megcsinálom! Megcsinálom! – döngték a legifjabb Kapor léptei.

         Az idilli beállítás aláfestő zenéjét lassan paták csattogása váltotta fel, lovak horkanása hallatszott. A háttérből vidáman kiabáló emberek hangjával keveredett egy harmonika hangja. A halványodó zöld tónusú képbe feldíszített lovas kocsi hajtott be, rajta legények énekelték túlfűtött hangon, hogy:

Taposd, taposd angyalom,

freccsenjen a lé,

itt van már az ideje,

lenyalom majd hallé-hallé.

A legifjabb Kapor úgy tűnt fel újra, hogy azt lehetett hinni, azonnal letapossa a nézelődő tömeg, ami a kocsin ülőkkel együtt üvöltötte a nótát.

          Az ünneplőbe öltözött bámészkodókat pásztázta a kamera, majd megállapodott két beszélgető emberen. A riporter néhány lépést tett, majd mosolyogva kérdezte őket. – Uraim, ezen a gyönyörű napon, a szőlő ünnepén… – de nem tudta befejezni, mert egy fürge fiúcska kikapta kezéből a mikrofont, és mint egy kígyó, bújva, cikázva az emberek között futásnak eredt.

         – Az anyád, te kis gané! – hallatszott még a legifjabb Kapor hangja, ahogy a gyerek után vetette magát, és mint egy tajtékzó bika lökte szét a népet, hogy visszaszerezze munkaeszközét. Bújt ő is, kapkodta a fejét, merre tűnt az apróság, amikor megérezte, hogy valaki belemarkol hátul a zakójába, majd a nadrágkorca alá bújik egy tenyér, és ő teljesen kibillen az egyensúlyából. Az idegen úgy lógatta a kezében, mint egy szatyrot, majd mintha az égből szólna, dörgedelmes hangon kérdezte: – Mit akarsz te az én gyerekemtől te mocsok? Az ilyent minálunk ki szokták herélni, aztán kiakasztják szikkadni az első fára – majd a mellette álló nőhöz fordult. – Ezek a pedofilok már úgy elszemtelenednek, hogy még itt is…!

         – De uram, én csak… hé­ hé, a gyerek veri a mikrofonommal a követ – fakadt ki szinte üvöltve a legifjabb Kapor, de nem merte felemelni a kezét a járdáról mert különben belevágta volna az arcát a betonba. – A gyerek…! – kiáltott újra, de szerencséjére megjelent az orra előtt az operatőr barna cipője, – meg még másikak is, amik nem voltak ismerősek.

         – Engedd el Gazsi! – szólt egy erélyes hang. Rá lehetett ismerni az előbbi interjúalanyok egyikére. – Ez a tévétől van!  Valami mikrofont keres vagy mi a fenét. Azt mondja, kiesett a táskájából.

         – Nem a gyereket kergette? – kérdezte szelíd hangon a megszólított, majd elengedte a nadrágkorcot, mire a riporter lehuppant a földre.

         – Még mindig veregeti vele a földet! – nézett felfelé a legifjabb Kapor, de még fel sem állt rendesen, az operatőr kikapta a fiúcska kezéből a mikrofont, és már nyújtotta is oda neki.

         A kocsik nagyon lassan haladtak, mert egy rezesbanda állt be közéjük, és most ők diktálták a menet ritmusát.

         – Köszönöm uram, hogy megmentett ettől a vadállattól! – porolgatta magát a riporter, amikor néhány lépéssel arrébb megálltak.

         – Szerencséd volt kispofám, hogy időben utolértünk, mert ez a Gazsi nem gatyázik! Ez odacsap.

         – Elnézésüket kérem a kis intermezzóért, de ha folytathatnánk az előbbi beszélgetést, megköszönném! – próbált visszatérni Kapor úr a néhány perce megkezdett beszélgetésükhöz. – A nevüket, ha lehet az uraknak?

         – Én Gurugyva Kázmér vagyok – hajolt a kamera felé a megszólított –, ez meg itt a Csüccs Feri, az üzlettársam.

         – Az, az úr is a köreikhez tartozik, aki olyan csúnyán bánt velem az előbb? – tette fel élete első komolyabb kérdését a legifjabb Kapor.

         – Ugyan kérlek! A Gazsi az egy…az egy…

         – Az egy léhűtő – sietett a barátja segítségére Csüccs úr. – Te, ha élne még Kádár apánk, már rég lecsukatta volna közveszélyes munkakerülésért!

         – Úgy van! – tért magához Gurugyva Kázmér. – Ez életében még egy szalmaszálat sem tett arrébb. Ez világ életében lógott… meg azt hiszem, lógni is fog.

         – Egy szót se többet róla! – terelte a beszélgetést a riporter. – Inkább arról beszéljenek az urak, hogy állnak a szőlőskertek? Zsendül-e már a bogyó? Esetleg már volt egy korai szüret is?

         A két riportalany egymásra nézett, látszott, hogy nem értik a kérdést, sőt mintha kétségük támadt volna, hogy a kérdezőnek kilenne mind a négy kereke.

         – Miféle szőlőskert? – kérdezett vissza, Csüccs úr.

         – Hát a szőlőskert! A szüret… Szüreti mulatságon vagyunk, gondolom, ez a legkézenfekvőbb kérdés.

         – Mííí? …hogy nekünk szőlőnk! – hahotáztak az üzlettársak. – Nem hülyültünk meg, hogy egy nyűgöt vegyünk magunkra.

         – Akkor miféle üzletben társak önök, ha szabad kérdeznem?

         – Miben-miben?  Mindenben!

         – Ezt hogy érti az úr?

         – Na, idefigyeljél riporterkém. Ma a pályázatokban van a lóvé. Pályázni-pályázni!

         – És milyen területen?

         – Az mindegy. Remélem, a részleteket nem akarod kiszedni belőlünk! – nevettek.

         – Azért talán… néhány szóval, ha felvázolnák az urak! Ígérem, semmi kompromittáló adatot nem hagyok benne a riportban.

         – Nézd öcsém! Az, hogy visszaosztani, meg kicsi kapcsolati tőke, számodra úgysem mond semmit.

         – Maradjunk abban, hogy számla legyen elég – vágott a barátja szavába, Csüccs Feri. – Az a fontos, hogy le legyen papirosozva minden, és akkor fut a szekér.

         – De hát az lopás uraim! – bukott ki a riporterből.

         – Mindegy minek nevezed pajtikám. Mi eddig is ezt csináltuk, és ezután is ezt csináljuk.

         – Akkor most kit szólítsak meg önök szerint, hogy egy egész évben a szőlőben dolgozó emberrel beszélhessek?

         – Hááát, itt nem nagyon van olyan – tétovázott Gurugyva Kázmér. – Ezek itt ünneplő emberek fiacskám! Vannak itt még külföldiek is, meg az atyaisten tudja mifélék, de hogy egy olyan gürizőst találj… Esetleg, ha kimész a rozoga dűlőbe, a Mazsola Jani bácsit, meg a Csóri Tónit kérdezd, azok most is kint vannak dolgozni.

         – Ők komoly birtokkal rendelkeznek? – örült meg a riporter, hogy végre bemutathatja valakin keresztül ennek a szép hivatásnak a rejtelmeit.

         – Ne röhögtess már! – hahotázott a két férfi. – Azok napszámosok. Még hogy birtok! Azoknak mindig ki volt a fenekük a nadrágból, és dolgozhatnak akár még vasárnap is, akkor is ki lesz, míg élnek.

         A legifjabb Kaporral forgott a világ. Sehogy sem értette ezt a vidéki életet. Lassan bandukolt, távolodva az ünneplőktől, a zene is csak foszlányokban érte utol. Az operatőr nem akarta megzavarni az elmélyülten gondolkodó munkatársát, csak tartotta a kamerát, hátha jók lesznek ezek a képek is valahova.

         Az ifjú riporter még egyszer végig akart nézni a településen, ahonnan most is hallatszott a zene, de a szeme megakad Nyihocska faluszéli intézményén. Hirtelen felvillanyozódott, mert a nagyapa is említette, és az apa is készített már riportot a piroslámpás házban. Igen, ez a nap már annyi keserű perccel verte, megérdemel egy kis kikapcsolódást. Hátranézett, kezével a ház felé mutatott, kérdezve a kollégát, mit szólna egy kis lazításhoz. Annak az arcán csak egy fanyar mosoly suhant át, és a szabad kezével ő is arra intett. A következő pillanat végképp megpecsételte a legifjabb Kapor hangulatát. Pislogott a piros lámpa! Szinte sokkolta a mondat, ami még az apa riportjában hangzott el Nyihocska szájából „Ha túl vannak terhelve a lányok, akkor pislogtatni szoktam a lámpát, hadd tudja a jónép, hogy hosszú a sor".

Delíriumos álmok, széttaposott vágyak...

Tobzódó rongy-lelkek, nyegle gigerlik

osztják a csodát, aranyat, mézet,

míg az ügyeletes eskütevők, a soros esküt teszik.

Csak állok itt bambán, a valami

és a semmi közt félúton a csörtetés felett,

víg csapatot várva, hamisaktól bújva.

Itt legyen elég a mosoly, megváltások helyett!

Parázsló esténken találjunk gyönyört!

Csendüljön poharunk, borunk legyen békés,

a kibomló gondolat szava legyen szelíd,

nem kell a hangzavar, nem kell a kísértés.

Szítsd fel a parazsat kedves, te lélek-csokor szépe,

lángba vele, ha műanyag a kaptafa!

Arcunk fénye egymás szemében csillan,

legyen hamu sanda Ámor mű nyila.

Nincs fogadalmam: de a vers ne legyen

a dolgosok közönye, kisiskolás iszony,

üljön tüzünkhöz a Bólyaiak lelke, lengjen az inga,

pattanjon a szikra, az einsteini viszony!

A jó csendben születik öröm-mosollyal,

nyomasztó kétségünk a semmi-ködbe veszik.

Ide már nem érhetnek fel a bőszek,

az ügyeletes eskütevők! ...kik már a soros esküt szegik.

2008. 06. 23.

Fogva tart a két szemed, bár meg sem születtél,

fogva tart, mint száz gyönyör, ha izzok tüzednél.

Messzi múltból tündökölsz, hol én sem éltem még,

te is csak egy álom vagy, édes szellemkép.

Semmi ködén követtél, hozzám köt hited;

jöhet nyár, vagy hideg tél itt dobog szíved.

Oly őszinte két szemed, tán igaz lett mégis,

szerelem szült angyal vagy, nem csak poézis.

Táncba viszel kéjesen, szállva, mint madár,

irigy szemek vágya közt a végtelenbe már.

Vakon bízom rád magam, együtt lélegzünk,

ha sors tépi szárnyunkat, ölel két kezünk.

Iránytűm lett szép szemed, röpül kis hajóm,

ádáz vihar verdesi, álmom és valóm.

Bejárjuk a végtelent, poklot is talán,

belesünk majd  szemtelen’, mennynek ablakán.

Nem maradunk ott mégsem, több kell már nekünk,

testet öltött álmunk lesz, majd a végzetünk.

(A képillusztráció a Copilot AI közreműködésével készült.)

/Az örök Éva /

Győző vagy vesztes volt, zsibong csak az ész,

hamva sincs, emléke mégis izgató. 

Almacsutkát rágcsál, hamiskásan néz,

kígyóbőrrel játszik, mire is való.

Önmagára lelve úrrá lesz a félsz,

ijedt szeme rebben, tükröt vizslató.

Itt fejezte tán be az isteni kéz…

Ádám, szerelmem, így ugye izgató.

Tűzbe borult aggyal mi atyánk mása

simogatja párját, lelke megtelve,

hogy az úr, a szobrász gondolt reája.

Sehol sem hibádzik, formája, bája,

picike hája, külcsíne, belbecse

csupa  tökély… de hol is a ruhája.

2 /A középkor asszonya/

Csupa tökély… de hol is a ruhája…

Csak meg ne találja, esdekel imánk,

maradjon, ahogy megszülte mamája,

divatkirály rongya nem hatna miránk.

Festőecsettől lesz szemének árnya,

szobrász véső alatt pattan a szilánk,

Vénusz születik, teste csupa párna,

ő az örök Éva, ebben nincs vitánk.

Bár mosolya csalfa, tűzbe menni kész,

mégis égi jelt vár, szerelmes igét.

Egekkel kokettál, lelkében a félsz,

bűnös tán az álma… Uram, m'ért ítélsz,

 dacos könnye ömlik, jó uram miért…

Gyöngyeit szórja, de vágya még merész.

3 /Az anya/

Gyöngyeit szórja, de vágya még merész,

győztes ősi ösztön, izzó pengeél…

idege rezdül, ezt úgy sem érti ész.

Gyermekzsivajt sodor messziről a szél,

szeme tágra nyílik, szíve már becéz:

Édes éhes kincsem, – hangja gőgicsél.

Bajnok lesz belőled, udvari zenész,

királyok királya, nagyobb bárkinél.

Remélő tegnapok, küzdelem, dráma,

 ringató remény… nem múló szenvedély

szorításában alázattal várja

 a  társas hajnalokat. Legyint rája,

ha izgatva sunyít millió szeszély,

nem kell csillogás fügefa árnyába'.

4 /Az ókor asszonya/

Nem kell csillogás! Fügefa árnyába'

nincs hivalkodás, szerények a fények.

A szó biztató, csak a vágy vágtázna, 

hamis szózatok ide fel nem érnek.

Nincs tusa, harc, csak a gének játszmája.

Lágy az érintés, nappalok és éjek

a tanúk, fogódznak szelek szárnyába,

szétviszik a hírt, szállnak a remények.

Vad és vadász együtt pihen, felejtés

pora mindenen. A habokon túlról 

szirén ének száll, de ölel a féltés,

 majd semmivé hal az édes kísértés.

 Illat oson, zsongás ömlik a húrról,

 láz járta táncok, gyorsuló szívverés.

5 /A Szent szűz/

Láz járta táncok, gyorsuló szívverés

űzi. Lelki kéjjel éli  a valót,

égi a jövevény, égi  rendelés

írja a nemes, sorsbéli csattanót.

Birodalmak rendülnek, keresztelés

mossa évmilliók mocskát, hol a jó

előtt út nyílik, min semmivé enyész

  a rettegés, nincs első, nincs utolsó.

Fogná a kis kezet, szerető karja

 ölelné még, de az isteni másság

már bizonyoságot tesz, meg is hal, ha

eljön az idő, és hív a Golgota,

majd  végtelenbe emel az imádság,

lobogó álmok ezernyi alakja.

6 /Az amazon/

Lobogó álmok ezernyi alakja

dacot gerjeszt, remény utakra buzdít,

a szülő-szolga vágyának patakja

a sorsot mossa, világokat hódít.

Amazonná válva villogó kardja

törvényeket zúz, összedől az őshit

súgta kétes bástya, hogy a nő karja

csak ölelni tud, teste, ami számít.

Pedig énje képe bájos és merész.

Uralni vágya tárgyát, ez élteti.

Habzsolni az életerőt, mit lenéz.

Bár lelkében csókot vágyva már egész

világot rejt, tán még meg nem értheti,

mi elfojtva nyugszik, mi robbanni kész.

7 /A mesebeli nő/

Mi elfojtva nyugszik, mi robbanni kész

ábránd ágyán beteljesülve piheg,

cirógat a lét, és mint féltő kertész

gyümölcsöt érlel, éleszti a hitet.

Tündérkert a mező, édesebb a méz,

álombölcső ring, óhaj lénye tipeg,

vágyott sorsot rendez az isteni kéz,

patak csörgedez, olajfa ág libeg.

Futna, nem számít az idő, mert nyomba'

életre kel ki benne ázik újra,

újra, és netán, ha békát csókolna

királyfi toppan bűbájjal bókolva,

mitől forr a vér, szívpitvarba  zúgva.

Ösztönök jogán, vágyakon tombolna.

8  /A sportoló/

Ösztönök jogán, vágyakon tombolna,

idege megfeszül, trónusért kacsint,

unja már a múzsa létet. Csókja ha

cuppan, lelketlen lehelet, búsan int

poétánknak: Lelkem porig rombolva.

Hagyd a verset, nem bírom én már a kínt,

lelkem sajog, elveszek. Rímbe róva

gúzsba kötve, jobb lenne már odakint.

A háborút én vezénylem. Hiába

csábítanak harcra fényes fegyverek,

hurrát mégis a lelátó kiáltja.

Itt nem csordul vér, a küzdők imája

egymásért is szól, a célok nemesek.

Vénséges törvény nem hajthat igába.

.

9  /A modern nő/

Vénséges törvény nem hajthat igába

hús-vér tüneményt, megtestesült erényt.

Hullámzó kebleket piciny ruhába',

szoknyácskát, spórolósat, cseppnyi szerényt

át nem szabhatja a múlt. M'ért alázna

ősi szokás? Ó de prűd vagy, bús remény,

gúnyát húztál a három gráciára,

vakon tapogathat a szegény legény.

Ez már új kor, új regény… kicsi övvel

fűszoknyában, mint Hawaii leányai,

vagy aktok modellje, ki emelt fővel

hirdeti, hogy az álomban hinni kell…

Erósz szárnyain suhannak vágyai,

ujja csak simogat, lába már ölel.

10 /Utcalány/

Ujja csak simogat, lába már ölel…

gyönyörtelen a kéj, bús a csicsergés, 

a szívhang is csak zakatoló zörej,

hazug élvezet, önkínzó lihegés.

Szebb jövőben  bízik, de ádáz röhej

 állja útját , ha álmodik. Pihenés

nincs, forog a mókuskerék, nem jön el

 a herceg lovon, fásult minden érzés.

Végtelen az alagút… biztatásra

várva riadtan szűköl, talán mégse.

Csepp fény, ha csillan, édes izgatása

gazellareményt csihol, egyre másra

dőlnek a falak, s szétömlik a rétre

a tavaszi hang kedves suttogása.

11 /A tavasz lánya/

A tavaszi hang kedves suttogása

izgatón oson, lázadásra késztet,

Cupido íján rezdül a húr, társra

vágyó leányok selymes vágya éled.

Hormon űzte álom víg szárnyalása

tüzeket csihol, ott belül úgy éget,

nincs nyugalom, a pokol hasonmása

lesz  minden, ha Apolló csak ígérget.   

Tüzek  lobognak, húr pendül, a hárfa

hangján csüngő remény örömmel sikolt,

jövőbe kacsint, titkait kitárva.

Új hullám gerjed, új időket várva

zsibong már a vér, minden törvényt felold,

száz esküvéssel, úszik át a nyárba.

12 /A nyár asszonya/

Száz esküvéssel úszik át a nyárba,

kitárul a világ, csipkedallamon

ég az éj, csók ízű dobbanás járja

táncát a sokszínű, kéjes hajnalon.

De jaj... Pitymallat szigora kitárja

a nappal új kapuját, és zaklatón

követel a gyerek, a férj. Hibája

csepp sem lehet, csak dolgozik hallgatón.

Teszi mit kell, vonata teljes gőzzel

zakatol, tüzet izzít,vagy fékre lép,

dacol idővel, kegyetlennel, bősszel.

Érzi még nyár hevét, de bájos gőggel

hajából egyre már ősz szálakat tép,

csendes vágy-sóhaja dacol az ősszel.

13 /Az ősz asszonya/

Csendes vágy-sóhaja dacol az ősszel.

Nem hulló levél, de gyümölcs Ő, érett,

kit lopni volna jó. Nem őrzik csősszel,

mégis, erénye százezerszer féltett.

Perli az időt, a mennyei őrrel

alkudik, jogos hosszabbítás végett.

Küzdöttem léttel, verekedtem hőssel,

alig volt imám, lelkem még nem érett.

Hidd el jó uram, kis napfény még járna!

Hulló levélhang zenéje a csóknak,

régi ízt varázsol, dallama párna.

A tűz sem alszik még, vágynak kél szárnya,

múló őszidőn súlya lett a bóknak,

a fagyos tél sem orvosság a lázra.

14 /Az érett nő/

A fagyos tél sem orvosság a lázra.

Fújhat hideg szél zúzmarás reggelen,

üvölthet farkas, áldozatra várva,

ijeszthet lidérc, elvadult sejtelem.

Ő szűkölve ölel, karjában álma,

múltnak idézete, óvott rejtelem…

bölcsőnesz, férfisóhaj, vagy pletykája

lánypajtásoknak, az édes szemtelen.

Tűnhetnek századok, zúghat ezer vész,

izgató alakját, varázsát, báját

óvja az idő, az újjászületés.

Talány lengi útját, lénye megigéz,

mégsem lelhetem titkainak zárját.

Győző, vagy vesztes ő… zsibong csak az ész.

Mesterszonett

Győző, vagy vesztes ő, zsibong csak az ész.

Csupa tökély… de hol is a ruhája…

gyöngyeit szórja, de vágya még merész,

nem kell csillogás, fügefa árnyába'.

Láz járta táncok, gyorsuló szívverés,

lobogó álmok ezernyi alakja,

mi elfojtva nyugszik, mi robbanni kész,

ösztönök jogán, vágyakon tombolna.

Vénséges törvény nem hajthat igába.

Ujja csak simogat, lába már ölel…

a tavaszi hang kedves suttogása

száz esküvéssel, úszik át a nyárba.

Csendes vágy-sóhaja dacol az ősszel

 a fagyos tél sem orvosság a lázra.

(A képillusztráció a Copilot AI közreműködésével készült.)

Langyos vágyakban unottan fürödve,

szívtelen ritmust rezegnek a dobok,

íztelen italom már szomjamat nem oltja,

parazsam hamu lett, csak az idő robog.

Hiteltelen csodák hitemet emésztik,

mert ördögi a szép, az áldozat is hazug.

Vándorútra keljek szerencsém keresni,

hol van, 'kiért lettem, mit rejt ezer zug?

Borgőzben vibráló vágyébresztő bájak

lasszóján vergődve csiholjam a reményt?

Imát mormoljak, jósok szavát lessem,

tobzódva öleljek, vagy csiszoljam az erényt?

Lovak közé azt a gyeplőt, vágtass te idő,

nyűglődni kár, a szerencse úgyis vak!

Friss vizet keresek új keresztelésre,

vesszen a tespedés, vesszenek a szavak.

Víz hangja csicsereg, a függönyt lebbenteném,

de... de... megáll a lendület, lépésem béna,

álmom  néz vissza rám, hús-vér igézet,

bár ezer szó tolul fel, torkom mégis néma.

Nincs sikoly, rezdülés, tettetett ijedtség,

csak szótlan meglepetés, vágyban ezer íz,

és én most várok, várok, várok, amíg

boldog kéjelgéssel, csobog az a víz.

Kedvem szegték buta népek,
lábam nehéz, ahogy lépek,
bús lelkemet köd borítja,
szívem kétség úgy szorítja.

Megyek vakon csak előre,
jól esne most egy kis lőre,
kortyolgatnám italomat,
felejteném bánatomat,

Mégse leszek, bódult szamár,
rút életben palimadár,
körülnézek, hol egy kis fény,
nem vagyok én gyarló legény.

Lányra lelve úgy vidulnék,
nem én, de más haragudjék,
buta népek, hess-hess innen,
dobban nagyot most a szívem.

Mit lát szemem, kapu résén,
de mert a rés kicsi lévén,
hajolok hogy szemem lássa,
mit dolgozik szomszéd lányka.

Munkálkodik, ó a szépség,
lobban benne minden érzék
ügyes kezek rendre járnak
felcsigáznak minden vágyat.

Tehenet fej eszemadta,
irigység a lelkem marja,
úgy cserélnék a tehénnel
nem bánnám én, ha vezényel.

Tűrnék mindent a kedvesnek,
bár fura lenne, ahogy fejnek,
nincsen nékem olyan cicim
mit kezelne, ő a picim.

Kedvem szegve, sóvár lényem,
tervet eszel, mit is lépjen,
királyfi már nem lehetek,
lovam sincsen, így meredek.

Tudtam én, hogy nagy az eszem,
megvan, most már megcselekszem,
kábát játszok, ájult fiút,
tudja ő majd, nincsen kiút.

Szalad hozzám, könyörögve,
el ne patkolj mindörökre.
Gyere vissza hozzám máma,
lélegezünk száj a szájba.

Teszi ezt majd nagy lelkesen,
így lesz ő majd a kedvesem,
nem érdekel már a tehén,
elájulok azonnal én.

Kedve lenne rejtett mennyre,
menne szembe, menne egyre,
lelke lebeg, teste remeg,
kerge helyzet perce ketyeg.

Egyre szemez, keze lebeg,
merev-lemez ezret pereg,
zene zengve kedvet kerget,
egek bele lelket vernek.

Esze eseng, kedvest keres.
Csecses kedves legyen jegyes,
vele egybe, mennybe menjen,
teste szemben rezeg menten.

Szavaim szerteszét szélednek,
szelek szárnyán szikrázón szállván,
szerelmet, szellemi szépséget
szülnek szónokló színészek száján.

Szürke színpad szélén szemkönnyezve,
szakadt szegény színész szól szelíden.
„Száz szilaj szörny szennyes szava szurkál:
szegény szolgák szerelméből születtem”

Szurkáljatok szégyentelen szukák,
szerelem szerelmet szül számtalant.
Százezrek szeme szemez szemtelen,
szomjúhozva szabatos szexet szótalan.

Szerelem szentsége szökell
szavak szárnyára szemérmetlenül,
szüzeknek szótlan szenvedélyétől
szertefutva, szívekbe szenderül.

A semmi fogságából magamat kitépve,

végtelen küszöbén tétova létem fogódzót keres.

Esdeklőn nézek, de csak fintorog a Van, méltatlan dühöng:

Ez miért jött, nincs már szabad hely!

Csak meghúzom itt magam! – szégyenem szűköl –

én gáncsot nem vetek, azt sem tudom, hogy kell!

Egy próbát megérsz! A délceg vigyorgó erény

port rúg az arcomba, s a lihegő tüneménybe ölel.

Dobbanó ereim, muzsikát zsibongnak,

szemtelen látomás örvénye zizeg:

Jogom van a létre, maradhatok végre,

sorsom lesz nekem is, már kattognak a sínek!

Csak lassít a süvölvény, már ugranom kéne,

csupa-ránc sors pisszent: saját felelőségre!

…és fut a szél, gőgicsél, vasakon fütyül.

A fogódzót megkaptam, én tapasztalatlan.

Csak éhes ne lennék, és ez a rengeteg kellék,

rám aggatott emlék, mások kacatja ne húzna úgy!

Megszokások tára, legyen abraktarisznyája Pegazus csikajának?

Dohogj te gép, dohogj, veled dohogok!

Mást akarok, mást akarok!

Körülöttem szépek, tán ezrek is élnek, de

tömeges magányuk hőkölni késztet:Jó vonatra szálltam?

Megköveznének-e, ha sminkjüket lemosnám,

s ott állnának pőrén, ránc, ránc hátán mindegyikük bőrén?

S azoknak ott, kik szembe robognak, kél-e kedvük

pazarolni percet… de hiába merengek,

nem lassítanak, hogy hallják, húrjaink mit pengnek.

S mi maradunk dacos düheink buta árnyékában.

*

Állomások várnak, remények szállnak!

Talán a káoszból rendre ős álmom toppan,

s nem kérdezi honnan, merre futnak sínek,

bezárjuk a fülkét, miénk lesz-e sziget!

Odakünn, kártyázzák csak el a világot!

Tombolán bombát, divatokat rondát adjanak, vegyenek!

Nem nyitunk házalónak ajtót, vacakot mulandót

lelkünkre nem veszünk, csak hisszük,

hogy a párhuzamosok egyszer összeérnek.

            
Estefelé kimentem meglocsolni a virágokat. Nagyon meleg volt aznap, szinte izzott a levegő dél tájban, azért is vártam, hogy kicsit alább szálljon a nap. Szeretek locsolni.  Olyankor valamiféle intim kapcsolat jön létre köztünk a virágokkal. Szinte érzem, milyen kellemesen isszák a vizet, amit nem győznek, az meg csepeg csöpög mint az embernél, amikor nagyon jóízűen oltja a szomját.     Valami motoszkált bennem, valami olyan szúrós, szégyenlős hangulat volt ez, ami mindig elővillant, amikor a virágokkal ennyire közel kerültünk egymáshoz. Most itt a csobogó víz kilocsogta, megidézte, honnan is  a kellemetlenül felvillanó érzés.

            Lehet-e szeretni egy lelketlen élőlényt, még ha olyan szép is, mint a virág? Szeretem a virágot az kétségtelen, de hogy is állunk akkor azzal a lélekkel? Egyszer júdáskodtam én, emlékszem már. Valamiféle feloldás kellene erre a régi, elhamarkodott bölcselkedésemre. Pedig ott és akkor nagyon helyénvalónak tetszett. Kicsit ködös ez így tudom, de  hogy érthető legyen, a már régen behegedt sebet is feltárom, hogy a virágokkal való fura viszonyomat tisztázhassam.
            Jó pár évvel ezelőttre megyek vissza most, az a délutáni kép még élénken él bennem. Munkából értem haza – mint mindig ebben az időben –, az unokám állt az udvaron, kicsit homokosan, kicsit maszatosan és csak figyelte, ahogy kiszállok a kocsiból. Néztem rá, mi ez a nagy sértődöttség, vagy csak legyökerezett a lába? Nem szólt, furán bámult, egyszer a földre, majd messze fel az égre. A pillantását csak átvitte rajtam, nem akart a szemembe nézni. Odamentem hozzá, megpróbáltam lesimítani azt a nagy bút a savanyú arcáról, de erre felnyújtotta a kezeit,  leguggoltam hozzá, átölelte a fejemet és súgta: Meghalt a Csöpi, a Pocok meg sír.

            Ettől elállt a lélegzetem egy pillanatra, mert valahogy az elmúlás annyira távoli volt akkoriban. Csupa élet, vidámság és erre, kimúlt a kutyám. Vagyis a kutyánk, mert az kettőnké volt. Amolyan két-gazdájú kutya volt az és ezt ő is tudta.  Már több mint tíz éves volt a gyerek születésekor, akiből hamarosan kisgazdi lett. Amikor elkezdte a lépcsőket mászni, a kutya lehasalva figyelte és szinte várta, hogy mikor ér össze az orruk. Ilyenkor a lányom felkapta Dávidot – Te úr isten, csupa kutya szőr vagy! – kiáltott és porolgatta a gazdát.

            Pici kezét a kezembe adta és vezetett a kert széléhez, ahol a tavalyi szalmakazal maradéka volt. Itt fészkelték be magukat a kutyák, a kis fészerben, ami be volt kerítve, rajta rozoga ajtó. A mi kutyáink nem almon aludtak, hanem fészekben, mint a madarak – azóta tudom, hogy létezik kutya fészek is. Lassan közeledtünk a kutya fészek felé. Nagyon különös volt az a kis idő, amíg a néhány métert megtettük. Nem akartam, hogy odaszaladjon a kihűlt tetemhez, mondtam, hogy csak lassan! 

            – Lessük csak meg, ne menjünk oda! Jó?

            Nem értette miért ne, de úgy csinált, ahogy tőlem látta, bekukucskáltunk az ajtó résén. Az igazi döbbenet engem ért. Pocok, az egy éves kölyökkutya szalmával tele szájjal döfögette az öreget, – akit  akkorra már egészen beborítottak a szálak – majd azt is rászórta és ment újabbért. Temetett! Ilyent még nem láttam, ha mesélték volna, el sem hiszem. Amikor észrevett bennünket, odaszaladt hozzánk és elfeküdt előttünk, mint szokott; simogassuk meg!  Észre sem vettük, hogy lassan az egész család ott áll mögöttünk és leselkednek be ők is . Valamelyikük megszólalt.

            – Ez már nem éled fel, el kellene ásni!

            Nekünk, a két gazdának – majdnem összeért az arcunk – olyan volt ez, mint egy ítélethirdetés. Egy négy éves, és egy több mint ötven éves ember bámult egymásra. Elásni?  Erre kicsit meghűlt a levegő, én is csak dörmögtem, hogy jól van no, majd csinálunk valamit, de most várjunk még. Persze gondoltam én ezt. Reggel, amikor elmentem már nagyon gubbasztott és mindnyájan tudtuk, hogy nagyon öreg. Ahogy csendben ballagtunk vissza a házhoz akkor jutott eszembe, kiviszem a szőlőbe és a kedvenc növényeim tövébe temetem el. Nagyon egyedül akartam maradni, de a gyerek csak lógott rajtam akármerre is mentem. Ládát kerestem, amiben ki tudom vinni szegény kutyát és valami takaró félét, mert  nem tudtam elképzelni, hogy csak úgy dobálom rá a földet. Egy ruhára mégis csak más. Nem volt gyakorlatom még a temetésben, ha jobban belegondolok, ez volt az első kutyám. Ez is közös lett! Pakolásztam, ásót, mi-egymást és menni akartam, de a gyerek elengedte a kicsi kutyát, amit a gondjaira bíztam, szaladt, hogy ő is jön velem. Valahogy megpróbáltam megszabadulni tőle, az anyjára néztem, hogy csináljanak már valamit.
            – Eddig is ment veled mindig, most miért ne mehetne? Csak bőg, ha itt hagyod.

            Elindultunk ketten a kutyánkkal. Magyaráztam neki, hogy oda megyünk, ahol az a piros szőlő van, ott temetjük el. – Jó – mondta, de mintha nem emlékezett volna rá hol is van az. Kicsit felengedett a hangulatunk, amikor nekikezdtünk. Nekem a munka, – az ásás –, neki meg a szép sárga homok vette el a keserű hangulatát.             Dolgoztunk, jól akartuk csinálni.  Amikor a gödör már elég mély volt, óvatosan belelógattam a kutyát, aztán elengedtem. Egy vászon-félét megpróbáltam rádobni, – ásóval igazgattam – de a gyerekre is figyelni kellett, mert nagyon belemelegedett a munkába, kézzel szórta a homokot és félő volt, hogy a gödörbe esik. Dobáltuk, dobáltuk a homokot. Én meg is akartam taposni, hogy kevesebb föld maradjon ki, de azt nem volt szabad. Szinte rám förmedt, hogy: Ne!

            Veregettem az ásót, hogy megtisztuljon, szedegettem össze a dolgainkat, akkor tűnt fel, hogy micsoda komolykodással dolgoztunk. Fel akartam oldani a hangulatunkat, erőltetett vidámsággal mondtam.

            – Jó kis kutya volt ez a Csöpi.

            Éreztem, nagyon fura a helyzet, hogy is beszélhetek olyan felnőttesen egy ekkora gyerekkel? Hiába, rég kinőttem már abból a korból. Nehéz eltalálni  a hangot, akármennyire is igyekszem. Nem válaszolt, hanem elmerengve, nagyon is felnőttesen mondta.

          – Te, figyelj csak Papa! Ugye csak az embereknek, meg az állatoknak van lelkük a növényeknek nincs?                       Néztem rá, és hát mit is mondhattam volna?

            – A növényeknek szerintem sincs.

            Ez az a mondat, ami miatt szégyenkezem én, ha a virágokkal beszélgetek. Ha teljesen felnő, lehet, hogy elővesszük újra ezt a kérdést, mert nem jó ez így. Tisztázni kellene! Lehet, hogy a növényeknek is van lelkük.

2. felvonás

(A helyszín továbbra is az ivó, de a konyhaajtó mellett a sarokban egy asztal még. Pató és Orbán a kocsma közepén állva, egy cigánnyal akarja elhúzatni a nótát.)

ORBÁN: - Idefigyelj, te gádzsó!

CIGÁNY (csodálkozva): - Hát hogy lennék én gádzsó tekintetes naccságos uram? Bár az vónék!

ORBÁN: - Azt húzd, hogy „Fa leszek, ha fának vagy virága"

(A cigány nyekeregve húzza)

ORBÁN: - Nem jóó! Hol tanultál te hegedülni?

(A cigány megint ugyanúgy húzza)

PATÓ PÁL: - Mert nem fogja le a húrt rendesen!

CIGÁNY: - Lefogom én, naccságos uram, csak ezzel az egyel nem, ni! (mutatja az ujját)

ORBÁN: - Hát fogd le azzal is!

CIGÁNY: - Nem foghatom, kérem alássan, mert azt megharapta a kutya.

ORBÁN: - Akkor nem is tudsz játszani, mit bolondítasz itt bennünket?

CIGÁNY: - De tudok én úgy, akár az égi hegedűsök, csak azt az egyet kéne lenyomni még valahogy. Megpróbáljam a nyelvemmel?

PATÓ PÁL: - Mekkora nyelved van? (a cigány kiölti)

PATÓ PÁL: - Az nem ér le odáig.

ORBÁN (iszik, aztán felderült arccal): - Lenyomom én az te! No, kezdd el! (odateszi az ujját a hegedű fölé)

CIGÁNY: - Majd amikor fütyülök naccságos uram, akkor nyomd le! (elkezdik a nótát, a cigány fütyül, pont, amikor belép Erzsók)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Csendbe legyetek már, az ágyon vendég pihen, ti meg esztelenkedtek itt!

(a cigány kioldalog a helyiségből)

ORBÁN: - A nappal a munkáé, ilyenkor ne aludjon senki!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ó, te szerencsétlen, tudod is te, mi az a munka? (az ivóban törölget, de kijár a konyhába)

ORBÁN: - Amit ez a kéz már megemelt édes Erzsókom! (mutatja a kezét, benne a kupa bor)

PATÓ PÁL: - Ki az, aki ott van?

(János vitéz félre tolja a függönyt az ágy előtt és előlép. Nézi a megszeppent embereket, előbb jön, egészen közel hozzájuk)

JÁNOS VITÉZ: - Adjon Isten!

PATÓ PÁL: - Adjon neked is vitéz uram! Rég láttam már valódi huszárt. … te… te az vagy?

JÁNOS VITÉZ: - Rég? 

PATÓ PÁL: - Mostanában csak díszbe vágja magát egyik másik siheder, aztán úgy tesz, mintha valódi lenne.

JÁNOS VITÉZ: - Pedig ezen a kardon valódi vér van, valódi csatában került rá.

ORBÁN: - A csatáknak végük már, csak néhány forrófejű akarja újra felforgatni a rendet. Itt nálunk még csak irkálnak vad dolgokat, de úgy hírlik, nagyon kivetkőzött magából néhány ifjú. A józanabbak azt mondják, jobb lenne a kiegyezés.

PATÓ PÁL: - Hol vannak most csaták emberfia?

JÁNOS VITÉZ: - A franciákat szutyongatták a törökök, azoknál voltunk mi a pajtásaimmal törökverőben.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Azoknál mindig felfordulás van. Vagy egymást gyilkolásszák, vagy a változatosság kedvéért a szomszédokkal gyúrják egymást.

ORBÁN: - Te, vitéz, nem akkor voltál te ott, amikor felakasztották a királyukat,…aztán lefejezték, aztán meg, ha jól hallottam, sortűzzel ki is végezték?!

JÁNOS VITÉZ: - Ugyan már! Volt azoknak sok királyuk. No, nem egyszerre, hanem úgy egymás után. Lehet, hogy egyiket-másikat elemésztették, de azt, akit mi húztunk ki a csávából, nagyon szerette a népe. (elgondolkodva) Bár lehet, hogy a lánya miatt.

ORBÁN: - Beszélj már te! Igaz, hogy a királylányoknak aranyból van a hajuk?

JÁNOS VITÉZ: - Bolond beszéd!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Saját szemeddel láttad a lányt?

JÁNOS VITÉZ: - Saját szememmel? Így vittem a karomban! (mutatja) Fél napig vittem, mire visszaértünk az apjához, mert el volt rabolva ám! Persze előbb kimentettem, és csak azután vittem.

ORBÁN: - Aztán beszélt hozzád közben? Én úgy tudom, hogy azok egészen másként beszélik a magyart. Neked tudnod kell, ha ott voltál… olyan franciásan. Nem?

JÁNOS VITÉZ: - Nem nagyon beszélt, hanem inkább aludt. Ki volt merülve nagyon, nem volt kedve még kérdezgetni se. Meg, hát gyötörte az éhség és a szomjúság.

ORBÁN: - Hogy mondta, hogy szomjas?

JÁNOS VITÉZ: - Nem mondta azt sehogy, csak amikor álmában a nyakamra borulva elkezdett szívogatni, hát csak letettem, és felébresztettem. Akkor mondta, hogy „párdon, álmomban szalmaszálon szívtam a tejet". Aztán megint elaludt.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Mutasd a nyakadat! (odamegy a vitézhez, elhúzza a ruhát a nyakánál és nézegeti) Nem is látszik.

JÁNOS VITÉZ: - Hogy látszana már, nem most volt az, sok idő telt el azóta.

PATÓ PÁL (széken ül, lábai felrakva a padra. Pipázna, de nem akar neki meggyulladni a pipa): - A király úr nem neheztelt, hogy nyalábolgattad a lányát?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ez nekem is gyanús! Az egyszerű katonáknak tilos a királylányokat fogdosni. Ezt olyan helyről tudom, ahol nem tévednek.

JÁNOS VITÉZ: - Nem kell, hogy elhiggyétek!

ORBÁN: - Semmi bajod nem lett ebből a nyalábolós esetből?

JÁNOS VITÉZ: - Bajom? Hát hova tévedtem én? (körbefordul) Vendéglő ez, vagy bolondokháza? Hát ennyire nem értitek?

ORBÁN: - Onnan meséld már, hogy visszavitted a lányt.

SZEMÉRMETES ERZSÓK (a konyhából kiabál be): - A király látta, hogy a karodban a lánya?

JÁNOS VITÉZ: - Látta ám! Jött egyenesen elénk, és amikor letettem a lányt, az, az apja nyakába ugrott, ölelte, csókolgatta. Nagy volt az öröme mindkettőjüknek. Közel álltam, hallottam, amikor halkan mondta az öregnek „ez egy nagyon fajintos legény ám édesapám".

SZEMÉRMETES ERZSÓK(bejön): - Miért nem kértél tőle egy kocsmát? Lehet, hogy adott is volna abban a nagy örömben, és megoldódott volna az életed hátralévő része.

JÁNOS VITÉZ: - Kocsmát? Szépasszony, tudod te mit beszélsz?! Az a nagy király hálából az egész országát nekem akarta adni!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - He-he, hiszem, ha akarom. (kikiabál a lánynak) Zsuzsi!

PATÓ PÁL: - Vagy legalább egy lovat.

ZSUZSIKA (bejön): - Tessék anyuskám? Hát ez meg ki? (néz sandán a vitézre)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Nézd már meg abban a könyvben, igaz-e hogy ez az ember megmentette a királylányt?

ZSUZSIKA (a vitézhez): - Hogy híjják magát?

JÁNOS VITÉZ: - János Vitéznek, ha a mostani nevemet kérded, te fruska.

ZSUZSIKA: - Miért, volt másik neve is?

JÁNOS VITÉZ: - Azon a másik nevemen ismernek engemet nem is olyan messze innen, de… de van, akinek csak Jancsi vagyok… Jancsikám… úgy mondta régen, remélem, ...no de nem tartozik ez rád.

ZSUZSIKA: - Akkor most, hogy keressem? Jancsikám?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ne szórakozz már te lány! János Vitéz, és kész! A másik neve mi kendnek?

JÁNOS VITÉZ: - Kukorica Jancsi

ORBÁN: - Akkor én hallottam már rólad. Téged találtak a kukoricaföldön. Nagy híre volt akkoriban. Azt mondták, hogy kutya lophatott valahol, de nem mert megenni, mert úgy bőgtél. Arra lejjebb lophatott valamelyik faluból, mert a környéken senki sem látott akkoriban gömbölyű menyecskét.

JÁNOS VITÉZ: - Majdnem így volt, csak fordítva. Én loptam a kutyát, csak nem volt szívem megenni szegényt, hát elzavartam.

(Orbán bambán néz, gondolkodik, hogy a vitéz most viccel, vagy igazat mond)

ZSUZSIKA (felnéz az olvasásból): - Hogy kend miken ment keresztül!

PATÓ PÁL: - Tényleg fogdosta a királylányt?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Menjen már azzal a fogdosással a pokolba! Magának csak a hülyeségen jár mindig az esze. Mit találtál Zsuzskám?

ZSUZSIKA: - Hát itt azt írja az én kedvesem, hogy a Király azonnal neki akarta adni az egész országát.

PATÓ PÁL: - A lányról nem ír?

ZSUZSIKA: - Dehogynem! Azt is oda akarta adni, de ennek nem kellett.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Magának tán baj van a fejében? … vagy tán lejjebb? Még, hogy nem köll neki sem az ország, sem a lány. Megáll az eszem!

JÁNOS VITÉZ: - Nem tudjátok ti balga népek, hogy mi a szerelem!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ha már szerelmes lett abba a királylányba, miért nem akarta?

ZSUZSIKA: - Nem abba volt ez szerelmes, hanem egy szolgálólányba. Itt úgy írja, hogy Iluska volt a neve.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ez igaz?

JÁNOS VITÉZ: - No, ide figyelj te kocsmárosné asszonyság! Hogy az én szerelmem királylány, vagy szolgáló, ahhoz neked semmi közöd! Jobb lenne, ha raknál arra a tűzre, mert így éhen veszek! Azt mondtad, hamarosan megfő.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Jól van már, mindjárt nézem. (felfordít egy széket) Ennek már annyira lötyög a lába, nem csodálkoznék, ha valaki hanyatt esne vele. Orbán komám, megcsinálod?

ORBÁN: - Meg én Erzsókom, de előbb megvárnám az ebédet!

PATÓ PÁL: - Mit főzöl szerelmetes Erzsókom?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Varnyút. …, hogy a villám csapott volna a fészkibe, amikor még tojásban volt!

PATÓ PÁL: - Aztán puhul-e már a húsa?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Lassan. Tegnap délután szurkáltam meg, akkor még nagyon kemény volt, azóta nagy lánggal ég a tűz alatta.

PATÓ PÁL: - Ide figyelj, Erzsókom. Ha máskor nem is, de most tanulhatsz tőlem, mert én ezt az őseimtől tudom, és hát azok…azok tudtak.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Mondja kend!

PATÓ PÁL: - A varnyút egy hétig kell főzni, mert az mind nagyon öreg. Három napig kis tűzön, három napig nagy tűzön, oszt slussz.

JÁNOS VITÉZ: - Az csak hat nap jóember.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Akkor most hat napig, vagy hét napig?

PATÓ PÁL: - … mert akkor most egy hétben hány nap is van? Három meg három!?...

SZERELMETES ERZSÓK: - Menjen a fenébe! Magának a tanára is bukott diák volt.

JÁNOS VITÉZ: - Egy varjút főzöl ötünknek?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Lehet, hogy Fejenagy is átjön ebédre. Akkor viszont bajban leszek, annyiunknak kevés lesz, azt hiszem.

Összeesküvés 2

ORBÁN: - Akkor mégiscsak megfogjuk azt a tyúkot?

ZSUZSIKA: - Azt már nem! Ő volt Sándorék egyetlen jószága. (újra nézegeti a könyvet)

ORBÁN: - Akkor főzzél a madár mellé Erzsókom egy kis kukorica-gölödint, úgy talán jut is, marad is.

ZSUZSIKA: - Hogy mit olvasok én itt! Anyuskám, ez a kötet most az eredeti „Petőfi összes művei”?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - A legeredetibb.

ZSUZSIKA (János vitéz felé): - Itt az van írva, hogy maga a királytól egy nagy zsák aranyat kapott hálából. (mindenki Jánost nézi csendben)

JÁNOS VITÉZ: - Ne is említsd, oda lett az!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Egy zsák arany? Mutasd azt a könyvet! (elveszi Zsuzsikától és halkan olvas)

ORBÁN: - Mí? Valódi sárga arany?

JÁNOS VITÉZ: - Mit csodálkoztok, ti is megadtátok volna, ha a ti lányotokat mentem ki a török basa fiának karmaiból!

PATÓ PÁL: - Megadni megadtuk volna az biztos, bár nekem pillanatnyilag nincs lányom.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ezt nem hiszem el! A poéta ezt elírta, az biztos. Hogy egy nagy zsák arany csak úgy belevesszen a tenger habjaiba, az nem létezik, olyan nincs! Annyi aranyért már a világ összes kocsmáját meg lehetne venni.

ORBÁN: - Erzsókom, azért nem biztos ám, hogy tévedett a poéta! Mert ugyebár hol szokott annyi arany lenni egy rakáson?

ZSUZSIKA: - No, hol, maga nagyokos?

ORBÁN: - Hogy hol? Hát én eddig még máshol nem hallottam, hogy lett volna, mint: vagy a király kincstárában vagy a tengerbe veszve, vagy elásva. Már úgy értem, hogy jön az ellenség, és az ember elássa. (körbenéz)

- Láttatok már valahol máshol is? Na, látjátok, ugye, hogy nem!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Én látta.

ORBÁN: - Mí? Hol?

SZERELMETES ERZSÓK: - Előbb, a papnak az ujján.

ORBÁN: - Az nem számít, az kicsi. Csak ha legalább egy zsákkal van az számít.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Nem szórakozok én itt veletek, mert így még holnap délre sem lesz ebéd. (a konyha felé megy, kicsit visszafordul)

- Szerintem akkor is el van írva, merthogy a lány helyett egy zsák aranyat… azt nem… azt biztosan nem! (megáll az ajtóban) – Mert ha a király eszével gondolkodunk, akkor nyilvánvaló, a lány bármikor visszaszökhet, ha nem tetszik neki a sorsa, - ha mondjuk; veri a vitéz úr, vagy esetleg ő is legatyásodik, mint Pató uram – de… de az arany, az nem szökik vissza, az elkallódik! (Kimegy a konyhába, most először csukja be maga után az ajtót, így láthatóvá válik, hogy ott is van egy asztal, székkel)

PATÓ PÁL: - Te, vitéz János urambátyám, aztán annak a fenenagy tengernek melyik részén volt az a hiba az időjárással… meg hát közben a hajóval? Amerre a nap kel, vagy amerre nyugszik?

JÁNOS VITÉZ: - Amerre kel is, meg nyugszik is.

PATÓ PÁL: - Az meg hogy lehet?

JÁNOS VITÉZ: - Honnan tudhatnám én hogy hol ment kárba az a hajó, amikor a felhő, amiben kapaszkodtam, legalább kétszer megkerülte a földet, mire véletlenül megláttam azt a sziklát, ahova leugrottam. De az még semmi, hogy kétszer megkerülte, de szerintem néha még vissza is fordult, azért mondom, hogy kelt is, meg nyugodott is közben a nap.

ORBÁN: - Fogalmad sincs merre merülhetett el a zsák?

JÁNOS VITÉZ: - Ejnye már, te szép piros orrú barátom! Te megismernéd azt a hullámot így utólag, ami a mélybe sodorta?

ORBÁN: - Ahogy így mondod, eléggé egyformák szoktak lenni. Legfeljebb egyiknek van taraja, mint a kakasnak, a másiknak meg nincs

PATÓ PÁL: - Hogy emlékszel, tarajos hullám törte szét a hajót, vagy nem tarajos?

JÁNOS VITÉZ: - Ó micsoda balgák vagytok! A hullámok futnak, még ha megismerném is melyik volt, az sem számítana. Ja, meg a madár!

ORBÁN: - Milyen madár?

JÁNOS VITÉZ: - Hát a griff, amit meglovagoltam, mint egy szárnyas lovat, aztán ide hozattam magamat vele. Az is össze-vissza repült az elején, csak azután tudtam irányba állítani, hogy a sarkantyúval elkezdtem noszogatni.

PATÓ PÁL: - Idefigyelj vitézem! Szerinted meg lehetne találni, ha mondjuk, visszamennénk arra a környékre, aztán egy vasmacskát húznánk a víznek a fenekin? … mert úgy akár bele is akadhatna. Nem?

JÁNOS VITÉZ: - Nem érdekel engem az arany. A királyság sem érdekelt, meg a királylány sem. Engem egyedül az érdekel, hogy minél hamarabb hazaérjek és találkozhassak az én drága Iluskámmal. Menjetek, aztán gereblyézzétek fel az összes tenger fenekét, találjátok meg az összes aranyat, ami a világ kezdete óta beleveszett! Legyetek boldogok azt kívánom, de engemet hagyjatok ki belőle!

ORBÁN: - Azért ne gondold, hogy mi fafejű hülyegyerekek vagyunk. Azt azért elismerheted, ha sikerülne megtalálnunk a poétát és néhány dolgot átíratnánk vele, a te életed is könnyebb lehetne. Már mindjárt a kezdeteknél, amikor az a kutya ellopott, vagy, ahogy esett az a dolog. Mert lehet, hogy egy nagyon gazdag úr csemetéje voltál, és ha ott megváltozna az a versszak, mondjuk úgy, hogy király lett belőled. He? Az mindjárt más mederbe terelné az életedet. Képzeld el, hogy a magyarok királya…

JÁNOS VITÉZ: - Azt már nem! Petőfi azt írta, „ …akasszátok fel a királyokat!"

ORBÁN: - Lehetnél generális is.

JÁNOS VITÉZ: - Én annál is nagyobb úr voltam, amíg széjjel nem széledt a nyájam.

PATÓ PÁL: - Na, látod, ha szövetkezel velünk, és együtt rábeszéljük a poétát, akkor azt is átírhatja. Mármint hogy elszéledt a nyájad. Mert ha úgy szólna az a versszak, hogy: „Jaj, de jó volt az a délután a lánnyal, meg szerencsére a nyáj sem széledt szét”. - Ehhez mit szólnál?

ORBÁN: - Nem sok híján már te is poéta vagy édes öcsém! Bár a rímelése, kicsit nem olyan igazi.

PATÓ PÁL: - A poéta majd farag a végire. (félrehúzza a függönyt az ágy előtt, és leheveredik)

(Zsuzsika bejön a cigánnyal, kötözi annak az ujját, közben beleolvas a könyvbe)

- János vitéz uram, magának nem volt rokona az a juhász, aki a szamáron vágtatott a haldokló babájához?

JÁNOS VITÉZ: - A rokonom-e? … hát honnan tudhatnám én azt? Hallottam róla én is. Úgy tudom a keserűségtől elállt a szava, és azóta sem hallotta a hangját senki. …néha, néha nagyot üt a szamár farára, aztán lehajtott fejjel elkullog. Hm! Nagyon szerencsétlen ember.

SZOMSZÉD (berohan a bal ajtón): - Ért valaki a sebekhez közületek?

ORBÁN:- Aztán meglett-e a szamár szomszéd?

SZOMSZÉD: - Ott van az a fához kötve, de nagy a baj ott kint, nem tudjuk elállítani a vérzését a honvédnek. Az öregember befogta a likat, de kötés kellene rá, meg valaki, aki ért az ilyesmihez.

JÁNOS VITÉZ: - Kocsmárosné, hozzál vörösbort, az kell ilyenkor! (felugrik, tépi az ige ujját, aztán kimegy, utána a szomszéd is)

CIGÁNY: - Jó a fehér is instálom, csak abból kicsit több kell.

ORBÁN: - Zenész létedre ugyancsak bölcs vagy.

ZSUZSIKA (cigányhoz): - Ne rángasd már a kezed, így nem lehet dolgozni!

CIGÁNY: - Jaj, drágaságom, nem a fájós ujjamat kötötted be, hanem a virgoncat. Így még fél nótát sem tudok elhúzni.

ZSUZSIKA (lerántja a kötést): - Ha össze-vissza mozgatod, megint nem sikerül. (újra nekilát bekötni a cigány ujját)

JÁNOS VITÉZ  (az ajtóban megjelennek hárman. János és egy öregember; vezetik be a honvédot, leültetik az asztalhoz)

SZERELMETES ERZSÓK (belép): - Miért nem az ágyra fektettétek azt a szerencsétlent? Keljen már fel onnan Pál!

HONVÉD: - Jól vagyok már nénémasszony. A vitéz gyakorlott az kötésben. Nem ez az első eseted ugye testvér?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Nagyon elfehéredtél.

JÁNOS VITÉZ: - Egy-egy csata után napokig mást sem csináltunk, mint a sebesültjeinket kötöttük. Kegyetlen napok voltak azok!

CIGÁNY: - Ha bekösse ez a szépsíg az ujjamat elhúzom majd a honvéd úr nótáját. A bortól és a nótától olyan piros lesz a végire, mint a főméltóságú Orbán uram orra.

ORBÁN: - Felejtsd el az orromat, mert nem állok jót magamért.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Hiába iszik, ennie is kell, mert legyengül ám. Mindjárt hozom a csülköt, amit azaz átkozott Fejenagy rágott, már úgysem érdemes beletenni a bablevesbe. (kimegy)

SZILVESZTER (látja, hogy jól van a honvéd, otthagyja őket és leül a jobboldali sarokban lévő asztalhoz)

JÁNOS VITÉZ (a Szomszéd segítségével még a kötéssel bajlódik): - Hol vagy te lány? (körülnéz) - Miért kérdezted a juhászt az előbb?

ZSUZSIKA: - Hát csak úgy.

PATÓ PÁL: - Jóravaló gyerek volt.

ORBÁN: - Tán ismerted?

PATÓ PÁL (könyökölve fekszik az ágyon): - Ismertem én annak apját, anyját. Akkor is ott voltam, amikor nekiindult a nagyvilágnak. No, akkor megszólalt

JÁNOS VITÉZ: - Mégis megszólalt? Hova indult, nem mondta?

PATÓ PÁL: - Nem beszélt az sokat csak annyit mondott, hogy „Édesanyám, én egyedül vissza nem jövök".

JÁNOS VITÉZ: - Sohasem derült ki hova indult?

PATÓ PÁL: - Dehogynem. Az anyja apja tudta, de amíg el nem indult, ők maguk sem hitték, hogy elmegy.

Az unokaöcsém lakodalmában vigadtam éppen, amikor megláttam őket a másik asztalnál; ott derült ki, ők meg a menyasszonynak voltak rokonai. Csak búsongva üldögéltek, keserű képpel nézték a mulatozókat, hát leültem melléjük

CIGÁNY: - Úgy volt az, ahogy a Pató főméltóságú uraság mondja. Én húztam a nótát is, meg lestem én mindenre. Ott ültek a sarokban, ugye, jó uram? Még abba is maradt a nóta egyszer, mert amikor hanyatt estél drága uram a padról, én fogtam a lábaidat, és vittünk ki szellőztetni. Biztosan emlékszel.

PATÓ PÁL: - Ne találjál ki történeteket te! Nem vagy te poéta.

ZSUZSIKA: - Mondja már, hogy hova ment a fiú?

PATÓ PÁL: - Az elején kezdjem?

ORBÁN: - Jó, hogy nem visszafelé meséled.

PATÓ PÁL:- Akkor a legeslegelején. Éppen akkoriban szálltak meg a nagybátyám udvarában a garabonciások. Tudjátok, olyan deák-félék. Néhány krajcárért, meg a kvártélyért, meg hát a borért, amit megittak, délután olyan történetet adtak elő az üres szénapajtában, hogy csak ámult a falu apraja-nagyja. Színészkedtek, figuráztak, még furulyáztak is. De nem a délutánról volna most szó, hanem az estéről. Éppen vasárnap volt, hát ráért mindenki, még az este is ott ért bennünket. Ment a beszéd, fogyott a bor. Azok a deákok olyan dolgokról meséltek, hogy még az öregeket is meglepték.

SZEMÉRMETES ERZSÓK (bejön, odaad egy nagy csontot a honvédnek)

- No, rágjad csak fiam, van ezen még!

JÁNOS VITÉZ: - A varjú még nem puha?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Hamarosan jó lesz.

ZSUZSIKA: - Hagyják már Pató uramat beszélni!

PATÓ PÁL: - Hát azok a fiúk azt mesélték, van valahol az Óperencián túl, vagyis majdnem túl egy sziget, oszt annak a közepin egy tó, amiben minden holt dolog életre kel. Már úgy értem, ami valamikor élő volt, csak már holt.

HONVÉD: - Életvíz van benne? No, az kellene az én bajtársaimnak, akik ott vesztek a harcmezőn.

PATÓ PÁL: - Nem olyan egyszerű ám oda eljutni, ahogy mondták!

ORBÁN: - Griff madár hátán lehet a legegyszerűbb, gondolom. (János felé)

- Te is azon jöttél.

JÁNOS VITÉZ: - Ugyan már, erre nincsenek griffmadarak. Legfeljebb idáig jön, de már iszkol is vissza a tengerpartra.

PATÓ PÁL: - Csak gyalog mehet, aki nekivág. Akkora a sár, hogy a ló beleragadna,…aztán vége, elnyeli. Meg ott vannak az óriások, meg a boszorkányok, meg a medvék, meg az oroszlánok, meg a jó Isten a megmondhatója, mi még.

ZSUZSIKA: - Sárkánygyík is szokott az olyan helyen lenni.

PATÓ PÁL: - Az is van. Úgy mesélték, hogy ha egy szúnyog átrepül az óriásoktól, hát fut ott az oroszlán is esze nélkül, meg a medve is, mert könnyen lehet, keresztül szúrja a szopókájával.

 SZEMÉRMETES ERZSÓK (bekiabál a konyhából): - Ezt mind tudta a gyerek, aztán mégis nekiindult?

PATÓ PÁL: - Nem volt ám olyan félős az a legény, meg mit veszíthet, ha mégis… legfeljebb az életét. Más problémája volt neki, amit még itthon kellett elintézni, ahogy az apja mondta. Vinni kellett valami darabkát   a lányból, hogy legyen mit életre kelteni. Az volt itt a bibi.

ORBÁN: - Egy hajszálat csak talált!

PATÓ PÁL: - Nem az. Mindent tűvé tett, mégsem lelt semmit.

HONVÉD: - Mélyre temették?

PATÓ PÁL: - Hagyd már el te! Azt hiszed, az csak úgy megy? A pap kizavarta a paplakból, amikor odament, hogy nem lehetne-e, esetleg egy hajszálat kiásni? Azt mondta neki a pap, hogy az a diák be lehetett rúgva, ha ilyent mondott, mert életvíz csak odaát van, ahova élő be nem teheti a lábát. 

HONVÉD: - Akkor mi lett? Mondja már, ne gatyázzon azzal a történettel! Talált valami megoldást? Vitt valamit, vagy nem?

PATÓ PÁL: - Nagy nehezen talált, mert amikor kikönyörögte a pendelyét a lánynak, hátha egy hajszál, vagy valami hozzátapadt, hát végre meglelte, amit keresett.

SZEMÉRMETES ERZSÓK (bedugja a fejét az ajtón): - Pató uram, maga csak döglik azon az ágyon, szegény honvéd meg majd elájul. Tápászkodjék már fel!

(Pató Pál felkel az ágyról, a honvéd odafekszik a helyére)

ZSUZSIKA (fémkanalakat törölget a szabad asztalnál): - Azért, mert felkeltették, még folytathatja ám!

(János vitéz a cigány hegedűjével ismerkedik, néha megszólal egy-egy húr)

(Szilveszter könyököl az asztalon, és figyeli a többieket)

PATÓ PÁL: - Azt sem tudom, hol hagytam abba.

ZSUZSIKA: - Hát a pöndölnél.

PATÓ PÁL: - No, igen! Bogarássza a pendelyt, lesi kigúvadt szemekkel, nem tűnik-e fel akár csak egy hajszál, de akkor mit gondoltok mi történt?

ZSUZSIKA: - Mondja már, mer’ fellököm a székkel!

PATÓ PÁl: - Az történt, hogy amikor a pendelynek a felső szélén hajtogatta a ráncokat,  ahol az összevarrás volt - mert ugye pruszlikos pendely volt - látja ám, hogy valami néz vele szembe. Első gondolata az volt, hogy rácsap, és meghengergeti a tenyere alatt, nehogy már megpattanjon, de a nagy óvatoskodása közepette látja ám, hogy a bolha lefordul a ráncról, és leesik éppen a nadrágjára.

Hanyatt vágta magát, és rázta a lábait, mintha megkergült volna. Több se kellett a fiúnak, egy tűvel felszúrta a bolha hasát, és a kiloccsanó vércseppet a gatyakorcával felitatta. Úgy okoskodott, csakis a lány vére lehet, így aztán megnyugodott, hogy hamarosan indulhat.

ORBÁN: - Te, és ha az a vér mondjuk a bolha saját vére volt? Mert az is lehet, nem? (körbenéz)

HONVÉD: - Hogy lehetne már? A bolha nem olyan állat, mint a többi. A bolha a fűrészporban terem, és hát ott nincs vér.

JÁNOS VITÉZ: - …és aztán nekiindult úgy egymagában, üres kézzel?

PATÓ PÁL: - Nem üres kézzel, bár nagy dolgokat nem vitt, az igaz. Láttam, nála volt a bot, amivel a szamarat szokta fegyelmezni, meg a tarisznyája, benne a hamuba’ sült pogácsa, meg azt mondták, a gatyáját is oda gyűrte bele, ha netán eleredne az eső, nehogy kimosódjon magától.

(Szilveszter kopog a kezével az asztalon)

SZEMÉRMETES ERZSÓK (hallja a kopogást, és mintha az kérés lenne, már válaszol is rá)

 - Mindjárt, bátyámuram! Zsuzsika! Hozd be a kalamárist, meg egy tollat!

ORBÁN (Szilveszter felé): - Maga ismeri a betűket?

(Szilveszter mosolyog, őszes szakállát simogatja/

ZSUZSIKA: - Anyácskám, múltkor elgörbült a tollnak a hegye, azt mondtad azzal így nem lehet írni!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Igazad van, az a buggyant kántor nagyon rányomta a papírra.

(Szilveszter felé) Maga ki tudja hegyezni, ugye? Hozzál lányom egy bicsakot is! (kimegy ő is)

PATÓ PÁL: - Fiatal koromban én is ismertem a betűket, de már nem emlékszem pontosan milyenek is voltak. Volt kerek, meg egyenes is, meg voltak olyan kacifántosak is. Nem a magamfajtának való az írás. Egy jó fej minden írásnál használhatóbb. (a homlokát kopogtatja)

JÁNOS VITÉZ: - Megette a fene ezt a varjúpaprikást, úgy nézem!

FEJENAGY (belép a konyha felől): - Csak nem, mert éhes vagyok ám én is!

(Orbán félrehúzódik, hogy minél távolabb legyen Fejenagytól)

JÁNOS VITÉZ: - Sorba kerül-e a lovam még ma, Fejenagy uram?  

FEJENAGY: - Az lenne a soros, de azt csak ebéd utánra gondoltam.

(Zsuzsika bejön, hozza a kalamárist, tollat, meg a bicskát, leteszi Szilveszter asztalára)

SZEMÉRMETES ERZSÓK (bejön ő is, kukoricát önt a szabad asztalra, ahol Zsuzsika ült)

PATÓ PÁL: - Mégiscsak főzöl egy kis kukorica-gölődint is?

SZERELMETES ERZSÓK: - Ennyi éhenkórászt valahogy csak el kell látnom.

SZOMSZÉD (bejön): - Fejenagy uram, akkor folytatjuk, vagy ebéd lesz?

SZEMÉRMETES ERZSÓK (Szomszéd felé): - Magára nem is gondoltam az ebéddel.

FEJENAGY: - Pedig megéhezhetett, mert eddig húzta a fújtatót.

SZEMÉRMETES ERZSÓKí: - Akkor segítsen körtés-szomszéd átválogatni a kukoricát, aztán meg is kell törni, nem csinálhat mindent a lány egyedül. (a körtés kosarak még ott vannak félretolva, aki arra jár, vesz belőle)

FEJENAGY: - Vitéz uram, mégiscsak megpatkolom ebéd előtt a te lovadat!

SZOMSZÉD: - Akkor most menjek fújtatni, vagy maradjak itt segédkezni?

FEJENAGY: - Maradj csak Szomszéd, elegek leszünk oda mi ketten! (kimennek Jánossal a konyha felé)

ORBÁN (a honvédra mutat): - Ez meg már el is aludt.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ráfér.

(hárman a kukoricát bogarásszák, Orbán, meg Pató kártyázik, a cigány figyeli őket)

SZEMÉRMETES ERZSÓK (Kimegy, majd visszakiabál): - Zsuzskám, a fejsze merre van?

ZSUZSIKA: - Tegnap elvitte Fejenagy uram, hogy megmelegíti, aztán kikalapálja az élét.

SZEMÉRMETES ERZSÓK (bejön, hóna alatt egy fejszenyél, és egy famozsár): - Törje Szomszéd, haladjuk ezzel is, nehogy túlfőjön a varnyú! (kukoricát önt a mozsárba és beledobja a fejszenyelet) - No, verheti!

SZOMSZÉD (töri a mozsárban a kukoricát, a kártyázók felé szól): - Mi van azzal a szövetkezéssel, jó uraim?

PATÓ PÁL: - Ez a vitéz úgy vettem észre, nem akar egy tálból cseresznyézni velünk.

SZOMSZÉD: - A Kukorica Jancsit mondod? Régen sokat jártam a falujukban.

Nekem is tetszett az az Ilus, de nem állt az szóba senkivel, csak ezt az árva gyereket akarta mindenáron.

PATÓ PÁL: - De te arról nem is tudsz, amit előbb mesélt. Egy egész zsák arany pihen valahol a víz alatt, ha jobban belegondolok, az minket vár.

CIGÁNY: - Engem is magukkal visznek Pali uram?

ORBÁN: - Akkor most a poétát keressük, vagy a zsákot?

PATÓ PÁL: - Az attól függ, melyiket találjuk meg előbb. Ha a poéta lesz meg előbb, akkor átíratjuk vele úgy a vitéz történetét, hogy mondjuk: hozta a zsák aranyat, aztán annyira megtetszett neki a lovam, hogy mind odaadta érte. Akkor nekünk már csak az lesz a dolgunk, hogy elosztjuk.

ZSUZSIKA: - Nem is a magáé a ló, csak azért van ott, hogy a gazt lelegelje.

PATÓ PÁL: - Akkor meg a házam tetszik meg neki, és azért adja a zsák aranyat!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ne mondja már, hogy utána meg elosztaná a többiekkel!

ORBÁN: - Megvan! Itt a kártyán bukja el.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Aki nem kártyázik, annak semmi? No, Zsuzsikám, ezekkel nem közösködünk, ketten esszük meg a varnyút. Még hogy kihagynak, hát milyen komám vagy te Orbán? Kaptok ám…

ORBÁN: - Várjál már szerelmetes Erzsókom! Dehogy hagyunk ki benneteket! Ha úgy történne a dolog, összetolnánk két asztalt, és körbeülnénk mindnyájan.

CIGÁNY: - Én is tudok ám kártyázni!

ZSUZSIKA: - Meg csalni is.

CIGÁNY: - Csak ha a muszáj rávisz,  drága kisasszonyka!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Na meg persze a honvédot is felkeltenénk, és neki is lenne leosztva

ORBÁN: - Neki is lenne, nem vagyunk mi irigyek. Csak annak az Istentelen Fejenagynak…

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Annak is osztunk!

PATÓ PÁL. - De akkor beláthatod, hogy nektek két rész… mert valljuk be, ti már nagyon összeszűrtétek a levet.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Mí? Hát mit gondoltok ti? Ember-ember! Az mindegy, hogy asszonyember, vagy férfiember. Még a Zsuzskának is osztunk.

SZOMSZÉD: - Az úgy nem jó, hogy össze-vissza. Ha már szövetkezünk, akkor egyformán kellene kapnunk. Aki itt van az ivóban, az kap lapot.

ERZSIKE (baloldalról be, észre sem veszik): - Volt már itt?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Aki itt van az ivóban, meg Fejenagy.

ERZSIKE: - Itt vagyok az ivóban. (meglepődve néznek rá, még a Szomszéd is abbahagyja a fejszenyéllel a mozsárban a kopogást)

ZSUZSIKA: - Hoppá, itt a néni is!

ORBÁN: - Bevesszük?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ha itt marad, akkor be, egye fene!

ERZSIKE: - Én? Én addig innen el nem megyek, amíg a kántor meg nem jön!

PATÓ PÁL: - Akkor sokáig maradsz drágaságom! Erzsók, erre a szövetkezésre inni kell, töltsd újra a kupákat! Meg hozzál, akinek még nincs…!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - De minden titok, ami itt elhangzott! (kimegy borért, meg kupákért)

SZOMSZÉD: - Miért keresed annyira a kántort kedves Erzsike?

ERZSIKE: - Hogy a nyakát kitekerjem!

ORBÁN: - Csak nem?!

ERZSIKE: - Ha a kezem közé kerül, bármi megtörténhet.

SZEMÉRMETES ERZSÓK (be): - Az a balfácán mit követett el, hogy ennyire feldühített?

ERZSIKE: - Tartozik a pénzzel, és most bujkál előlem.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Kölcsön kért?

ERZSIKE: - Nem, másról van szó.

ZSUZSIKA (viszi mindenkinek az új, borral teli kupát): - Mondja már! Nem látja, hogy a guta kerülget mindenkit a kíváncsiságtól?!

ERZSIKE: - Emlékezhettek, - főleg te Erzsók – hogy a Bagarja sógor mennyire beteg volt még az ősszel. Hát onnan kezdődik a baj ezzel az istentelennel. Éppen mentem a henteshez, hogy valami jófajta marhahúsból csináljak étket a sógornak, - merthogy nekem illett, - ugyanis rám hagyta a végrendeletében a házacskáját, meg ezt azt.

ZSUZSIKA: - Biztosan jó volt a sógor bácsihoz a néni.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Eredj már te lány, mert most tőlem kapsz egyet!

ERZSIKE: - Ahogy megyek, jön velem szembe a kántor és kérdezi: hogy van a betegem? Mondom neki: elég sehogy sem, de azért egy kis erőleves jót tehet neki, hát megyek a henteshez. Erre azt mondja. - Ne menj te lelkem a henteshez, mert az igen drágán adja a húst, jobban járnál, ha az helyett megrendelnéd a temetésére az énekeket. - Ezen elgondolkodtam, nagyon ésszerűnek tűnt. Ott mindjárt ki is fizettem minden éneket, még a templomiakat is.

PATÓ PÁL: - Aztán nem énekelt a temetésen? Ne haragudj, de én csak mostanában költöztem be, nem ismerhetek mindenkit.

ERZSIKE: - A temetésen?... Bár igaz, ketten meghaltak akkor, mert romlott marhát árult a hentes, de az én sógorom kikupálódott.

PATÓ PÁL: - Meg se halt?

ERZSIKE: - Két hete nősült újra, hogy a ménkű csapjon bele! Azt a pénzt akarom én most vissza.

ORBÁN (egy furulyát nézeget): - Ez kié?

PATÓ PÁL: - Nekem nem volt olyanom, fogalmam sincs, kié lehet.

CIGÁNY: - Jaj, drága Pali uram, hát azt a vitéz úr felejthette itt, nála láttam!

PATÓ PÁL: - Attól a pénztől elbúcsúzhatsz Erzsike, mert ha Márta megtalálta nála, akkor az huss, elszállt! (cigánynak)- Biztos, hogy az övé? No, majd ha visszajön, megtudjuk.

ZSUZSIKA: - Nem a magáé, Szilveszter bácsi?

(Szilveszter nemet int a fejével)

ORBÁN: - Nem egy bőbeszédű az öreg.

ERZSIKE (a kártyázók felé): - Úgy néz ki ez az öreg, mint a szentképeken az apostolok.

(Orbán nevet) - Lehet, hogy apostol is.

(Szilveszter hallja a beszédet. Feláll, kitárja a két karját, valóba úgy néz ki, mint az apostolok a képeken. Nevet, visszaül, és ír tovább)

(a cigány a hegedűjével babrál, próbálgatja, hogy tudná lefogni a húrokat)

PATÓ PÁL (cigányhoz): - Hány jó ujjad van?

CIGÁNY: - Majdnem mind jó nagyságos Pali úr.

PATÓ PÁL (Orbánhoz): - Hány lik van azon a furulyán?

ORBÁN: - Hat…ami felül van, meg hát a végin is van.

SZOMSZÉD: - Akkor azon könnyű játszani.

ORBÁN: - Te tudsz rajta Szomszéd?

SZOMSZÉD: - Én nem, de aki tud hegedülni, az furulyázni is tud, az már biztos. Sokkal kisebb is, meg nincs rajta annyi sallang kívül. Csak befogod a likat, oszt már szól is.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Hát nem egészen.

FEJENAGY: - No, elment a vitéz. Nem is volt patkó a lován, jó, hogy le nem sántult idefelé.

ORBÁN: - Elment? Be sem szólt, el sem köszönt?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Itt hagyta a furulyáját is. De sürgős volt neki!

FEJENAGY: - Ha még nincs kész az ebéd, akkor nekifogok a nemesember lovát is megpatkolni. De azért szerelmetes Erzsókom, mire visszaérek, kész legyen az az étek! Lassan sötétedik és még ebéd sem volt.

CIGÁNY: - Nagyságos Fejenagy uraság, ha a sonkacsontot nem akarod tovább rágni, én még átvakargatnám a bicskámmal, ennek a honvédnak úgy sem kell, elaludt szegény.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Eredj innen azzal a csonttal!

FEJENAGY (megy ki az ajtón, de visszaszól Szilveszternek) - Ne is tagadd öreg, mi már találkoztunk valahol!

CIGÁNY (Forgatja kezében a furulyát, majd a szájához illeszti) - A rossz ujjamnak nem is marad lik. Pali uram, melyik nótát fújjam ki?

ORBÁN: - Maradj már veszteg! Az előbb nem gondoltuk végig a dolgot.

SZOMSZÉD: - Az aranyra gondolsz?

ORBÁN: - Drága Szomszéd, én mindig az aranyra gondolok, de most az jutott még eszembe, ha nem találjuk a nyomát a poétának, akkor nagyon nagy útra indulunk. Mert az Óperenciás tenger sokkal messzebb van, mint Szibéria, és oda étlen-szomjan nem indulhatunk.

ZSUZSIKA: - A juhász is hamuba’ sült pogácsát vitt magával, amikor nekiindult, azt mondta Pató bácsi.

ORBÁN: - Az kell nekünk, meg bor.

SZOMSZÉD: - Erzsók süt annyit, amennyit elbírunk vinni.

PATÓ PÁL: - Ugye sütsz? Sütöttél már biztosan másoknak is. Egyszerű az; belerakod a pogácsát a hamuba, aztán…

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Aztán mi van? A pogácsa honnan lesz? A gólya hozza?

PATÓ PÁL (tétován): - Az a gyerekeket hozza.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - De ha mondjuk, meggyúrom a pogácsákat és belerakom a hamuba, akkor mi lesz? Ne haragudjon Pali, de maga egyre olyanabb, mint akinek nincs ki a négy kereke!

ORBÁN: - Igazad van Erzsókom, nagyon szétesett lett a Pali. (úgy hajol, hogy a szemébe nézhessen Patónak)  - Iszol te rendesen öregem? Az a te legnagyobb bajod, hogy le vagy gatyásodva, és nem tudsz annyit rászánni a vörösre, amennyit kellene, így kevés a véred, és nem jut a fejedbe.

ZSUZSIKA: - Iszik ő nagyon is rendesen. Délutánonként, amikor megyek hozzá, hogy arrébb kössem a lovat, már az első berúgáson túl is van.

PATÓ PÁL (kicsit szégyenlősen): - Nem mindig.

ZSUZSIKA: - Ott szokott aludni a lépcső mellett, mert a másodikról általában visszagurul, és nem is próbálkozik a felkeléssel. Nézzék csak meg, a képinek a baloldala sokkal barnább. Azért van, mert mindig úgy esik el, balfelével a napnak. Meg szoktam fordítani, hogy barnuljon kicsit a jobb oldala is, de arra felébred, aztán meg csak káromkodik.

PATÓ PÁL: - Eredj már te csintalan lány!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Legjobb lesz, ha most bedagasztom a pogácsának valót. Gyere lányom! (kimennek)

CIGÁNY: - Kezitcsókolom drága Erzsike, melyik nótát fújjam ki magának?

ERZSIKE (ül a széken, ölében a hegedű, pengeti): - Hogy melyiket? …hogy melyiket? Azt tudod-e Gazsikám, hogy: Kis lak áll a nagy Duna mentében? (a cigány gyönyörűen fújja)

ERZSIKE (vállához emeli a hegedűt, ő is húzza, majd elkezdi énekelni): - Kis lak áll…

(A három férfi is bekapcsolódik, majd Zsuzsika is. Gyönyörűen énekelnek, zeng a kocsma)

(A honvéd felül az ágyon, majd csatlakozik a többiekhez)

(Szilveszter nézi őket, törölgeti a könnyeit)

(Az udvarról a bal ajtón idegenek szállingóznak be, ők is énekelnek. Tánc, mulatozás lesz, Erzsók és Zsuzsika időnként két kupával a kezében tolong közöttük, teszi a bort az asztalokra)

SZOMSZÉD: - Most azt, hogy: Fa leszek, ha fának vagy virága…

(belefeledkeznek a táncba, kurjongatásba, csak akkor veszik észre a konyhaajtóban álló fiút, amikor az elkezd kiabálni)

FIÚ: - Ne zúgjatok olyan nagyon, azt üzeni az uraság, teljesen megbolondítjátok a lovat, így nem tudják megpatkolni.

ORBÁN: - Ördög bújjék az uradba, te meg igyál a sikerünkre! (tele kupát nyom a fiú kezébe)

(kifulladnak, mindenki próbál leülni, osztozkodnak melyik kupa kié)

ORBÁN (Erzsikéhez): - Te meg hol tanultál meg ilyen jól hegedülni? Nincs az a cigányprímás, aki úgy húzná, mint te.

ERZSIKE:- Egy hegedűművésszel jártam a világot Orbán uram, három évig, ő tanított meg.

PATÓ PÁL: - Mit csináltál te, hogy magával hurcolászott?!

ERZSIKE: - A hegedűjét vittem, ha valahol fellépése volt, amikor meg zenét írt, ott ültem mellette. Azt mondta, hogy engemet az égiek küldetek hozzá, mert amíg nem voltam neki, soha egy dallamot le nem tudott jegyezni.

SZOMSZÉD: - Zenét is írt? Aztán meg a saját zenéjét adta elő? Az nagy dolog ám!

ORBÁN: - Mégse maradtál vele? Lehet, azóta már világhírű… vagy lebetegedett? Hogy váltatok el, ha már…

ERZSIKE: - Hogy váltunk el? Hát nagyon gyorsan. Éppen teltházas előadása volt, egy szénapajtát díszítettek fel, hogy a kőszínháznak pontos mása legyen… Fent ültünk a lovas kocsin mi ketten… bár én álltam, tartottam a tokot, ő meg pengetett, mintha hangolná a szerszámot… Vártuk, hogy az utolsó ember is a faluból beledobja a ládikába a belépődíjat, amikor a kakasüllőn elkezdtek füttyögni. Igencsak megijedtem, mert tudtam, a mester nagyon komolyan vesz minden előadást. Készül rá. Előtte este végig játssza, mintha közönség is lenne, meghajol… mindegy, no, nagyon vihar előtti lett a hangulat.

SZOMSZÉD: - Pénzért játszott? Azt hittem, a dicsőségért.

ERZSIKE: - Ugyan már szomszéd! Mit érne a dicsőség üres hassal? Hol is hagytam abba… ja, hogy bedobta az utolsó is a pénzt. A mester felállt - nagyon szépen tudott állni, így ni (kiáll, mint egykor a mester) és végighúzta a vonót, olyan jó nyekergősen, hogy mindenki rá figyeljen… és elkezdett játszani. Gyönyörűen bújtak ki a hangok a vonó alól, emlékeztem is rá, mennyit gyötrődött, amikor írta. A publikum síri csendben hallgatta.

A futam kezdeténél, amikor a csend a nyekergős sikolyig fut, újra elkezdtek fütyülni ott fent. Megfeszültek az izmaim a dühtől, szerettem volna ott teremni a kakasüllő mellett és a hegedűtokkal leverni azt a néhány senkiházit. A mesternek fel sem tűnt, mert ő valójában a saját fülébe húzta, és csak másodlagosan a népeknek. Számára az első erős benyomást az öklén szétfreccsenő tojás adta meg.

IDEGEN FÉRFI (belép): - Miért hagytátok abba? Rohantam, amikor meghallottam a hegedűt. Most akartam mulatni, ti meg abbahagyjátok?

IDEGEN NŐ (eddig a mulatók közt volt): - Üljön már le, mindjárt mulatunk tovább!

ORBÁN (Patót kérdezi): - Ezek meg kik? A bor illatára jöttek? Lehet, hogy pénzük sincs.

IDEGEN NŐ: - Ne ijedjen már meg, több pénzünk van, mint amennyit maga el tud képzelni!

ORBÁN (pironkodva): - Ne haragudjon szépségem, csak kicsúszott a számon.

IDEGEN NŐ: - Ha nagyon akarja tudni, minket a klubtagok küldtek, mert hallottuk, hogy expedíciót indítanak Petőfi keresésére, és…

PATÓ PÁL: - És csatlakoznának?

ORBÁN: - Ha nagyon akarnak… és pénzük is van, miért ne?

IDEGEN FÉRFI: - Nem akarunk mi csatlakozni jóember, csak az Emlékkönyvesek Klubjának kérését szeretnénk tolmácsolni.

ORBÁN: - Kérést?

IDEGEN NŐ: - Arról lenne szó, ha találkoznának a költővel, megkérhetnék, írjon már egy-egy versikét az emlékkönyveinkbe.

ORBÁN: - Nagy pénzbe kerül ám egy ilyen expanzíció, vagy mi.

IDEGEN NŐ: - Megfizetjük mi, bármennyibe is kerül.

ORBÁN: - Hát úgy…

PATÓ PÁL: - Hát úgy mindjárt más. Hozzák csak azokat az emlékkönyveket, rajtunk nem múlik. Mi elé tesszük, és azt ír majd bele, amit akar.

IDEGEN NŐ: - Úgy jó lesz, majd ír, amit akar. Hozhatjuk is a könyveket?

ORBÁN: - Hozzák csak, tegyék oda az asztalra.

IDEGEN NŐ (a bal oldali ajtóhoz megy, kikiabál): - Kisasszonyok, hozzátok a könyveket!

(két lány könyvet hoz be, mindkét kezükben egy-egy

IDEGEN NŐ: - Oda, az asztalra! A többit is! (a lányok kettesével hordják be)

ORBÁN (Erzsikéhez): - Nem mondtad végig drágaságom. Aztán mi lett, hogy a tojás szétfreccsent a hegedűn?

ERZSIKE: - Leugrottam a szekérről oldal irányba, mert olyanok lettek azok a durva népek, mint a veszett kutyák. Azt még láttam, ahogy a mester felkapja a ládikát, amiben a belépti díjak voltak, és kibújik a lyukon, a pajta oldalán, ami a szőlőbe vezet, de én bent rekedtem, védtem magamat a hegedűtokkal a záptojások ellen. Szerencsére egy fiatalember pártfogásába vett, így nem mertek szemtelenkedni velem, meg hát mindenki a mester után vetette magát, látták, a pénzes láda nála van.

ZSUZSIKA: - Utolérték?

ERZSIKE: - Nem hiszem. Azóta hírét sem hallottam. Még a népek sem jöttek vissza, csak az a fiatalember vigyázott rám másnap reggelig. (a lányok még mindig hordják a könyveket)

ZSUZSIKA: - Reggelig ott őrizte a pajtában?

ERZSIKE (fenyegetően közelít Zsuzsikához): - Hogy jössz te ahhoz, hogy én kivel őriztetem magamat?

ZSUZSIKA (csak áll, mintha magbénult volna, nem mozdul. A fenyegetően fellépő Erzsike megtorpan, nem érti mi lett)

ERZSIKE: - Megkukultál?******************************

ZSUZSIKA (békülékenyen): - Nem akarom tudni, kivel őriztette magát, nem akarok semmit sem tudni a múltjából. Én… én bocsánatot kérek, hogy olyan utálatos voltam. Én…én nem értettem eddig semmit a világból. Az előbb az a hegedű, meg az az ének valahogy..valahogy… majdnem elbőgtem magamat, na!

ERZSIKE: - A nótától?

ZSUZSIKA: - Meg a hegedűtől, meg a furulyától… megértettem valamit, csak…

ERZSIKE: - Csak…

ZSUZSIKA: - Csak nem tudom mit. Valamit, amiről eddig azt gondoltam, hogy csak a felnőttek tudják.

ERZSIKE: - De hát szerinted mit tudnak a felnőttek, amit…

ZSUZSIKA: - Nem tudom mit, de akkor azok a hangok a lelkemig, az agyamig kúsztak, akkor egy kis időre tudtam. (nevetve) - Néhány percre igazi felnőtté váltam.

ERZSIKE: - Ne lássak férfiembert két hétig, ha értem mit mondasz! (Orbánékra néz)

- Ezek, itt, nem számítanak.

ZSUZSIKA: - Ne is akarja tudni Erzsike, nem értheti azt más, csak én.

ERZSIKE: - Jól van már te lány, nem is haragudtam úgy igazán sohasem rád…csak az bosszantott eddig, hogy nénizel.

ZSUZSIKA: - Nem akarlak magázni, még… még fiatalabb sem akarok lenni, mint te, csak olyan bolond voltam eddig. Ha akarod, ezután én leszek az idősebb! (nevet, ringatja magát, mindenki ráfigyel)

Húzd húgocskám, újra húzd! Te meg fújjad Gazsi, fújjad!

ORBÁN (kiabál):- Erzsókom, gyere be te is!

ZSUZSIKA: - Először azt, amit előbb, hogy: Kis lak áll a nagy Duna mentében, utána meg a többit, mint előbb. De szép lassan az elején, aztán ha elfogytak a nótások, húzzátok-fújjátok, mint két ördögfióka!

(Szilveszter felnéz az írásból, kezével biztatóan int, hogy zenéljenek, majd gyors tapssal biztatja őket)

 (Szomszéd feláll, hóna alatt a mozsárral; veri a kukoricát. A lányok abbahagyják a könyvek behordását; már annyi tornyosul, hogy csúsznak le az asztalról. Mulatnak újra. Minden megzenésített Petőfi nótát elővesznek, majd amikor azok elfogynak, csak úgy össze-vissza gajdolnak, egyszerre több dalt, is ugyanarra a zenére)

JÁNOS VITÉZ (a bal oldali ajtón át érkezik, megáll, és mint egy kísértet szótlan, mereven néz maga elé, kezében egy rózsaszál. Erzsike észreveszi, lassan megáll a kezében a vonó, majd a cigány is abbahagyja, néz bambán, a vitéz felé fordul mindenki)

CIGÁNY: - A furulyáért jött vissza, drága vitéz úr?

JÁNOS VITÉZ: - Meghótt

ORBÁN (értetlenül): - Ki halt meg?

JÁNOS VITÉZ: - Már rég meghótt. Megszakadt a szíve.

SZOMSZÉD: - Az Ilus?

(János Vitéz bólint)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Üljön már le, mert összeesik! Hozok vázát a virágnak.

(az idegenek lassan kihátrálnak a baloldali ajtón, csak a könyveik maradnak)

(János Vitéz leül, a rózsával simogatja az arcát)

PATÓ PÁL: - Akkor most mit csinálsz?

(A Honvéd leül az ágy szélére, látszik, hogy az a kis mulatozás is nagyon megviselte)

SZOMSZÉD: - Mindjárt visszajövök, arrébb kötöm a szamarat. (kimegy balra)

SZEMÉRMETES ERZSÓK (bejön, leteszi a vázát János elé óvatosan: - Tegye bele, el ne hervadjon! (mindnyájan leülnek, feszengve várják, hogy János többet is mondjon)

FEEJENAGY (belép): - Erzsókom, valami nagyon sül a konyhában, nézd meg, össze ne égjen!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Te Úristen! A pogácsát már rég betettem a sütőbe. (kirohan)

ERZSIKE (Fejenagynak. János felé bök a fejével): - Meghalt a babája.

ORBÁN (járkál, szeretne mondani valami vigasztalót, de nem talál szavakat, csak amikor ellépked János mellett, mondja): - Öcsém! (leül Pató mellé, és idegesen tologatják a kártyalapokat)

ZSUZSIKA (odamegy Jánoshoz, simogatja a vállát): - Nem halt ám az meg örökre. Akit nagyon szeretnek, az nem szokott meghalni olyan nagyon, csak… csak egy kicsit, mert az… mert az igazából mindig él.

ERZSIKE: - Ha akarja, elkísérjük a babája sírjához mindnyájan és odatűzheti a rózsát a fejfára. Megérzi az a lány még onnan a túlvilágról is az illatát, ha maga viszi!

JÁNOS VITÉZ: - Onnan jövök kedves Erzsike. A sírjáról téptem. Elmondtam én minden imát, amire tanítottak, felidéztem minden együtt töltött percet a fejfájánál. Nem megyek vissza többé, az én párom már csak a magány, azzal meg legjobb lesz minél távolabb innen.

SZEMÉRMETES ERZSÓK (bejön - fehér abrosszal kibélelt kosarat cipel - búbozva pogácsával): - Holnap indulhattok Orbán komám, a pogácsa már megvan!

(valahonnan, mintha az égből jönne a hang, Kacsóh Pongrác János vitéz c. művéből hangzik: „Ki porából nőtt-e rózsa,e rózsa, rózsa rózsaszál")

JÁNOS VITÉZ (feláll, forgolódva felfelé néz, honnan jöhet a dal): - De hát…

FEJENAGY (szinte ujjongva): - De hát ez a rózsa belőle nőtt, egykomám!

ZSUZSIKA: - Mondtam! Megmondtam, hogy nem hal meg örökre!

JÁNOS VITÉZ: - Az a tó, az életvizű tó, biztosan létezik? Mert ez a rózsa valóban belőle nőtt.

PATÓ PÁL: - Hidd már el, ott van az a tó, ahol mindig is volt!

JÁNOS VITÉZ: - A juhászlegény még nem jött vissza?

ORBÁN: - Azzal ne törődj, annak kardja sem volt, mégis nekiindult!

SZEMÉRMETES ERZSÓK (Jánoshoz): - Ha mennél, elviheted a pogácsát, meg bort is teszek két csikóbőrös kulaccsal.

(Orbánéknak): - Ti ráértek akkor indulni, ha visszajött a Jánosunk.

PATÓ PÁL: - Egy darabig el is kísérhetünk.

ORBÁN: - Az lenne a jó, ha megint találkoznál egy griffmadárral!

ERZSIKE: - Ne okoskodjon már Orbán! Megvan őneki a magához való esze; ha griffmadárral találkozik, akkor azzal megy, ha meg táltos paripával, akkor meg azzal! Majd tudja ő.

JÁNOS VITÉZ: - Nekiindulok. Még ma, nekiindulok.

ERZSIKE: - Kötök magának pulóvert, hogy ne fázzon, ha hideg télben is vándorolnia kell. A művész úrnak is kötöttem.

ORBÁN: - Drága Erzsike, hogy köthetnél pulóvert? Nem érted, hogy még ma indul?!

PATÓ PÁL: - Meg a vitézek, ha jól tudom nem is hordanak pulóvert.

(nagy sürgés-forgás kezdődik, batyuba kötik a pogácsát, borért mennek a konyha felé)

ORBÁN: - Hol van már a Szomszéd? Fenébe azzal a szamárral! Eljöhetne ő is velünk… remélem, a körtét magunkkal vihetjük.

PATÓ PÁL: - Zsuzsikám, amíg távol leszünk, viseld gondját a lónak, nehogy baja essék, mert a gazdája engem csap agyon, ha…

ZSUZSIKA: - Minden rendben lesz Pató uram.

ORBÁN: - Erzsókom, még egy kulacs bort hozzál, visszafelére is kell!

(Szomszéd bejön, kíváncsian nézelődik)

ORBÁN (Szomszédhoz):- Elkísérjük a vitézt egy darabig, megy oda messze, az életvizű tóhoz.

SZOMSZÉD: - De hát az majdnem a világvégén van, csupán pár lépéssel visszább.

PATÓ PÁL. - Nagy út.

FEEJENAGY: - János komám, jól fogsz haladni a frissen patkolt lóval!

JÁNOS VITÉZ. - Gyalog megyek, a lovat szélnek eresztettem, a szabadság neki is jár… meg hát lopott ló volt.

HONVÉD: - Mennék veled János, ha nem lennék nyomorék!

JÁNOS VITÉZ: - Maradj testvér, neked még itt van dolgod! Mesélj a gyerekeknek csatákról, hősökről, szabadságról. A láng ellobbant, de a parázs még ott van nálad, add tovább, nehogy elhamvadjon végleg!

HONVÉD (visszamegy, leheveredik az ágyra, nézi a készülődőket)

SZOMSZÉD: - Mi lenne, ha bevezetném a szamarat, aztán felmálháznánk?! Mégiscsak könnyebben haladnánk!

JÁNOS VITÉZ. - Semmi értelme nem lenne. Annyi a farkas, hogy úgyis széttépnék, vagy világgá futtatnák. Akkor meg minek?

ORBÁN: - Induljunk emberek, mert már pitymallik! Hajnalban legjobb a menetelés.

(János fel van málházva, hátán az óriási batyu, elől két csikóbőrös kulacs, oldalán a kard.

A Szomszéd, Orbán, meg Pató fogja a két nagy kosár körtét. A két lány búcsúzkodik tőlük.)

JÁNOS VITÉZ: - Hát akkor, induljunk!

ORBÁN (még leteszi a kosarat, visszalép az asztalhoz és elveszi a csomag kártyát): - Jól jöhet ez még!

SZEMÉRMETES (bejön, kis bográcsot cipel): - Ne induljatok még! Megfőtt a varnyú, ki eszi meg ezt a rengeteg ételt, ha itt hagytok bennünket?

JÁNOS VITÉZ: - Indulnunk kell szerelmetes Erzsók, de a varjút azért megesszük.

(cigányhoz) - Hozd Gazsi, meglesz az ebédünk! (Elindulnak öten, a bal ajtón ki. A nők kicsit pityergősen integetnek utánuk.)

FEEJENAGY: - Azt a lovat kár volt elengedni. Jó lábú hátasnak látszott.

SZEMÉRMETES ERZSÓK (Szilveszterhez szól): - Maga meg csak mindig ír. Ne haragudjon, de megmondom őszintén; maga nagyon elhanyagoltnak látszik. A szakálla is elég randán össze van gubancolódva, legjobb lenne, ha levágná. Meg a haja végei is csúnyán kifakultak. Fogadni mernék, hogy még a lába is belebüdösödött abba a csizmába.

(Szilveszter nevetve ingatja a fejét)

ZSUZSIKA (Erzsókhoz): - Hozzuk be a dézsát, itt nem látja senki, itt megfürödhet rendesen!

ERZSIKE: - Ne ijedjen már meg, mi kimegyünk addig!

FEEJENAGY: - Napfelkeltére lovat hoznak patkolni, azt hiszem, mennem kell. Még be sem gyújtottam és már bújik a nap. (kimegy, a nők behoznak egy nagy dézsát és két vödör vizet)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ha nem akar itt a kocsma közepén, hát fürödhet ott az ágy előtt is a függöny mögött! (Szilveszter feláll, eljön az asztaltól. Bemegy a függöny mögé, az ágyról leszáll a honvéd, segíti a dézsát arrébb húzni. Az asszonyok még fordulnak párat a vödrökkel, aztán a honvéd kívülről teljesen behúzza a függönyt, majd leül az asztalhoz, amin az emlékkönyvek vannak. Olvasgatja őket.)

ERZSIKE (bekiabál a konyhából): - Azt a kopott piszkos köpenyét meg csak dobja bele a dézsába, ha végzett, majd kimosom! Borotvája van, vagy ollója?

(Szilveszter nem hallja, locsogó víz hangja hallatszik a függöny mögül)

ZSUZSIKA (bejön, hozza az ollót, borotvát): - Nyúljon ki a résen, itt a borotva, meg az olló!

(Szilveszter kinyúl, elvesz azokat. Bejön a három nő. Erzsike Szilveszter asztalán olvas, néha felkapja a fejét. Erzsók a Petőfi összes költeményeiben lapoz. Zsuzsika és a honvéd emlékkönyvet olvasnak.)

SZEMÉRMETES ERZSÓK (súgva Erzsike felé): - Hozzá ne nyúlj! (Szilveszterhez): - Aztán maga szerint még ma is élnek apostolok?

SZILVESZTER: - Élnek Szerelmetes Erzsók, de élnek ám!

(mindenki érdeklődve néz az ágy irányába, meglepte őket a hang, hisz Szilveszter eddig meg sem szólalt)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Itt a földön?

SZILVESZTER/PETŐFI: - Igen, legszerelmetesebb kocsmárosné, itt vannak ők közöttünk!

ZSUZSIKA: - Akiknek olyan hosszú köpenyük van…

SZILVESZTER: - Nem, nem, nem! Nem a ruhájuk teszi őket apostollá, hanem a gondolataik tisztasága.

SZERELMETES ERZSÓK: - Nehéz azt kinézni valakiből, tiszták-e a gondolatai? No, és a köpenyét beledobta-e a dézsába?

SZILVESZTER/PETŐFI  (félrecsúszik a függöny, előtűnik Petőfi  karddal az oldalán, fekete hajjal, bajusszal, elegánsan) - Beledobtam kedveském, bele!

(Erzsike, és Zsuzsika annyira meglepődnek, hogy hirtelen egymásba karolnak, mintha védelmet keresnének. Erzsók a könyves asztal túloldalára húzódik. Szólni sem tudnak.)

HONVÉD (örömmel ugrik fel az asztaltól, odamegy Petőfihez, átöleli): - Hát visszajöttél testvér? Mégsem haltál meg?

SZILVESZTER/PETŐFI (Zsuzsikára mutat, nevetve mondja): - A ’Kicsinke szőke kis leányka’ megmondta az előbb; „Akit nagyon szeretnek, az nem szokott meghalni"

HONVÉD: - Az álmok visszahoztak! De örülök neked! (a nők lassan közelebb merészkednek)

ERZSIKE: - Ott van ám még a csillag, ahol akkor volt! Minden este, amikor nincsenek felhők, meg szoktam keresni.

ZSUZSIKA: Drága Sándorom, a valóság viharai szétverték az álmainkat, de a lehetőség gondolata is annyira szép volt, hogy tartást adott az életemnek.

SZILVESZTER/PETŐFI: - Ott voltatok velem a legnagyobb vészben is.

(honvédhoz) – Ugye, bajtárs, ha nem vártak volna vissza olyan nagyon bennünket, már szél vinné a porainkat!

HONVÉD: - De vártak! Úgy látszik, kellünk még a hazának, meg… meg a lányok sem felejtettek még bennünket.

SZEMÉRMETES ERZSÓK (Petőfinek mutatja a kinyitott könyvet) - Mester, az itt nincs benne, hogy mi most itt…

SZILVESZTER/PETŐFI: - Szerelmetes Erzsók, te dolgos, gondos szépasszony, hát nem tudod, hogy az történik, amit én abba a könyvbe beleírok?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Éppen azt mondom; ez nincs a könyvben.

SZILVESZTER/PETŐFI: - Zsuzsikám, tedd a lapokat hamar a könyvbe, amit az éjszaka írtam! (Zsuzsika az asztalról, ahol előbb még Szilveszter ült, rakosgatja a lapokat, majd beleteszi a könyvbe)

ZSUZSIKA: - Annál a mondatnál hagytad abba édes Sándorom, hogy Erzsók kimegy és hoz egy kupa bort be Petőfinek… (Erzsók már rohan is ki, majd hozza a kupát, odaadja a költőnek, aki nagyot iszik belőle.)

SZILVESZTER/PETŐFI: - Az első lapon, amit ott találtál … azt olvasd!

FEJENAGY (betoppan, ámulva mondja): - Mester…!

SZEMÉRMETES ERZSÓK (átöleli Fejenagyot súg valamit a fülébe, mire az kimegy)

ZSUZSIKA (felolvas): - A juhász megtalálta az életvizű tavat, kimosta benne az ingét, mire a habokból előbukkant a babája…, majd hazaballagnak. Ja… itten apró betűvel még ideírtad; mielőtt hazaérnének, meglátogatják Erzsók kocsmáját. (belép a juhász, egy kötelet fog, mintha állatot vezetne)

JUHÁSZ: - Gyí! (rángatja a kötelet)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Be ne hozd a szamarat! (a juhász ledobja a kötelet, kilép az ajtón, majd egy pillanat múlva a karjaiban hozza be a lányt)

SZILVESZTER/PETŐFI: - Olvassál Zsuzsikám!

ZSUZSIKA: - János vitéz… itt zárójelben az van, hogy - Kukorica Jancsi - is megtalálta Tündérországot, majd életre keltette Iluskát. Hiába marasztalták őket a tündérek, visszamentek a falujukba. Itt is apró betűvel, hogy; de mielőtt hazaértek volna, betértek szerelmetes Erzsók kocsmájába. (Belép János vitéz és Iluska. Úgy néznek ki, mint egy királyi pár. Mosolyognak, ölelgetik a többieket.)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Te vitéz, Orbán komámékat hol hagytad el?!

JÁNOS VITÉZ: - Még aznap délben, amikor elindultunk, egy makkfa alatt megebédeltünk. Megjegyzem, ilyen jó varjúpaprikást életemben nem ettem! Ők ott négyen azt mondták: tartunk egy kis déli pihenőt, aztán indulunk is. Hát én nem vártam, hogy felébredjenek, ott hagytam őket.

JUHÁSZ: - Egy cigány is volt velük? Akinek hegedűje volt!?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Igen. Láttad őket valahol?

JUHÁSZ: - Félnapi járásra innen, egy makkfa alatt kártyáztak még nemrég.

SZILVESZTER/PETŐFI: - Azt a! Erzsók, a könyvet! Tollat is!

(odamegy a sarokban lévő asztalhoz, és le sem ülve ír egy mondatot. Néhány pillanat múlva belép Pató és a Szomszéd)

SZILVESZTER/PETŐFI : – Hol van Orbán és a Gazsi?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: – A komámat hol hagytátok?

(A többiek: János vitéz, Iluska, a juhász, annak menyasszonya, meg a honvéd kicsit a háttérbe húzódva jönnek-mennek, iszogatnak, beszélgetnek egymással. Erzsók, Erzsike és Zsuzsika Petőfi körül nyüzsög)

JUHÁSZ : - Én azóta nem láttam egyiket sem.

SZILVESZTER/PETŐFI: - De hát beleírtam…

ZSUZSIKA (Szinte sikoltva mutat a sarokasztalra, ahol előbb Petőfi írt): – Magától ír a toll!

SZILVESZTER/PETŐFI:- Hogy az a… Ez már nem is az első eset, hogy csak úgy fut a toll a kezemben, pedig eszembe sincs írni. (Odalép, rácsap a tollra, hogy ne írjon)

ERZSIKE:- De hát most nem is fogtad a tollat kedveském.

SZILVESZTER/PETŐFI: - Most már én sem tudom, hol lehetnek.

JUHÁSZ (Felugrik a padról, súg a menyasszonya fülébe valamit, majd hangosan mondja): - A szamaramat elfelejtettem megkötni! Ha az elcsámborgott…(kirohan az ajtón)

SZEMÉRMETES ERZSÓK:- Biztosan, megint kitört a hegye. Hozd ide lányom, majd a mester kihegyezi.

ZSUZSIKA (Odamegy az asztalhoz a tollért, és beleolvas az írásba) - Te Attyaúristen!

SZILVESZTER/PETŐFI: - Mi az? Add csak Zsuzsikám azt a lapot!

(Zsuzsika odaadja)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Mi van a komámmal drága mester?! Olvassa már!

SZILVESZTER/PETŐFI: - Hogy az a… Gyorsan kést, vagy másik tollat!

SZEMÉRMETES ERZSÓK (Kiszalad a konyhába késért, azonnal vissza is.)

SZILVESZTER/PETŐFI (Hegyezi gyorsan a tollat)

JÁNOS VITÉZ: - A kardom élesebb, mint az a bugyli.

ERZSIKE:- Mondd már kedveském, mit írt, az, az izgága toll?

SZILVESZTER/PETŐFI: - Összezördültek a kártyán, és most veszekszenek.

ERZSIKE:- Orbán és Gazsi?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ki van fölül?

SZILVESZTER/PETŐFI : – Azt nem írta. (Előbb földhöz vágja a tollat, majd a sarokasztalra repíti mérgesen) Másikat hozzatok, erre valaki rácsaphatott, mert összehorpadt.

SZEMÉRMETES ERZSÓK (Kirohan a konyhába, majd vissza, kezében egy fekete toll): - Csak a varnyúnak a tollából tudtam, mert másikat nem találtam.

SZILVESZTER/PETŐFI:– Jó lesz az. (Elkezdi hegyezni)

ZSUZSIKA:- Min veszhettek össze Pató bácsi, nem tudja?

PATÓ PÁL: - Gazsi volt a bankos és már harmadszor nyert.

ERZSIKE: - Az nem tilos.

PATÓ PÁL: - Az nem tilos, kedves Erzsike, de azért ha kidob négy dámát, és abból kettő pikk, akkor csak kinyílik az ember zsebében a bicska.

ZSUZSIKA: - Csak ők ketten játszottak?

SZILVESZTER/PETŐFI (Közbeszól) : – No, kész, hozd a papírt Erzsók!

PATÓ PÁL: - Dehogy ketten! Mind a négyen benne voltunk.

ZSUZSIKA: - Csak ő bukott, maguk nem?

HONVÉD: - Megint magától ír a toll!

PATÓ PÁL: - Szomszéd, az a csibész minket is átvert!

SZOMSZÉD: - Gyerünk, kapjuk el! (Kirohannak)

SZILVESZTER/PETŐFI: - Ezek engemet teljesen kikészítenek. (Lecsatolja a kardját, odadobja a könyvek tetejére, amitől pár könyv le is esik. Iluska hajol le, rakosgatja vissza őket)

FEJENAGY (Bejön, nagy tálat tesz a kártyásasztalra): - Meghoztam.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Vegyenek belőle! A múltkor nagyon bevált, az a recept szerint dagasztottam, csak most nem a hamuba sütöttem.

SZILVESZTER/PETŐFI: - Nem ér ez a varjútoll semmit! Hozzatok már egy rendes tollat!

ILUSKA (Sikoltozva, mindenki megdermed): - Jancsi! Jancsikám! A mostohám! (A baloldali ajtóra mered, ahol megjelenik egy nagyon rút, görbe öregasszony, kezében egy seprő)

JÁNOS VITÉZ: - Hát magán még a pokol tüze sem fog? (Fenyegetően lép az öregasszony felé, de az a lába közé kapja a seprőt, és már el is tűnik az ajtóból)

SZILVESZTER/PETŐFI: - Ha csak egy pillanatig nincs tollam, már felborul a rend!

JÁNOS VITÉZ: - Majd én hozok mester. Egy perc, és már lesz is toll. (Kirohan)

(Eszegetik a pogácsát, a könyveket nézegetik. Erzsike  kezébe veszi a költő kardját, simogatja.)

HONVÉD: - Az én kardomat elvitte egy orosz, amíg félholtan feküdtem.

(Hirtelen kacsahápogás hallatszik, elcsendesülve les mindenki.)

ERZSIKE: - Hát ez meg mi?

(Iluska az ajtóhoz rohan, ahol az előbb az öregasszony volt)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Mi az a rettenetes sipítozás?

ILUSKA: - Innen nem látom.(kimegy)

SZERELMETES ERZSÓK (kiabál utána): –  No, mi az?

ILUSKA (Hátrálva jön vissza, még kifelé figyel): – A Jancsikám kopasztja vadrécéket lent a Szamos partján.

SZILVESZTER/PETŐFI: – Csak jönne már! Azok ott négyen agyonverik egymást egy vacak kártyalap miatt.

FEJENAGY: - Kár, hogy nem vagyok ott, majd lehűteném én őket.

JÁNOS VITÉZ: – Már itt is vagyok! (Maroknyi tollat tesz Petőfi elé a könyves asztalra.

SZILVESZTER/PETŐFI (Gyorsan hegyez egyet, és már ír is): – Majd adok én nektek veszekedést, csibészkéim!

(Felegyenesedik, és figyeli az ajtót. A többiek is arra néznek)

Néhány pillanat múlva belép Orbán, Pató; kezében kártya, a Szomszéd, meg a Gazsi; hóna alatt a hegedű. Vitatkoznak. Mint akik hirtelen nem tudják, hol vannak, álmélkodva fordulnak körbe, majd óvatosan lépkednek beljebb)

CIGÁNY: - Ha a hegedűmön egyetlen karcolás is esett, hát én beperellek benneteket naccságos uraim. (Észreveszi Petőfit, visszahőköl)

SZILVESZTER/PETŐFI (Sétál fel-le, mindenki őt figyeli, várják, ír-e tovább? Az emlékkönyveket fogdossa, kinyitja, visszadobja): – Hát még ez hiányzott! Nem elég nekem, hogy minden fiatalkori bolond ötletem itt bámul rám, még ezek a butuska emlékkönyvek is! (Hirtelen megáll, körbehordozza a tekintetét a társaságon.) No, ide figyeljetek kedves lázongók! (Elkezdi hegyezni a tollakat és mindenkinek ad egyet) Írtam én már eleget, mostantól ti írtok helyettem.

CIGÁNY:– Naccságos költő úr, én nem tudok írni.

PATÓ PÁL: – Én sem.

ORBÁN: – Én gyerekkoromban sem tudtam, azóta meg ugyebár sokat felejtettem.

FEJENAGY: – Én csak azt tudom lemásolni, hogy - Ne köpködj -, meg azt, hogy – Kocsma.

SZILVESZTER/PETŐFI: – Csend legyen már! Mindenki mártsa meg a tollat, aztán vegyen magához a könyvek közül. (Tolongva teszik, amit Petőfi parancsol.) Most azt írtok, amit akartok. Nekem elegem van a léha mondatokból.

(Van, aki ülve, van, aki állva ír. Gazsi a földön hasalva)

SZILVESZTER/PETŐFI (Ledől az ágyra, előveszi a pipáját, és tömködi. A honvédhoz szól) Gyere öcsém, te csak pihengess, nehéz még a toll abba a sebesült kézbe.

CIGÁNY (Felugrik, és szinte kiabálja): – Tudok írni! (táncol, bukfencezik) Tudok írni!

FEJENAGY: – Mit írtál Gazsi?

CIGÁNY (Megáll, néz a könyvbe)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: – Olvasd már!

CIGÁNY (Mered a betűkre, majd keserűen mondja): – Olvasni még nem tudok.

függöny