Acélodat folyton fened,
küzdelem a lételemed,
arcolsz, harcolsz,
cél a cél -
csúcs az, aki csúcsra ér.
…

Ám hovatovább -
hova
tovább?

Sokáig ültem az asztalnál.
Előttem a szétfoszlott régi nejlonzacskóból kiborított nagy halom, feketére, szürkére patinásodott öreg süteménykiszúró. Rakosgatom őket méret, típus szerint, párba, csoportokba. Ezt megtartom, ezt talán, ezt kidobom… vagy mégsem? Kell nekem ebből valami egyáltalán? Hiszen nekem is tele a fiók hasonló, újabbakkal.
De ezek mások. Anyámé, az ő anyjáé voltak, talán még régebbiek is lehetnek. Mennyi szeretettel, gondossággal készült süteményt formáztak velük a dolgos asszonykezek!

Eszembe jutnak a régi ünnepi készülődések. Főként karácsonykor anyám napokig sütött. Éjjel háromkor még számolgatta hányféle készült el, hányat kell még csinálnia.
Nem kellett, dehogy kellett!
Hiába volt jó étvágyú a család – apám különösen szerette a süteményeket – mindig maradt még január közepére is valami. De mama sütött, és egyre többfélét. Mert ugye voltak a hagyományosan elkészítendők, aztán jöttek újabban hallott, olvasott receptek. Többnyire maradtak is, csatlakoztak a korábbi listához.
Már rég csak ketten voltak, a gyerekek kirepültek, de akkor is sütött és sütött. Kell a gyerekeknek, az unokáknak.
Örököltem tőle ezt a konyhatündérséget, én is nagy sütögetést rendeztem minden karácsonykor, bár korántsem akkorát, mint ő. Aztán cseréltünk, én is vittem kóstolót, és kaptunk is persze kétszer annyit vissza.
Még akkor is sütötte a megszokott süteményeket, mikor egyedül maradt, mert jönnek a gyerekek, unokák valamit kell nekik kínálni. Hiába mondtuk, hogy ne fáradjon, mi is sütünk, majd viszünk. De nem, neki kellett sütni, hiszen évtizedeken át belérögződött, elhagyhatatlan szokás volt. Igaz, már nem úgy sikerült, sokszor megégett, mert elfáradt, lepihent közben. Persze a sütőre fogta: rosszul süt.

Ma már ő is fentről figyeli a karácsonyi készülődést. És talán ezért is nehéz megválni ezektől a régi süteménykiszúróktól. Ezek is az ő emlékét őrzik, a régi sütik illatát, a régi karácsonyokat.

Bevallom én gyűjtögető, ragaszkodó típus vagyok. Nem szeretek kidobni semmit, semmilyen apróságot, amihez valami emlék fűződik. Például van egy csomó régi képeslap, ajándékkísérő a gyerekeimtől, szüleimtől, családtagoktól. Némelyiken van dátum, többségén még az sem, és mégsem akaródzik megszabadulni tőlük. Pedig tudom, lassan kellene szelektálni, és elengedni néhány dolgot. Utódaimnak ezek úgysem jelentenek túl sokat, jobbára semmit, csak gondot, ha már nem leszek.

Idáig jutva a gondolatokban, végül elengedtem az ócska linzerformákat, de egyet megtartottam. Egy perec formát. Ilyenem nem volt, és pont most olvastam egy sajtos perec receptet, ki is próbálom.

Mama, majd figyeld fentről, hogy sikerül!

2025. december

(Mint említettem, Földim A 404-es csapdája c. verse alatt, eszembe jutott egy hasonló témakörű szösszenetem. Megkerestem... Biz' ez még régebben íródott - 2007-ben.)

Lefagytam.
A kurzor villog a monitoron,
szemembe röhög:
sokat akartál,
tessék!
Most lesheted!
Csikorog a vinyó,
nyög a háttértároló,
mert sose tudod,
mit bír a gép,
csak nyomod
a sok adatot bele,
s már tele a...
lemeze.
Egyszer csak azt mondja:
elég!
A gép is ember.
...vagy fordítva?
Mozdulj már!
Rángatod ordítva
az egeret.
Ahelyett,
hogy nyomnál
egyszerre egy
Ctrl+Alt+Del-et,
s újraindítanád
a gépedet.
...amíg lehet.

2007

 
(Ez a "hőskoszakunkban" Földimnek írt sutkám napokon belül felnőtté válik. Ebből az apropóból és Tokio-sensei közelgő 68. szülinapjának előzeteseként osztom meg veletek.)

Ötven éves lettél – szóljon a vivát,
megiszunk ma minden szeszmentes piát,
cirógassa lelked ez a pár strófa;
ötvennek lenni nem nagy katasztrófa.

Ötven éves lettél – ami nem semmi!
Ha jól számolom, pont ötvenszer annyi,
mint mikor épphogy elindultál talán,
és egyetlen gyertya égett a tortán.

Ötven éves lettél – ez tény, nem érdem,
ezért nem is jár fényes érdemérem,
pedig harcod naponta vívod bőszen,
száz sebből vérzel, ordót nem kapsz mégsem.

Ötven éves lettél – s meglepve kérded,
amint a tükörben magadat nézed:
ki ez a fazon, ott a túloldalon?
a ráncaid számolva bávatagon.

Ötven éves lettél – s már néha érzed,
a negyedik után remeg a térded –
mégis felmégy az ötödikre gyalog,
nézzenek csak az öntelt fiatalok!

Ötven éves lettél – egy fél évszázad,
kényszer-mosolyra mégse húzd a szádat,
legyints rá lazán: nem egy súlyos eset,
ez másokkal is gond nélkül megesett.

Ötven éves lettél – neked szól dalom,
maradj lélekben mindig fiatalon,
legyen boldog a következő ötven,
a századikon is éltessen Isten!

Pestszentlőrinc, 2007. 08.20. 

Sötét az éj,
                                                     (már milyen is lenne,
                                                     ilyen neki a természetje,
                                                     hacsak nem ott fenn lennénk északon,
                                                     fehér éjszakán mélázva a fjordokon)

felhők közt botladozik a Hold,
mint kövér kobold,
                                                     (mintha lenne neki lába,
                                                     mivel botolhatna párába,
                                                     és ha léteznének koboldok, sőt
                                                     mi több, túlsúllyal küszködők)
háztetőre könyököl,
lecsúszik a cserépen,
hintázik az ereszszélen,
                                                    (no ez meg mindennek a teteje
                                                     nincsen is a Holdnak könyöke
                                                     feneke sincs, amin csúszna
                                                     hintázni meg hogy is tudna?)
bekukucskál ablakodon,
halkan hátad mögé oson,
                                                     (mondtam már, hogy nincsen lába
                                                     osonkodva min is járna?
                                                     Szeme sincsen, hogyan lesne
                                                     balgaság ezt írni versbe.)
bekúszik a paplan alá,
csiklandozza talpadat,
álmodban is ott marad,
festve ezüst vágyakat.
                                                     (nocsak ez a Hold-kobold
                                                     dunna alá bujdokolt?
                                                     Álomlakó festőművész –
                                                     vicces – a vers, s a verselemzés.)

(Itt kérek elnézést :) régebbi játékom volt, most leletem rá :) ))

2007.07.16.

Kacagnak rajtam
és ujjal mutogatnak:
Ni! Itt a bolond,
ki hisz még a szavaknak,
ki elhiszi, hogy
mindenki jó,
hogy számít még
a kimondott szó.
------------------------
A kimondott szó
számít-e még?
Hogy mindenki jó,
hiszed-e még?
Hiszel a szavaknak?
Ó, te bolond!
Hitedet szalagnak
hajadba fond!

~ 2008

Elcsépelt közhely: minden mulandó,

tavasz, nyár, ősz, tél - mind csak egy sóhaj,

de a szép emlék az mindig örök,

nem tűnik el az olvadó hóval.

2024

Dércsipkét lehelt kertemre a hajnal -
szikrázó diadém fáim homlokán -
menyasszonytáncot rop velük a szellő,
átbuknak a kinn hagyott létra fokán.

Naspolyám orcája fagycsípte barna,
ághegyen hintázva kacsingat le rám,
levele otthagyta már mind a hűtlen,
társai szottyadnak a kamra polcán.

Meleg szobámból elrévedve nézem,
a krizantém bokra még sziromban áll -
didereg virága, akár a lelkem,
ködkönnyel siratja: elszökött a nyár.

2008-11-06

Életfolyómból múltvizet merítek,
kétmaréknyi tükrében nézem életem...

       Hozzám hajolsz,
       benne meglátom szemed,
       simítanám arcod,
       nyújtom kezem...

ujjaim közt a víz kicsorog,
nyitott tenyeremen lepereg,
nem marad más: néhány csepp,
homokcsillám, emlék-kristály,
múltamból ez maradt,
elfolyt mind egy perc alatt,
sója szárad bőrőmön és mar...

       Hozzám hajolsz,
       látom szemed,
       simítanám arcod,
       nyújtom kezem...

s Te megfogod, a bánat-sót lecsókolod,
életfolyóm tükrén könnyem vet habot.


Budapest, 2007. 10. 07.

  tegnap  szomorú  voltam vesztett   |  tegnap szerettük egymást egész

a Fradi álmos is lettem nem aludtam  |  délelőtt  aztán elkísértél a bankba

egész délelőtt csak arra  vágytam mikor  |  cigarettát vettél és beültünk valahova

gyújthatnék rá megszomjaztam éhes is   |   pizzát ettünk sört ittál beszélgettünk

voltam  állandóan csak panaszkodtam   |  észre sem vettük és ránk esteledett

vettünk  néhány  sörit egy  üzletben   |  vásároltunk aztán hazavittelek én

hazavittél utána jól be is  rúgtam   |  is hazajöttem és mosolyogtam

semmire nem emlékszem  de  |   pedig semmi különös nem

írogattunk még  a  gépen   |   történt csak egész nap

    ott aludtam el   |  boldog  voltam

    Veled   |   Veled

    2007-02-16

Tűz
szikra pattan
rőt láng lobban
lobog, lobog
egyre jobban
sárga szemmel
vörös hajjal
ezer ördög
ezer foggal
falja mind
a száraz ágat
szürke füsttel
táncot járat

Víz
csepp, csepp
cseppre csepp
langyos eső
csepereg
ezüst színű
cérnaszálon
gyémántgyöngye
lepereg
összegurul
összeborul
apró tócsává
idomul
túlcsordul a
a járdaszélen
föld beissza
szomjas kéjjel



2007-04-08

(A képillusztráció a Copilot AI közreműködésével készült.)

Vártalak...
talán örök időktől fogva
Téged vártalak -

és hazudtalak magamnak
számtalanszor...
          vándoroltam vélt utakon,
          botlottam rögbe, kőbe,
          betévedtem vad erdőkbe,
          tüske szaggatta lábam,
          nyugalmat nem találtam -
csak hazudtalak magamnak
számtalanszor.

Kerestelek...
talán az idők kezdete óta
Téged kerestelek -

és hazudtalak magamnak
számtalanszor...
          hánykolódtam lét-tutajon,
          könnyesők áztatták arcom,
          vívtam kegyetlen harcom,
          tépázták lelkem jégszelek,
          nem tudtam hova megyek -
csak hazudtalak magamnak
számtalanszor.

Szeretlek...
tudom, örök időktől fogva
Téged szerettelek -

bár hazudtalak magamnak
számtalanszor...
          most igazzá lett a szó,
          a múlt már távolba tűnő,
          kisimul kezemben az idő,
          kiegyenesednek az utak,
          szemem a jövőben kutat -
bár hazudtalak magamnak
számtalanszor...

most végre megtaláltalak.



2007. 06. 12.