Céltalan tengés-lengés,
közönnyel hullámzó,
hajótörött elmúlás.
Kagylóhangon duruzsolnak
mondataid elfúló foszlányai
az elhagyott aszfaltöbölben.
…
Mintha csak olvadt, híg csendbe merülnél,
hiányod úgy süllyed el az éjszakában.
Fröccsen
őszben úszó levél
horgonyként hull elém
időörvénybe ránt
hosszú estek érnek
ajkamra hűlt ének
tétovasága bánt
felhajtom gallérom
csörgetem fillérem
útravaló gyanánt
homályba indulok
kísértő alakok
vágnak elém haránt
illó emlékezet
végtelenje v
tétován fordulsz felém,
arcomra téved kezed -
derengő éned egén
pilledő pára lebeg,
madarak könnye szitál,
álmodó kérdés remeg -
hozzám feszülve riszál,
mellemen elszendereg.
Hány ingoványba süllyedt tény,
hány kútba hullt hideg tetem,
hány mélyben kongó érvelés
hányatja talmi életem.
Hány ígéretre gyűlt - ravasz,
hányaveti okoskodás,
hány fészket síbol héja most -
és hányban kel kakukktojás?
Tavasszal született
Bendegúz, a medve.
Lassan itt van a tél,
s enni nincsen kedve.
Olyan sovány szegény,
a szél majd elfújja,
a medverokonság
egész nap szapulja.
– Aludnod kell télen,
enned kell eleget,
a barlang mélyében
éhhalál fenyeget!
– Visznek
Napozom,
hol magányok napoznak,
a száj sóvár, s a váll őszi
ölelést vár.
Mellettem
klórozott tömeg.
Mobilhang szól - gépzene -
modern kor hangversenye.
Fölöttem
bükk, platán,
fűzfa - halni hajlik,
szipog az ecetfák pora,
s vétlen virágoknak
fakul
Ha nem bírod a középszer falmelléki árnyékát,
felfúj s feszít a tudás, mit unalmadban habzsoltál,
ha már kiült vad szemedbe a jóllakott rettenet,
akkor kerülj messze, sóvárgón ne szólíts engemet!
Nem fáj, ha nem magad adod az idő hányadához,
