Ma megint szépen süt a nap odakinn,
ezerszínű lombot simít sugara,
hálója közepén napozik egy pók,
fonalán csillog a reggel harmata.
Ma szinte felhőtlen az ég odafenn,
selymén csak néhány felhőcsipke úszik,
kristálykékben ragyogó végtelenén
k
Líra (290)
Holnap már tél oson
érzem az illatát,
holnap már nem köszön,
csak legyint egy nagykabát.
Holnap már titokban
bekukkant a másvilág.
Holnapra fagyos ködben
lehullanak a levelek,
ám ma még őszi fényben
találkozom teveled.
Ma még talán hál
...tudod, a Youtube-on még mindig Tom Waits-t
hallgatom...
a véremből sír fel az éj,
és lázas lesz köröttem minden apró-szellem,
amíg rekedt hangon énekel
a hitehagyott angyalok kara -
belül a bizsergés,
kívül a sötétség csendje -
égő tűszú
Jeleket róni szűz papírra,
vászonra álmodni színeket,
rideg kőbe lelket lehelni,
holt fából bontani életet.
Szeretni vésővel, ecsettel,
kínnal szülni meg gyermeket,
rábízni édes mostohára -
az alkotó csak ennyit tehet.
2009. 09. 15.
(The Time Machine)
Világoskéken, jámboran,
lábujjhegyen oson a virtuális idő.
Biológiai társa ellenben vörösen
ordítva – szétszakít.
Minden egyes sejtosztódáskor
valamelyest…
valamelyest rövidül a telomér.
(Le-rö-vi-dül a te-lo-mér…?)
Az emberi
Csak kettőt ismerek: kint vagy bent,
tőlem idegen a küszöbön ücsörgés.
Elvesztem az egyirányú utcában,
a földön egy feldobott pénzérme
elkeseredésében az élére állt.
Vágyaknak nyitott ajtón át
szökött ki az otthon-meleg,
hiányoddal becsavarodva érze
Kopogtattam;
nem nyitottál ajtót,
vendéget nem kívánt
zord hajószobád,
hullámok zúgását
kagylóhéjba zártad,
nem játszhattam matrózt,
Te sem kapitányt.
*
Csa-Csinszka,
kislányom,
hogy jutott eszedbe,
babacsörgőt
venni épp nekem?
– kérdezted –
de kisf
védtelen éji út…
álom-tengeren
hullámhajó zakatol, zötyögök
gyerek-magamra hagyatva
felnőtt-testbe falazva
s mint tengeri beteg, rettegek
az ébredés viharától
az égbekiáltó hullámok zajától
a fekete ég alatt sikoltó sirálytól
a lelkemen át (s)üvölt
Csónak a koporsó: koppanva partot ér –
miközben mélán csendül a lélekharang –,
egy levedlett korpusz a porba visszatér,
amikor nem számít már a cím és a rang.
A feledésbe zúgó lélek felsajog,
az idő szövevényén tépve nyílt sebet –
semmiségbe vo
Gyermekkacagástól
túlterhelt a part,
mindenféle nyelven
visszhangzik:
Mama!
A tenger elvakít,
ám a szó felkavar,
bensőmből felsikolt
ezernyi néma jaj,
s mint felhők árnyéka
a szemközti hegyen,
egyre feketébbre
vált át közérzetem,
s kérdem: ez a jó
Szemünk összeér,
mint pókhálóhíd
íve túlsó parttal,
tekintetünk halk,
filigrán gondolat;
szitakötő vagy pilleszárny
törékeny ennyire,
sóhajként lebeg,
ha megérinted,
lehullik hímpora,
s örökre bőrödbe
ivódik nyoma.
( In memoriam Kéméndy József)
Mondatokat dézsmál az enyészet,
szavakat mardos a csend,
végül csak néhány fodornyi,
rózsaszín emlékhullám marad.
Merülj beléjük,
ízleld tajtékjukat -
élvezd, amíg tudod!
Visszhang csupán a lét,
segélykiál
Slisszolnak a gyalogbékák,
tarka gyíkok és csigák,
aki marad - az türelmes -,
s nem fúj bohóctrombitát.
Hová tűnnek el a medvék,
farkasok s a vadkanok?
Nem hallani zihálásuk,
csendesek a hajnalok.
Újra badar szokás hódít,
a nyugatra kö
Nem számít már nap, a perc, az óra
magányomat merre húzza-vonja,
mi lesz, ha a ránc nem csupán álca,
de szemfedőmként borul e világra.
Ha néha gyötrőn visszavisz az elme,
hol bennem szülém Isten, s te a lelke,
hol templom volt az otthon, s
magányomat merre húzza-vonja,
mi lesz, ha a ránc nem csupán álca,
de szemfedőmként borul e világra.
Ha néha gyötrőn visszavisz az elme,
hol bennem szülém Isten, s te a lelke,
hol templom volt az otthon, s
Ott délen egymásnak dőlve
szerelemről álmodnak a házak,
lábuknál a canalino
régi szép meséket locsog,
Júliákról, kik Rómeókra várnak,
s Casanovákról kikért
szépasszonyok szíve dobog.
Ott délen a sós tengeri szél
vakolatot mállaszt,
pergő lev
Hívlak, mint hűl a félhomály,
csak szunnyadj még a padon,
szólok, ha dűl a kertre már
a pilledt pára vakon.
Húzódj az ablakok mögé,
keverd gőzölgő teád,
s érezd az illatok közé:
mindig gondolok terád.
Billegő bárkánk – hintaszék,
hajónk most
Éjfélre jár,
mégis fullaszt a hőség.
A hold csorba csészealj,
lapít felhővonulat mögött.
A tűz cigarettaparázsnyi -
anyakőzetbe omló hamu.
Fojtogat a csend…
Ötöljünk ki valamit az istenért!
De már elkoptak a szavak -
lassú eutanázia.
M
Fejére állt a világ...
Netán én fordultam talpra?
Kezdem megszokni a fásult
nyomort napról napra...
A sötétkék égtó fenekéről
drágakövek villannak,
a fekete facsontvázak meg
lenyúló gyökerek -
lombos törzsük, s a jövőm
biztosan odaát vannak...
Mogorván ballag a matuzsálem idő,
unottan lendít az év kerekén -
újra karácsony van, s a táncoló
gyertyaláng a szeretetről mesél.
A csillagszikrákban felizzanak
még a régi szép emlékek –
zengő Mennyből az angyal,
s boldog gyermekölelések.
A bili
cigaretta rég nem izgat
elcsent zöld csészealj
sem lapít a zsebemben
a hold csiszolatlan kráter-
vonulat látványa sem vonz
éjjelente drága dombtetőkre
s nem vonyítok farkasként
ha elillan a bódító maszlag
csak suttogom a szomszéd
ágyra szí
