Izzadt nyár volt – fáradt.
Remegő emlékként idézem fel szádat –
szóbuborékaid iszapból szállt hangok,
nem fogta fel elmém, a tavon visszhangzott.
Mikor elpattantak a fátyolos szógömbök,
csak néztem ajkad ívét, mint dacosan felgyöngylött.
Óc
Líra (257)
Kísért a múlt – üzen –, megremeg egy mobil
szellemként ijesztget bennünket Csernobil.
Agyamban rémület villant fel képeket –
elment egy jóbarát, bár meg sem érkezett.
Huszonkét éve még friss május volt – fiatal,
míg sorban álltunk sörért,
Még hogy én bolond?
Ki mondja? - Dohog,
s már fújja is a szelet,
és vizet áraszt mérgibe.
Aztán rád vigyorog,
még a kabátot is ledobod,
majd nyakon önt
fürge záporral,
s kacagva elszalad.
Legyintek: Á-prilis!
Nem bolond,
csak hamis.
Hangosvers formátum: https://soundcloud.com/4-dim/becs-lj-akkor
Bársonyt tapogató szatócs éjjeleken,
amikor a lélek szemtükrödben pihen,
amikor a homály elfújja gyertyáit,
amikor az álom logikája csábít.
Táncolj, csókolj, remegj!
Óvatosan l
nem vagyok se itt se ott
lebegtetett állapot
két otthonnal hontalan
itt már nem ott még nincsen
kezem rajt a kilincsen
magam mögött előttem
átlépek a küszöbön
a múlt fogja könyököm
kezét nyújtja a jövő
lebegtetett állapot
két otthonnal hontalan
itt már nem ott még nincsen
kezem rajt a kilincsen
magam mögött előttem
átlépek a küszöbön
a múlt fogja könyököm
kezét nyújtja a jövő
a nappal mérges füstködét
szűri az éj derengő szövetén
a lámpafények karcos udvarukban
sárgán imbolyognak mint van gogh
hamis napraforgói* a recézett levegőben
sárgán imbolyognak mint van gogh
hamis napraforgói* a recézett levegőben
por ül rá a sötétre és földre nyomja
a benne éledő koldus világosságot
remegve
Az ember magányos-józanul
nem mer aljas lenni,
inkább szervezetten csal,
csorda-részegen veszteget,
munkahelyen lop, csúsztat;
kitervelten gyomrot émelyít.
Törvény, szabályzat, iránymutatás,
jelkép vagy pártlogó mögé bújva
éli ki pénzsóvár, meg
Fonnyadzik elmémben a setét, bús idő,
érzem tagjaimban – fájt nyit meg a jövő.
Ráró gondolatom éjszakában járó,
tudásszenvedélyem böglyöt utánzó.
Bár semmibe haraptam ivor fogakkal,
részeg hajnalokon horhosban kutattam.
Későn nyílt
esőfüggöny fénylő rémség
egész éjjel zordan zuhog
kriptából jött sírsötétség
ablaktörlőm álmot susog
hogyha fognád mindig kezem
az éj nekünk pezsgőt bont’na
táncba hívna fény-bálterem
hajnalmámor horizontja
naptestünkben tűzvirradat
t
az éj nekünk pezsgőt bont’na
táncba hívna fény-bálterem
hajnalmámor horizontja
naptestünkben tűzvirradat
t
Pince homályából
fénylőn tűntél elő,
szemed mécsesében
imbolygott a jövő.
Derekad hullámzott,
mint lázas látomás,
ajkaid formázta
gyöngyházfényű varázs.
Csalogató karod
lágy táncba ringatott,
hangodban vonzódás
vezényelt dallamot.
Testemben az é
első lépésekhez
biztatást keresve
inogva érkezni
karoló kezekbe
ifjú évek gyötrő
vizsgáit feledve
reményekkel vágyni
biztos munkahelyre
látni pár ostobát
érezni a semmit
befogni a szájat
nem szólni meg senkit
beállni a sorba
felv
Hajnalodik, halkan haldoklik az éj,
égi kertjét kondenzcsíkok túrják szét.
Az ablak, hol állok – világegyetem,
időm formuláit innen figyelem.
égi kertjét kondenzcsíkok túrják szét.
Az ablak, hol állok – világegyetem,
időm formuláit innen figyelem.
Rács – mely eddig sokat nem takart, most teret nyer,
hámló rozsdarétege új festésért perel.
S
Nem vágy a villamos, ha repülni muszáj,
(már a megszorítás sem igazán a régi),
nem bizserget avítt nosztalgia,
nem susog fülünkbe a Váradihédi.
...
A ligetben bokros csomag játszik:
szájban fog lötyög és elrepedt szofi,
a volt Zalkát is
Talán a fák is fájják a telet,
poshadó, korhadt, vén avar felett
hajlanak halkan haldokló hóra
elnéptelenedett utcák szegélyén
hátradőlve, ringatózva.
Az enyészet hasonló,
pecsétje álnok,
fehér égfoszlányok
pelyhet hintenek,
mégis látszik a szemét
(Pécs, keleti városrész)
Tudod, ha már itt vagy, nézz szét:
a Mecsek patkója lángol.
Hajnalát terítve kérték
aranykincsüket a nyárból
gőz'lő, száradó virágok.
Az utak csak itt kezdődnek
s amerre, ha csorbán járok,
hazatalált röghöz köt le
egy új
NÉZLEK, megérintenélek,
de pixelek sorozata most képed,
léted virtuális -
szedném magam atomokra máris,
ROHANNÉK át az éteren
HOZZÁD
ám csak a kamerába mutathatom
ujjaimból formált ikonon,
SZERETLEK nagyon -
a vibrá
Lomhán csurran nyáréj-patak,
csobbanása csendbe ragad.
Hullámhangod ringató dal,
így alszom el – altatóval.
Örvény húz le, mélye álom –
segít meddő éjszakákon,
mikor messzeséged mérem,
nyúlok feléd a sötétben.
Idő dörren, villan emlék,
Döglött nappal nyűgjét sötétben virrasztom,
tüzes tű az elmém, menekül az álmom.
Utcán sétáltat egy száznapos gondolat,
hullajtok fejemből disszonáns hangokat.
Szikkadó vágyak felszálló páraködén
végül, sóhajok illannak el könnyedén?
...
Szememb
- végtelen sivatag -
homokdombomon
számolom ahogy
percre perc
pereg
heggyé
gyűlő kvarcpora
belep felettem szűkül
a tér üveg harang kong -
delelőn jár a nap - időm fent
fogy lent siet - valaki fordítsa meg!
Leszoktam a piáról,
leszoktam a bagóról.
Olvastam, a szex is gáz –
abbahagytam az olvasást.
Néha tematikusan elgondolkodom:
mégis, hová folyik el a jövedelmem?
A lemondásnak, a visszafogásnak
valahol meg kellene mutatkozni…
Talán, ha le le
