Líra (260)
Még tűz a Nap, és varr a fű,
foltot ölt a sok szorgos tű.
Tarka tájban a természet
bohóc képe - kész festészet.
Tanyát vert a vén vándor-ősz,
a hajlott hátú levélcsősz.
Kunyhó körül csendet seper,
nyár álmokat hálni terel.
Ezüst haja légben lebe
Ha nem bírod a középszer falmelléki árnyékát,
felfúj s feszít a tudás, mit unalmadban habzsoltál,
ha már kiült vad szemedbe a jóllakott rettenet,
akkor kerülj messze, sóvárgón ne szólíts engemet!
Nem fáj, ha nem magad adod az idő hányadához,
létünk a véggel összeér
vásznunkra égnek a jelek
jelenlétünk a múltba tér
testünkre feszül a keret
a festék ránca megreped
alighogy megszárad a kép
tompán koppan a borzecset
örökre elernyed a kéz
alkonyba kanyargó
Égig nyúló fenyőfák között
az óceán égbe költözött,
lusta felhők füstje imbolyog,
részeg lépcsők
szédülnek a csúcson,
arcot rajzol
a bazalt, barlanglakás
ajtajába kövült az őslakó,
kaktusz szőre tenyerembe vérzik,
szélhez szokott pálmák
lába tűztől k
Úgy vélem, már mindent elértem.
Nincs bennem űr, ami fájna.
Sem tomboló jó kedv a halálra
ami megtorpanna, ha látna.
Van házam, vagy saját börtönöm
melynek rabja, s őrzője is vagyok.
S ott mormogó ajakkal hagyjatok,
ha a süketség bennem gag
Felhő-spongyával eget mos,
Loboncát kacagva rázza,
Kiseperte holdudvarát,
benne táncolt egész este –
dalol az éj, bontja haját,
barnán fénylik pucér teste.
Lator szellő súg fülébe -
simogató hangja botor,
csiklandóan nyúl ölébe,
nevetésük hullámfodor.
Ropog az ágy, deszkája ég,
elparáz
keljfeljancsi
Zümmög a tér,
szétfut milliárd
duruzsló hang atom.
Az éj iszapjába tolnak
virtuális árnyak,
monitor villog...
Újra csak fojtott,
elfúló hangod hallgatom.
A felhorkanó vágyak
csapzott csordáján
füstölög a billog.
Ma éjjel is csak a főnszél elől szalad
a letépett, kiborult kosárnyi levél.
Lassú, tétova eső balgán könnyedez
lagymatag bánatként, majd lomhán elpereg.
Az ablakba farkasfejű árnyak bújnak,
parázsszem-emlékek villannak fel, ahogy
neo
Sötét hajamban fehér szálak.
Megfakult színe már a nyárnak;
lassan anyámhoz békülök.
Harsogó hangú apám csendje
visszhangzik bennem éjjelente,
amíg álomba révülök.
Elmentek rég. Döbbenten állok.
Gúzsba kötnek ezüst pókhálók.
Őszi szél jár az utakon
Majd akkor, ha odaérek a látóhatár elé egy-két fokra,
s arcomra markáns árnyékot vetít az idő,
átkiáltok alsó és felső világokba:
elfogyott a föld és a türelem – halihó!
Nem fordulhatok vissza, ladikom kevés,
süllyed alattam, mint korhadt dime
.
Szeretsz-e úgy?
Szeretsz-e úgy?
Szeretsz-e úgy, mint én?
Mint Krisztus az Olajfák hegyén.
Mennél-e?
Mennél-e keresztre
megváltásomért?
2009
Érzések göröngyös szántásán bukdácsol az ember,
tengerek iszapjában keres forrón feltörő forrásokat,
moszatok közt matat – hínárhálót dobva magányára –,
kavicsokat csodál, majd mint tüskés rája, komótosan
homály-kétségek felé lebeg – vita