Érvényes jegyét mutatja. Hiába.
Holtvágány. Mozdonyra váró, árva
szerelvény. Üres vagonok, lezárva.
Ekkor beléhasít: megborul megint.
Elakad, kihagy. Szív. Szokás szerint.
Van rá magyarázat. Belátja. Legyint.
Tétova léptekkel haza. Lakattal
magára. Minden
Olvasnivaló (1297)
Sorrend
idebent
a pincében rekedt testek
lassan elsorvadnak
odakint
a vastag lapilli-réteg
megörökíti
a nyüzsgő város
lenyomatát
Fedésben volt. Az ego árnya nem
engedte látni a végrehajtás
totális szabadságát. Kis híján
beleroppant a bántó kényszerekbe
(belegondolva, ma sem érti,
miként tudott lakni készen
kapott korlátai között).
Tizenkilencre (meg)hívott alsó volt az első
Újra itt vagyunk. Egy esztendő telt el azóta, hogy ezt a számomra oly kedves vidéket, Erdélyt utoljára láttam. Most is rövid idő jut a sok-sok szépség befogadására. Sötétben érkezünk meg szálláshelyünkre, Hargitafürdőre. Kissé fáradtan, éhesen, gé
Ő még gyerek...
A hír villámként érte. A vád, mely szerint, rossz szülő, a lelkében lüktetett égő sebként. Az emberek megbámulták az arcát és gyalázattal forgatták szájukon a nevét, a nevüket. Már nem volt ember ebben a felfordulásban, már nem érezte
Koradélután Orosháza felé tartottunk kis családunkkal. Szokásomhoz híven, most is figyeltem a kocsiból a kora tavaszi kopár tájat, kerestem a változásokat. A földeken még mindig nagy foltokban állt a víz. Helyenként már kisebb tavakká duz
Szürke volt az ég azon a napon,
Nem várta a föld a fényes napot.
Nem volt sötét és nem volt fény,
Csak a szürke ég és hideg szél.
A kis házban csendben, vártunk.
Szürke volt az ég azon a napon,
Reménytelen vágyak otthonában,
A kis mécses érted éget
Lám, fröcsögve surrant el egy év –
avítt deszkáján inogva szörfözött –,
nyomában lomhán evickélt a hév,
nem serénykedett immár szerfölött.
Mészáros szemmel a halovány ember
mócsing a vásznon, semmiképp se karaj,
kerülni kell, mert nyűgje van – ten
(Nagymamám emlékére)
Nem voltam nagy ember,
És nem voltam igazi hős.
Ember voltam, kit századok,
Ősi idők nyoma eltaposs.
Könny voltam a bánaton,
Egy sóhaj a nehéz keblen,
Csók az édes szerelemben,
Csendes szó az életedben.
Nem voltam nagy ember,
És nem vo
A lelkiismeret majd bekopog,
De ajtót nem nyitok,
Mert elfáradt bennem a fájdalom.
S mint fáradt folyó, hordaléka kevés,
Homokvárat nem épít belőle, szegény.
Már régóta ültek a padon. Szótlanul, egymás mellett. Körülöttük sok-sok gyerek, akik önfeledten játszottak, nevettek. Közöttük voltak az övéik is. Az egyik egy szöszke kislány két hatalmas copffal a feje tetején, a másik a kisöccse, f
Csillagfény olvad, só a sebben. Magára
hagyatva a kemény, botrányhős, nagyhangú
legény. Lakolni kész, megérdemelten.
Megérkeztem. Álmomban sem reméltem, hogy egyszer eljutok Koltóra. Előttem a Teleki kastély zsalugáteres ablakai kitárva. Körülöttem utastársaim ugyanolyan meghatódott, ámuló tekintettel nézik az őszi napfényben fürdő kastélyt, ahogy é
elrabolt földön
meglopott történelem
mossa kezeit
mellettem fekvő
legyilkolt bennszülöttek
már nem remélnek
csillagra lépve
antikvár indiánszar
lüktet a fényben
kelmepalánták
tetszelegnek feljebb a
kirakatrésen
elvesztettél egy
kukoricamérgezést:
hi
Végsőt hördülő színek szarvasbőgető
őszben. Veszélyt kémlelő vad, menekvőn, még-
is üldözőben. Remegő inú bokrok,
léptektől riadó gallyak. Szoknyád lebben
az égen. Szél jön. A küzdők összecsapnak.
Kürtszó közvetlen közelről, zaklatott
ebek csaholá
Már napok óta itthon voltam, mégis visszavágytam a távoli Loire menti csendes falvakba. Itthon voltam és honvágy gyötört. Nagyon furcsa, rossz érzés. Nem örültem az itthonlétnek.
Amboise, Blois, Chambord, Chenonceau, Cheverny szépsé
Madár kalitkában,
Kéri, hogy engedném.
Csapódik, verődik,
Szárnyai véresek.
Én már úgyis fázom
Ezen a világon.
Nyitom kismadaram,
Kinyitom, én néked
Szeretném, hogy repülj,
Szállj a magas égig!
Én már nagyon fázom
Ezen a világon.
Találj forrásvizet
ben testembe zárva rám pályázik, köz
vetlensége feszélyez, lépten-nyomon pro
vokál, kitérhetne előlem, de kezdettől
fogva tudja, hogy utána kérdezni fogok,
szövegeim számára is csak válasz
kísérletek, akár gesztusaim, még nincs
itt az idő, hogy érv
átmegyek Dijf-el a grachton, alattunk hömpölyög
a földmoslék, a folyó vére ragyog, ahogy egy dézsatündér
ösztönösen veti magát bele, és akkor arra gondolok:
otthon már hogy tocsoghat az izzadság minden öltönyösre,
akik a Dunát meglátják duzzadtan, a gáta
"de ez már olyan távoli
mint az a rövid mozdulat
ahogy a törlőrongyot
a polcon hagyod"
-- Kókai János --
(Elképzelem, hogy)
Már szinte mindent leselejteztél,
amihez valami közöm volt.
A szárított rózsákat már aznap kukába vágtad,
hogy összevesztünk,
a póló
