SZÉPIRODALOM

       A végtelenek völgyébe váltottam jegyet és fel sem tűnt, hogy a vonat, amely oda vitt a múlt fojtogató ködét hasította keresztül. A jegyem, nem az első osztályra szólt, csupán csak a másodosztályra. Az alig fűtött fülkébe, kissé koszos ablak

- Na, Pali bácsi már megint itt van.

     Két gyönyörű almásderes szinte mozdulatlanul állt az út mellett. Néha lehajoltak egy-egy szál fűért. A szekérre szépen asztagba volt pakolva a széna, a tetejére feldobva a villa. Az emberek elmentek a lovaskoc

Átviharzott az irodán. Ezt sokadszor tette meg. Benyitott, berohant, üvöltött egyet, majd kirohant, de ez csak az első felvonás volt. Tudtuk mind a hárman. Szemben velem Viola, mellettem Lili, és a harmadik sarokban jómagam. Megrettenve ástuk bele ma

        Időben történik minden,
        mióta együtt is látszunk.
        Egyszerűbb várni, mint hittem.

        Horizonttól horizontig
        nyílik összezárulásunk.
        Sors és történet. Kibomlik.

      
       
        Ismerős, ahogy kaptatok
        lépcsők végeláthatatlan
        során. Azt a pillanatot
        is számtalan változatban

        megéltem – és jó előre –,
        amikor majd felismerem.
        Már bárki közeledőre
        simán

Bölcs asszonyok megértő türelmével
kezel első találkozásunk óta.
Szemrehányásokkal soha nem illet.
Igaz, tulajdonképpen nincs is nehéz

dolga velem. Kezdettől érezheti:
hatalma korlátlan fölöttem. Vele
élek, vele hálok, és ha rajtam áll
majd, ott lesz ő is

Már nem sírok csak temetek, 
Fájdalmat, évet, szeretetet, 
Keserű hosszú életeket, 
Álom nélküli, téli éjeket,
Csendes, üres névtelent,
Bús borongós fellegeket...

„Egy színész a színpadon akkor »töri át« a negyedik falat, mikor játékában, mint a darab szereplője, valamilyen formában a nézőközönség tudtára adja, hogy tisztában van vele, hogy azok figyelik őt.”

(Forrás: Wikipédia)

A nézőtér üres volt, a színpadon

Ahogy vége lett a műszaknak, Pali elindult a tusoló felé. Vidáman énekelt, ahogy a tusfürdőt végigkente a vizes testén. Alig várta, hogy otthon legyen, és magához ölelje édes kis feleségét. A gyerekek fél ötig iskolában vannak — gondolta és még hango

Már más idők járnak, s az erkölcs lett görbe,
Talajt veszt a szellem, ritkán akad tőre,
Palackból kinézve, megfakult az érték,
Üvegkalitkában, mind kisebb a lépték.

Tán szál lett rövidebb, veszt fonalt’ az orsó,
S reped imitt-amott a mézzel teli korsó,
Elc

              Mikor szembesültem a ténnyel, hogy haldoklom ledöbbentem. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire közömbösen tudják, ezt az ember szemébe mondani. Egy világ omlott össze bennem, míg kintről az élet szokványos neszei beszűrődtek. Nem volt

A szó hallgat,

Ásít az unalom,

Bekiált a közöny,

Cirógat a vágy,

Csókol a magány,

Diktál az élet,

Előre nézek,

Én itt vagyok,

Fiatalon,

Gazdagon,

Gyógyír nekem

Hangod.

Indulnék…

Írnom kell,

Jegyezni a múltat,

Kívánni a jövőt,

Látni a jelent.

Most,

Nem holnap.

Nyílik a

Egy délelőtt apró lelkük ideszállt a földre

Testük testemben növekedett hónapokon át

Egy újabb délelőtt a nyári nap előhívta őket

Azóta velünk élnek, így lettünk egy család

Eljöttek e világra törékeny kicsi lényként

Akkor még fél karomban elfért mindkét

Tudom, megígértem, nem írok ilyen stílusban, de felejtsétek el a stilisztikát és figyeljétek csak a mesét.

I

Súgnak az emberek, ma is gyakran össze,

Ha telik törköllyel a repedezett bögre,

És ha e történet, hangzik cserép alatt,

Az is oly csendesen, akár

A tavasz első napsugara

duzzasztotta rügyeim,

a forró nyár nevelte,

zöldbe boruló leveleim,

ősz festette szivárvány

színűvé, koronám ékeit,

beköszönt a fagyos tél,

elbocsátom gyermekeim.

Féreg rágja beteg törzsem,

hozzám simítja kérgem az idő,

nem tudom, de ér

Gyakran álmodtam szépeket,
de ködben elúszó fényre-ébredések
fakasztottak mindig újra keserű,
csalódottság-szürke könnyeket.
Kértem kegyelmet százezerszer
sírva, esdekelve, de vádló
miértjeimre nincs válasz
azóta sem.
Mégis, néha még
kapaszkodom semmibe hajló

"Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam."*

Csak a hiányt tudom versembe ölelni,
magamba rejteni becéző szavakkal,
szívem szegletébe örökre bezárni,

Ezt nem mondhatom el senkinek

Mert a magamban elsírt könnyeket

Nem oszthatom meg veled.

Én kerestem valakit, mikor szükség volt rá

De éppen senki nem volt mellettem

Valami nagyon fájt, amit nem értettem.

Rájöttem, hogy egyedül vagyok

Senkim nem volt, ezért