"de ez már olyan távoli
mint az a rövid mozdulat
ahogy a törlőrongyot
a polcon hagyod"
-- Kókai János --
(Elképzelem, hogy)
Már szinte mindent leselejteztél,
amihez valami közöm volt.
A szárított rózsákat már aznap kukába vágtad,
hogy összevesztünk,
a póló
Távozz tőlem!
Legalább most, a vereség után.
Megsebeztél, de énem csorbítatlan.
Maradék erőt onnan merítek,
ahová most sem tudtál behatolni.
Ígérhetsz egérutat a rejtezkedésben,
csak felingerel, ha alábecsülsz.
Tisztának maradni szebb lett volna
Kerülgetem egyre, ami lényegem.
(Erről szólt minden egyenes szavam és
epés énekem.) A "mégis" csapdáját.
Az állhatatos bukást. Hogy el mégsem
kerülhetem, régen megsejtett tudás.
Úgy élek egy újabb nélküllel tovább,
hogy lélegzésem is hőstett. És pe
Mert egyszerűen csak jó lenne… nagyon kéne már utaznia, elutaznia végre, szeretett mindig utazni régebben is, fiatalkorába’ utazott is sokat, de most kicsit másképp akar kicsit-nagyon másképp, amúgy öregesen (de jó volt fiatalkorába akkor is, „úgyis”
Mosolyvarázsló kis herceg
ásít még az álmos hajnal,
kinn éj-fehér tél didereg.
Édes éberen szunnyad.
Bájid köszönti a reggelt,
kacajodtól felkel a nap.
Hangod ébresztőt intett
- Édes fáradhatatlan -
sebtében hoz babatejet.
Hozzád köti minden pi
" Ha olyan Istenem lenne, akit fel tudnék fogni, nem
tartanám Istennek. " / Eckhart mester /
Nem tudok a valóságból átlépni
az önmagában semmibe,
nem tudok behódolni a
szuperisten trónusa előtt.
Valaki tartja lelkem
erős madzagon, s én
régen tankok jöttek ma meg bankok
⌠végül⌡ az idő szélén az embert utoléri az élet
viharvert rothadó suhancok
ferdülnek az utcán el és dülöngélnek
⌠még⌡az álnok hold is egyet kurjant most:
az is kész van, amelyik nem is szív
ványolt arcu
Egy este arra ébredtem,
görcsös fájdalom van testemben.
Mozdulni is alig tudtam,
orvos kell most azon nyomban!
Gyomrom a torkomba szökött,
nem volt uralmam semmi fölött.
Kórházba menet úgy féltem,
gyengeségem szégyelltem.
Három vizsgálat után mondták,
elveszí
A semmi fogságából magamat kitépve,
végtelen küszöbén tétova létem fogódzót keres.
Esdeklőn nézek, de csak fintorog a Van, méltatlan dühöng:
Ez miért jött, nincs már szabad hely!
Csak meghúzom itt magam! – szégyenem szűköl –
én gáncsot nem vetek, azt sem
Próbálkozásaidnak ellenáll. Még
felületét sem tudod megkarcolni
kérdéseiddel. Nincs algoritmusa,
az érvelése nem modellezhető.
Részleteiben szublimálhatatlan,
csak egészben lehet tied s egészen — ha
fenntartások nélkül átadod magad.
Mestermű, amely t
Hi! Vagyok ám még – kicsit!
(Öregember I.)
Rég, nem tudom mikor, rég -80-as évek; utazok(m) vissza, messzire, szokásom szerint. Van időm az utazásra.
Gyerekfürdetés szokásos ideje, olyan mindennapos-hétköznapi ünnep. Kicsik sivalkodása, ágy leterítve l
Karácsony van,csendben állok,
nem is tudom mire várok.
Kopár üres falak vesznek körbe,
átölel a némaság,csak nézek a tükörbe.
A tükörképem visszetekint,
vállát rántja,egyet legyint.
Szent ünnepen csak ő a társam,
ebben a hideg fagyos szobában.
Ősz haját néze
(Mesélek kicsit, ha nem haragusztok érte, egyik kedves mesém – sajnos nem én írtam, de nem irigylem el az írótól – sose volt szokásom irigykedni azok csoda írásaira, akiket nagyon szerettem.)
Szóval a mese, kurtán igyekszem csak elmondani: Nagy tél vo
Kihasználatlanul maradt esélyek
ösztökélnének megint: vidd dűlőre
végre – legalább fejben – oktalanul
idő előtt félbehagyott játszmáid.
Jó, ha empátiával kezeled, ám
ügyelj rá, ne befolyás
Galambok, varjak tépik egymást.
Veszekednek
Ólomszín, álmos téli ég alatt.
Vonszolás nyomok a hóban,
Valakinek halált hozott a pillanat,
Alvadt vércsöppek keverednek
Édes Hófehérrel, valahol.
De a templomból tódulnak
Ki az emberek!
Asszonyokon kendő,
Fázón cso
művirág sikoly az éjben és össze-
csavart lobogó fojtott suhogás és
kések csupa kicsorbult él zuhanás
mindahány korláton át fekete-
keretes táviratok önmagadnak
szélben bujdosó arc csapdák vasától
fölsértett önérzet
Megrázta hátát a föld,
sikolt a kín, a fájdalom,
rombolt az ősi erő,
martalék lett a hatalom.
Kezek nyúlnak kezek után,
kiált az élet a romok alól,
kíméletlen pusztítás,
káosz, éhség ül a trónon.
Otthontalanok szemében
otthonra lelt a fé
Platón kapualja
Először s utoljára kísértelek
haza. Vigyázva, meg ne bánts, másodszor
mondtad a szemembe, amit megbántás
nélkül egyszer sem lehet ilyen nyíltan.
Bár folytak még utóvédharcok, az volt
a döntő momentum. Meg kellett legyen,
és pontosan
belesimulni meghitten
ahogyan csak ők tudtak a régiek
helyére tolva a kizökkent időt
hazatérni az eredendő rendbe
boldog tárgyak közt élni a jelenben
az időtlen ösztönös tudatában
pillanatról pillanatra teremtve újra
a harmónia egyensúlyát
megcsapoln
I.
Nem merek odamenni,
megüzenem gondolattal,
hogy közeledjen.
Nem mer idejönni,
megüzeni gondolattal,
hogy közeledjek.
Nem történik semmi.
II.
Ha nem megyek oda hozzá,
mondják a barátaim,
nincs esélyem.
Odamegyek hozzá,
mondja a lány,
nincs esélyem.
Ma is
