SZÉPIRODALOM

Lám, fröcsögve surrant el egy év –
avítt deszkáján inogva szörfözött –,
nyomában lomhán evickélt a hév,
nem serénykedett immár szerfölött.

Mészáros szemmel a halovány ember
mócsing a vásznon, semmiképp se karaj,
kerülni kell, mert nyűgje van – ten

A lelkiismeret majd bekopog,
De ajtót nem nyitok,
Mert elfáradt bennem a fájdalom.
S mint fáradt folyó, hordaléka kevés,
Homokvárat nem épít belőle, szegény. 

            Már régóta ültek a padon. Szótlanul, egymás mellett. Körülöttük sok-sok gyerek, akik önfeledten játszottak, nevettek. Közöttük voltak az övéik is. Az egyik egy szöszke kislány két hatalmas copffal a feje tetején, a másik a kisöccse, f

                Csillagfény olvad, só a sebben. Magára

                hagyatva a kemény, botrányhős, nagyhangú

                legény. Lakolni kész, megérdemelten.

          Megérkeztem. Álmomban sem reméltem, hogy egyszer eljutok Koltóra. Előttem a Teleki kastély zsalugáteres ablakai kitárva. Körülöttem utastársaim ugyanolyan meghatódott, ámuló tekintettel nézik az őszi napfényben fürdő kastélyt, ahogy é

elrabolt földön
meglopott történelem
mossa kezeit

mellettem fekvő
legyilkolt bennszülöttek
már nem remélnek

csillagra lépve
antikvár indiánszar
lüktet a fényben

kelmepalánták
tetszelegnek feljebb a
kirakatrésen

elvesztettél egy
kukoricamérgezést:
hi

  Már napok óta itthon voltam, mégis visszavágytam a távoli Loire menti csendes falvakba. Itthon voltam és honvágy gyötört. Nagyon furcsa, rossz érzés. Nem örültem az itthonlétnek.

Amboise, Blois, Chambord, Chenonceau, Cheverny szépsé

Madár kalitkában,
Kéri, hogy engedném.
Csapódik, verődik,
Szárnyai véresek.

Én már úgyis fázom
Ezen a világon.

Nyitom kismadaram,
Kinyitom, én néked
Szeretném, hogy repülj,
Szállj a magas égig!

Én már nagyon fázom
Ezen a világon.

Találj forrásvizet

ben testembe zárva rám pályázik, köz
vetlensége feszélyez, lépten-nyomon pro
vokál, kitérhetne előlem, de kezdettől
fogva tudja, hogy utána kérdezni fogok,
szövegeim számára is csak válasz
kísérletek, akár gesztusaim, még nincs
itt az idő, hogy érv

átmegyek Dijf-el a grachton, alattunk hömpölyög

a földmoslék, a folyó vére ragyog, ahogy egy dézsatündér

ösztönösen veti magát bele, és akkor arra gondolok:

otthon már hogy tocsoghat az izzadság minden öltönyösre,

akik a Dunát meglátják duzzadtan, a gáta

"de ez már olyan távoli
mint az a rövid mozdulat
ahogy a törlőrongyot
a polcon hagyod"

-- Kókai János --

(Elképzelem, hogy)
Már szinte mindent leselejteztél,
amihez valami közöm volt.
A szárított rózsákat már aznap kukába vágtad,
hogy összevesztünk,
a póló

Távozz tőlem!
Legalább  most, a vereség  után.
Megsebeztél, de énem csorbítatlan.
Maradék erőt onnan merítek,
ahová most sem tudtál  behatolni.
Ígérhetsz egérutat a rejtezkedésben,
csak felingerel, ha alábecsülsz.
Tisztának maradni szebb lett volna

Kerülgetem egyre, ami lényegem.
(Erről szólt minden egyenes szavam és
epés énekem.) A "mégis" csapdáját.
Az állhatatos bukást. Hogy el mégsem
kerülhetem, régen megsejtett tudás.
Úgy élek egy újabb nélküllel tovább,
hogy lélegzésem is hőstett. És pe

Mert egyszerűen csak jó lenne… nagyon kéne már utaznia, elutaznia végre, szeretett mindig utazni régebben is, fiatalkorába’ utazott is sokat, de most kicsit másképp akar kicsit-nagyon másképp, amúgy öregesen (de jó volt fiatalkorába akkor is, „úgyis”

Mosolyvarázsló kis herceg

ásít még az álmos hajnal,

kinn éj-fehér tél didereg.

Édes éberen szunnyad.

Bájid köszönti a reggelt,

kacajodtól felkel a nap.

Hangod ébresztőt intett

- Édes fáradhatatlan -

sebtében hoz babatejet.

Hozzád köti minden pi

       " Ha olyan Istenem lenne, akit fel tudnék fogni, nem

               tartanám Istennek. " / Eckhart mester /

Nem tudok a valóságból átlépni

az önmagában semmibe,

nem tudok behódolni a

szuperisten trónusa előtt.

Valaki tartja lelkem

erős madzagon, s én