Szürke volt az ég azon a napon,
Nem várta a föld a fényes napot.
Nem volt sötét és nem volt fény,
Csak a szürke ég és hideg szél.
A kis házban csendben, vártunk.
Szürke volt az ég azon a napon,
Reménytelen vágyak otthonában,
A kis mécses érted éget
Lám, fröcsögve surrant el egy év –
avítt deszkáján inogva szörfözött –,
nyomában lomhán evickélt a hév,
nem serénykedett immár szerfölött.
Mészáros szemmel a halovány ember
mócsing a vásznon, semmiképp se karaj,
kerülni kell, mert nyűgje van – ten
Nem voltam nagy ember,
És nem voltam igazi hős.
Ember voltam, kit századok,
Ősi idők nyoma eltaposs.
Könny voltam a bánaton,
Egy sóhaj a nehéz keblen,
Csók az édes szerelemben,
Csendes szó az életedben.
Nem voltam nagy ember,
És nem vo
A lelkiismeret majd bekopog,
De ajtót nem nyitok,
Mert elfáradt bennem a fájdalom.
S mint fáradt folyó, hordaléka kevés,
Homokvárat nem épít belőle, szegény.
Már régóta ültek a padon. Szótlanul, egymás mellett. Körülöttük sok-sok gyerek, akik önfeledten játszottak, nevettek. Közöttük voltak az övéik is. Az egyik egy szöszke kislány két hatalmas copffal a feje tetején, a másik a kisöccse, f
Csillagfény olvad, só a sebben. Magára
hagyatva a kemény, botrányhős, nagyhangú
legény. Lakolni kész, megérdemelten.
Megérkeztem. Álmomban sem reméltem, hogy egyszer eljutok Koltóra. Előttem a Teleki kastély zsalugáteres ablakai kitárva. Körülöttem utastársaim ugyanolyan meghatódott, ámuló tekintettel nézik az őszi napfényben fürdő kastélyt, ahogy é
elrabolt földön
meglopott történelem
mossa kezeit
mellettem fekvő
legyilkolt bennszülöttek
már nem remélnek
csillagra lépve
antikvár indiánszar
lüktet a fényben
kelmepalánták
tetszelegnek feljebb a
kirakatrésen
elvesztettél egy
kukoricamérgezést:
hi
Végsőt hördülő színek szarvasbőgető
őszben. Veszélyt kémlelő vad, menekvőn, még-
is üldözőben. Remegő inú bokrok,
léptektől riadó gallyak. Szoknyád lebben
az égen. Szél jön. A küzdők összecsapnak.
Kürtszó közvetlen közelről, zaklatott
ebek csaholá
Már napok óta itthon voltam, mégis visszavágytam a távoli Loire menti csendes falvakba. Itthon voltam és honvágy gyötört. Nagyon furcsa, rossz érzés. Nem örültem az itthonlétnek.
Amboise, Blois, Chambord, Chenonceau, Cheverny szépsé
Madár kalitkában,
Kéri, hogy engedném.
Csapódik, verődik,
Szárnyai véresek.
Én már úgyis fázom
Ezen a világon.
Nyitom kismadaram,
Kinyitom, én néked
Szeretném, hogy repülj,
Szállj a magas égig!
Én már nagyon fázom
Ezen a világon.
Találj forrásvizet
ben testembe zárva rám pályázik, köz
vetlensége feszélyez, lépten-nyomon pro
vokál, kitérhetne előlem, de kezdettől
fogva tudja, hogy utána kérdezni fogok,
szövegeim számára is csak válasz
kísérletek, akár gesztusaim, még nincs
itt az idő, hogy érv
átmegyek Dijf-el a grachton, alattunk hömpölyög
a földmoslék, a folyó vére ragyog, ahogy egy dézsatündér
ösztönösen veti magát bele, és akkor arra gondolok:
otthon már hogy tocsoghat az izzadság minden öltönyösre,
akik a Dunát meglátják duzzadtan, a gáta
"de ez már olyan távoli
mint az a rövid mozdulat
ahogy a törlőrongyot
a polcon hagyod"
-- Kókai János --
(Elképzelem, hogy)
Már szinte mindent leselejteztél,
amihez valami közöm volt.
A szárított rózsákat már aznap kukába vágtad,
hogy összevesztünk,
a póló
Távozz tőlem!
Legalább most, a vereség után.
Megsebeztél, de énem csorbítatlan.
Maradék erőt onnan merítek,
ahová most sem tudtál behatolni.
Ígérhetsz egérutat a rejtezkedésben,
csak felingerel, ha alábecsülsz.
Tisztának maradni szebb lett volna
Kerülgetem egyre, ami lényegem.
(Erről szólt minden egyenes szavam és
epés énekem.) A "mégis" csapdáját.
Az állhatatos bukást. Hogy el mégsem
kerülhetem, régen megsejtett tudás.
Úgy élek egy újabb nélküllel tovább,
hogy lélegzésem is hőstett. És pe
Mert egyszerűen csak jó lenne… nagyon kéne már utaznia, elutaznia végre, szeretett mindig utazni régebben is, fiatalkorába’ utazott is sokat, de most kicsit másképp akar kicsit-nagyon másképp, amúgy öregesen (de jó volt fiatalkorába akkor is, „úgyis”
Mosolyvarázsló kis herceg
ásít még az álmos hajnal,
kinn éj-fehér tél didereg.
Édes éberen szunnyad.
Bájid köszönti a reggelt,
kacajodtól felkel a nap.
Hangod ébresztőt intett
- Édes fáradhatatlan -
sebtében hoz babatejet.
Hozzád köti minden pi
" Ha olyan Istenem lenne, akit fel tudnék fogni, nem
tartanám Istennek. " / Eckhart mester /
Nem tudok a valóságból átlépni
az önmagában semmibe,
nem tudok behódolni a
szuperisten trónusa előtt.
Valaki tartja lelkem
erős madzagon, s én
régen tankok jöttek ma meg bankok
⌠végül⌡ az idő szélén az embert utoléri az élet
viharvert rothadó suhancok
ferdülnek az utcán el és dülöngélnek
⌠még⌡az álnok hold is egyet kurjant most:
az is kész van, amelyik nem is szív
ványolt arcu
