A semmi fogságából magamat kitépve,
végtelen küszöbén tétova létem fogódzót keres.
Esdeklőn nézek, de csak fintorog a Van, méltatlan dühöng:
Ez miért jött, nincs már szabad hely!
Csak meghúzom itt magam! – szégyenem szűköl –
én gáncsot nem vetek, azt sem
Próbálkozásaidnak ellenáll. Még
felületét sem tudod megkarcolni
kérdéseiddel. Nincs algoritmusa,
az érvelése nem modellezhető.
Részleteiben szublimálhatatlan,
csak egészben lehet tied s egészen — ha
fenntartások nélkül átadod magad.
Mestermű, amely t
Hi! Vagyok ám még – kicsit!
(Öregember I.)
Rég, nem tudom mikor, rég -80-as évek; utazok(m) vissza, messzire, szokásom szerint. Van időm az utazásra.
Gyerekfürdetés szokásos ideje, olyan mindennapos-hétköznapi ünnep. Kicsik sivalkodása, ágy leterítve l
Karácsony van,csendben állok,
nem is tudom mire várok.
Kopár üres falak vesznek körbe,
átölel a némaság,csak nézek a tükörbe.
A tükörképem visszetekint,
vállát rántja,egyet legyint.
Szent ünnepen csak ő a társam,
ebben a hideg fagyos szobában.
Ősz haját néze
(Mesélek kicsit, ha nem haragusztok érte, egyik kedves mesém – sajnos nem én írtam, de nem irigylem el az írótól – sose volt szokásom irigykedni azok csoda írásaira, akiket nagyon szerettem.)
Szóval a mese, kurtán igyekszem csak elmondani: Nagy tél vo
Kihasználatlanul maradt esélyek
ösztökélnének megint: vidd dűlőre
végre – legalább fejben – oktalanul
idő előtt félbehagyott játszmáid.
Jó, ha empátiával kezeled, ám
ügyelj rá, ne befolyás
Galambok, varjak tépik egymást.
Veszekednek
Ólomszín, álmos téli ég alatt.
Vonszolás nyomok a hóban,
Valakinek halált hozott a pillanat,
Alvadt vércsöppek keverednek
Édes Hófehérrel, valahol.
De a templomból tódulnak
Ki az emberek!
Asszonyokon kendő,
Fázón cso
művirág sikoly az éjben és össze-
csavart lobogó fojtott suhogás és
kések csupa kicsorbult él zuhanás
mindahány korláton át fekete-
keretes táviratok önmagadnak
szélben bujdosó arc csapdák vasától
fölsértett önérzet
Megrázta hátát a föld,
sikolt a kín, a fájdalom,
rombolt az ősi erő,
martalék lett a hatalom.
Kezek nyúlnak kezek után,
kiált az élet a romok alól,
kíméletlen pusztítás,
káosz, éhség ül a trónon.
Otthontalanok szemében
otthonra lelt a fé
Platón kapualja
Először s utoljára kísértelek
haza. Vigyázva, meg ne bánts, másodszor
mondtad a szemembe, amit megbántás
nélkül egyszer sem lehet ilyen nyíltan.
Bár folytak még utóvédharcok, az volt
a döntő momentum. Meg kellett legyen,
és pontosan
belesimulni meghitten
ahogyan csak ők tudtak a régiek
helyére tolva a kizökkent időt
hazatérni az eredendő rendbe
boldog tárgyak közt élni a jelenben
az időtlen ösztönös tudatában
pillanatról pillanatra teremtve újra
a harmónia egyensúlyát
megcsapoln
I.
Nem merek odamenni,
megüzenem gondolattal,
hogy közeledjen.
Nem mer idejönni,
megüzeni gondolattal,
hogy közeledjek.
Nem történik semmi.
II.
Ha nem megyek oda hozzá,
mondják a barátaim,
nincs esélyem.
Odamegyek hozzá,
mondja a lány,
nincs esélyem.
Ma is
Kicsit maradok még a jelenbe, csak néha, mindig nehéz. Írok tovább apró dolgaimról, lehet, csinálok bohócot már magamból, csinálok most is, szokásom szerint. Ez vagyok én.
Nemrég olvasta valahol, hogy az embernek naponta hány millió sejtje pusztul el,
(Utazom tovább, visszafele az időbe’. Pillanatra még itt vagyok, de mennék már, mennék már, most csúszós, hideg, dermesztő december; dátum 2012. dec. 15; ma kicsit enyhült, olvad már, nem mert ma se telefonálni, belekezdett, aztán elakadt, belebonyol
Csak hull, csak hull,
És esik egyre,
Hull csak:
Rétekre, szántókra,
Rosszkedvemre.
Zizeg, betakar
Búvó nádasokat,
Kitakarja a bánatomat.
Ki is lett volna képes a helyemben,
folyamatosan adásra kapcsolva
észlelni: jelei foghatatlanok.
Idő kellett hozzá, hogy belássam, már
régen vételre kellett volna állni.
Az igazi meglepetés ekkor ért.
A jelfolyam félreérthetetlenül
téged közvetítet
Írok én a holdvilágról,
Ezüstszínű szép palástról.
A gyönyörű napsugárról,
Hajnal bíbor virágáról.
Írok fénynek, sötét éjben.
Sötétségnek, napsütésben.
Mindig az kell, ami nincsen.
A reménység minden kincsem.
Írok Istennek, hogy
Nyárestéken sokszor elszundikált a fotelban. Ilyenkor lopva figyeltem, először a kezét néztem. Kicsi, ráncos, dolgos kéz volt, a sok mosástól csupa puhaság. Ahogy megérintettem, felpillantott rám, majd újra elszunyókált. Szerettem
Humphrey
Cigarettát sodrok,
gyufával gyújtom,
elpöckölöm az égett csonkot.
Megigazítom a kalapot,
előveszem az órát,
visszateszem a zsebbe.
Egy gyerek
mobiltelefonnal a kezében
színt köp az arcomra.
Homályhoz szokott, bambán hunyorog
a fényben. Zavara feszélyez:
halálosan bosszant a mozdulat,
ahogy nehézkesen szeméhez
emeli kezét. Tájékozódni
próbál, arcát árnyékba vonva.
Beleizzad, és mégsem
