<az örömkönnyek: az arcodon a boldogság
az apádnak kisszütyőben minizokni
a szomszédoknak újságolás, munkahelyen vigyorgás
>a havonta vizsgálatra járkálás, az autópálya, a büfé szaga,
a kórház alagsorában – a betegfelvétel – a tízezres felváltás
_az alu
Dühödt, rikoltó szélben őrizem a sáncom,
felmutatva bátran, hogy még megvagyok,
sároznak, kennek, rút szennyel dobálnak,
részegen-vadul köpdösnek linkóci léhajok.
Nincsen védvonal, nincs tisztes szövetség,
néhány rozzant közvitéz motyogja senyén:
Már senkit se akarok soká untatni „apró dolgaimmal” – tudom, mindenki másképp választ saját dolgai közül. Ha egyáltalán volt szerencséjük, megélni, megfigyelni üzeneteket, „apró dolgokat”. És nem mentek el mellettük. Akik meg nem vették észre, azokat
2012. november 28. du fél öt.
Napközbe szép idő, ahogy meg indult hazafele, elfáradt ma is, az eső először jólesőn permetezi, igazásiból, nem olyan novemberi, vigasztalni próbálja, elunja, majd zuhogni kezd. Ő sietésre fogja, ér a kocsihoz, indít. Üt
Kibontott zászló.
Kokárdavirág.
Égre nyújtózó,
Tiszta ifjúság.
Gyémánt volt szava.
Ha felszikrázott,
Kihűlt parázsból
Élesztett lángot.
Mintha örökké
A bevetési szakasz az egyik legnehezebb ezen a területen. Már számtalanszor átvergődtem rajta, volt, hogy sikerrel, volt, hogy nem annyira.
Hogy miért nem mentem még ki előtte. Márpedig nem bírom tovább, muszáj vizelnem, különben regge
Bolondok beszélgetnek
Gazdag volt a herceg nagyon.
Se szeri se száma volt jobbágyainak, falvainak. A hercegi istállóban ficánkoló, toporzékoló paripákat abrakoltattak, kefélték szőrüket csak fényesre, az igyekvő lovászok. Nyári vadászatok alkalmával, c
-Hegedülsz?
Egyre nagyobb szemekben
hull alá az elmúlás: tizenhét
év a katlanban, mögöttünk rút tudás
liheg még, de már rühesebben
zörögnek perceink, mint törékeny
porceláncellák a szívünk alatt - kissé
meg is fakultunk a küzdésben, jól bevált
klisékkel dobál
Estefelé kimentem meglocsolni a virágokat. Nagyon meleg volt aznap, szinte izzott a levegő dél tájban, azért is vártam, hogy kicsit alább szálljon a nap. Szeretek locsolni. Olyankor valamiféle intim kapcsolat jön létre köztünk a virágokk
Csak a hang után, uram!
Csakis a hang után!
Önre aztán nem vár
se tisztes helytállás,
se győzelemmel fölérő vereség —
tétovázások, kételyek,
kisszerű megalkuvások nélkül
legyen kés a v
- Miért nincs rajtad cipő?
- Nincsen cipőm.
- Nem fázik a lábad?
- Már nem.
- Valaha fázott?
- Persze, nagyon, és sokan rá is léptek. Vérzett és fájt. Nagyon fájt. Fázott is.
- Hogyan csinálod, hogy már nem fázik?
- Megtanultam, hogy ne érezzem. Láto
Hogyne vágynám én is, s nem kevésbé, mint
a legnagyobbak — csak épp nem művekből
emelt piramis jövőnek konzervált
lakójaként. Mit keresne szabadon
lobogó szellemek közt az öröklét
gyolcsbörtönébe zárt múmia? S meddig
jutna a nagyravágyón végtelenné
megho
1.
Minek tovább, ha nincs miért?
Ajkam fölrepedt és csorba
a bögre — elgondolom,
a hangya mint örül, ha
az asztalról morzsa hull
a földre.
Kérgét eldobja, v
Mindannyiszor átmelegszik a lelkem, valahányszor végigmegyek szabályosan tervezett útjain, és ismételten megállapítom, hogy ez a klinika mennyire elegáns, milyen különlegesen szép. Örömmel tölt el, ahogyan be
Előszó
Ismét egy műfordítással készült dalverset hoztam el nektek. A dal egy nagysikerű francia musical a Notredami toronyőr történetének feldolgozásában hangzik el. A feldolgozás természetesen kicsit átfogalmazza Viktor Hugó regényének történetét ez
csendes ez a ház
csak a szél járkál ki-be
otthon érzi magát
hazajár a szíve
a tél fázik odakint
nincs meleg kabátja
a nap is csak legyint
a maga útját járja
az éjszakák fagyosak
a fák aludni térnek
az Isten sem hisz
saját szemének
halott ez a város
a
Derűs volt még a koraőszi-délután, hogy elindult, úgy döntött, felkapaszkodik a hegyre, régóta készült már erre, halogatta sokáig, rossz szokása szerint. De aznap délután döntött, elindult, hát, maga mögött hagyta a várost, annak mindenféle furcsa, n
Hazafelé igyekszem valahonnét, lefelé a hegyről. Ismeretlen környék, valahogy mégis ismerős. Megkönnyebbülök, álmomban már sokszor jártam erre. Akkor hát nem lesz semmi baj. (Épp úgy, mint álmomban már annyiszor nem lett.) Nyugtatom magam: „Nem lesz
Petárda-robbanások
Zajában született.
Köd volt,
Nyirkos, és nagyon hideg.
Fények festették akkor
A feszült sötétet,
Cifrázták ijedt tél-éji eget.
Várták trombitaszóval,
Nagy vigasságban.
Épp hogy megfogant,
Pár órás csecsemő csak,
S jutott azonnal ár
