Néhányan áthajolnak a drótkerítésen, meg olyan is
akad, hogy hintáznak az elektromos vezetéken, de
nálunk a családban mindig is a mértékletességen
volt a hangsúly.
Én nem mászom meg a lángot csak diszkréten, nem olyan
nagy ügy léket vágni egy szüfrazse
Petőcz Tamás fotója nyomán
Szecessziós ékszer
a várandós faág,
bimbója Tiffany-
tükörbe fagyott,
pár napos tavaszát
jégbe zárva őrzi,
opálcseppbe rejtve
a boldog tegnapot.
Zilálva ébredtem. Zavartan felkapcsoltam az éjjeliszekrényemen álló kislámpát és körbenéztem, de az ósdi, nagy ruhásszekrényen kívül – ami már gyerekkorom óta uralja a szobám nagy részét – semmi mást nem láttam. Hirtelen valami furcsa, megmagyarázhat
cigaretta rég nem izgat
elcsent zöld csészealj
sem lapít a zsebemben
a hold csiszolatlan kráter-
vonulat látványa sem vonz
éjjelente drága dombtetőkre
s nem vonyítok farkasként
ha elillan a bódító maszlag
csak suttogom a szomszéd
ágyra szí
zaklatott lett a tó vize
eltűnt belőle minden kék
mikor siratták halálod
földbegyökerezett az ég
kriptacsendben osont az éj
belesápadtak a házak
vajon te hogy adtál volna
otthont Isten fájdalmának
Nincs semmim amit adhatok,
elfogyott már mindenem.
Ez a pár rongy, mi rajtam lóg,
csak ez van már énnekem.
Magányomban táncolok
tűz-virágos réteken,
szavak között elkopott
lelkemet keresem.
Hangom fakó, de dalolom
gyémánt őszi énekem
ha kéred,
Amikor felsír egy új élet, s élni tanul,
Ki figyeli ilyenkor a Halált,
Ki csontos kezével az órához nyúl,
S elindít egy új visszaszámolást.
Mert minden születés, halál is egyben.
S csak kérdés, hol, mikor s hogyan,
De hogy megtörténik, tudható biztosan
Éjpalástra varrott vágyak
tűnő messzeségben,
Porcelánhold udvarostul
jön szembe az égen.
Csilingelő csillagképek
halkulnak holnapba,
Selyemkendő álmok
hullnak nagy kalapba...
Keservünk egy: a születés
A lassított felvételekből
kiálmodott alkalmi lét.
Azok a fekete-fehér kockák...
Azok a pillanatképek!
Melyeket értelmezni kevés
harminchat élet...
saját fotó
Levelezőlappá változott a város,
bájos-lustán libeg, lomhán hull a hó,
vacogó bokrokon szél gyakorol táncot,
felcifrázott fák közt időt mutató.
Hótól vakult szemmel figyelem a múltam,
boncasztalra teszem magam, s a szívem,
bolond Ophe
Valami mást kéne
tenni,
lépnem kéne valaki helyett,
s mást kéne fojtanom önmagam szégyenébe.
Le kéne bontani a szavak
hamis köveiből emelt tornyát,
s a papírra nyomott ígéretből
valós feleletet formálni.
Nem látszik még, hogy
hol a határ,
s a tér hiába
tárja
Múlni magyar gerinccel
Minden karácsonyba
félig belehalok,
Kisjézus születik,
én összetört vagyok,
depressziós fenyő,
megkövesült bánat,
illó sóhajokkal
díszítem fel fámat,
fakó üveggömbbel
mi a múltból maradt,
a Mennyből az angyal
hangja is elakadt.
Szorongásaimból kábán ébredek
Izzadságszagú nehéz reggelek
Lopóznak, lomhán kimérten tova
Veled !? - Veled nem lehet !
Eltolod sápadt, szomorú lelkemet.
Szeretlek ! - mondanám ,- eretnek,
Tétován, dadogó szavakkal.
Eressz el ! - sikoltod ! - és akkor,
Bárhová is vessen a sors
ezen a varázsos éjjelen,
Én ott leszek veled.
Bárkivel is töltsd
e vidám ünnepet,
egy pillanatot kérlek,
szentelj nekem.
S abban a percben
mikor a pezsgő pukkan,
s egymás nyakába
borulnak az emberek,
kérlek Te hunyd be
csak
Ha harmat üli meg, a szempilláidat,
Ne szégyenkezz miatta, az egy vádirat.
Ha döbbent fájdalom némítja ajkad,
A szemed mondja el majd, a vádakat.
Nem rajtad múlt, te mindent adtál.
Nem rajta múlt, hogy semmit se kaptál.
Oly álmokat szőttél könnyelmű lényé
