Mogorván ballag a matuzsálem idő,
unottan lendít az év kerekén -
újra karácsony van, s a táncoló
gyertyaláng a szeretetről mesél.
A csillagszikrákban felizzanak
még a régi szép emlékek –
zengő Mennyből az angyal,
s boldog gyermekölelések.
A bili
ma éjjel
elindultak a fák
városi varjak
üvöltésem
halott csendbe zárják
rád gondolva
borédes
impressziók közt
hárfám pihen
ezüstfeketében
a már késő
és nekem nem maradt más
mint hajnal előtt
megérinteni az eget
*
sokszor feltör az emberből
az egyszer
holdárnyékban
hi
Az éjszaka üres csarnokában
ugye nem maradok egyedül,
ha fenyők gyökerei között
betakar a jeltelen hallgatás.
Ugye táncolsz velem arcomhoz
szorítva néma kacagásod,
s a Hold sugárból font kötelén
hozzám ereszkedsz szelíd harmóniába'.
Homokba sorvadt érintés
Az éjszaka folyamán a falucska postaládáiba felhívást csempésztek. Megsárgult, kék vonalas füzetlapon dülöngélő írás hirdette: „Papírgyűjtés lesz. Felesleges újságjukat helyezzék a kapu elé péntek este hét óráig. Színes újság nem kell. Karton jöhet.
https://www.youtube.com/watch?v=R6DeOpd39dU&feature=related
nem is tudom felkel-e a Nap
hisz hozzám olyan ritkán látogat
nem is tudom mikor van az éj
szememre nem jön álom rég
nem is tudom hogy élek vagy csak holt
lelkem barangolja be a nyárfasort
hogy l
Néhányan áthajolnak a drótkerítésen, meg olyan is
akad, hogy hintáznak az elektromos vezetéken, de
nálunk a családban mindig is a mértékletességen
volt a hangsúly.
Én nem mászom meg a lángot csak diszkréten, nem olyan
nagy ügy léket vágni egy szüfrazse
Petőcz Tamás fotója nyomán
Szecessziós ékszer
a várandós faág,
bimbója Tiffany-
tükörbe fagyott,
pár napos tavaszát
jégbe zárva őrzi,
opálcseppbe rejtve
a boldog tegnapot.
Zilálva ébredtem. Zavartan felkapcsoltam az éjjeliszekrényemen álló kislámpát és körbenéztem, de az ósdi, nagy ruhásszekrényen kívül – ami már gyerekkorom óta uralja a szobám nagy részét – semmi mást nem láttam. Hirtelen valami furcsa, megmagyarázhat
cigaretta rég nem izgat
elcsent zöld csészealj
sem lapít a zsebemben
a hold csiszolatlan kráter-
vonulat látványa sem vonz
éjjelente drága dombtetőkre
s nem vonyítok farkasként
ha elillan a bódító maszlag
csak suttogom a szomszéd
ágyra szí
zaklatott lett a tó vize
eltűnt belőle minden kék
mikor siratták halálod
földbegyökerezett az ég
kriptacsendben osont az éj
belesápadtak a házak
vajon te hogy adtál volna
otthont Isten fájdalmának
Nincs semmim amit adhatok,
elfogyott már mindenem.
Ez a pár rongy, mi rajtam lóg,
csak ez van már énnekem.
Magányomban táncolok
tűz-virágos réteken,
szavak között elkopott
lelkemet keresem.
Hangom fakó, de dalolom
gyémánt őszi énekem
ha kéred,
Amikor felsír egy új élet, s élni tanul,
Ki figyeli ilyenkor a Halált,
Ki csontos kezével az órához nyúl,
S elindít egy új visszaszámolást.
Mert minden születés, halál is egyben.
S csak kérdés, hol, mikor s hogyan,
De hogy megtörténik, tudható biztosan
Éjpalástra varrott vágyak
tűnő messzeségben,
Porcelánhold udvarostul
jön szembe az égen.
Csilingelő csillagképek
halkulnak holnapba,
Selyemkendő álmok
hullnak nagy kalapba...
Keservünk egy: a születés
A lassított felvételekből
kiálmodott alkalmi lét.
Azok a fekete-fehér kockák...
Azok a pillanatképek!
Melyeket értelmezni kevés
harminchat élet...
