Csalfa árnyékok játszadoznak a falon,
Követve a fényárat mely izeg-mozog.
Ne árnyadat bámuld, nézz ki az ablakon,
Kinn, rád vár az élet, előtted, ácsorog.
Ha a csönd a halál közeli rokona,
A csönd önmagába véve nem a halál.
Csak a képzelet egy kinyitott a
Ma este gyertyát gyújtanék,
ám nincs parázs bennem,
megmártózom emlékedben,
s belefulladok.
Marok szorít,
sebem kifakadt,
kiapadt medence
peremén egyensúlyozom,
hordom az elvesztett anyaság
nem gyógyuló nyomát,
a drága percek terhé
I. rész
Csengeri Attilára estefelé – mihelyt ivott valamicskét – egyből rájött a mehetnék. Ilyenkor gyorsan rendelt egy taxit, és útközben eldöntötte, hogy melyik éjszakai szórakozóhelyet látogatja meg.
Nyugodt, júniusi szombat este volt, kelleme
Lármafa vagyok,
tűzhalállal üzenő...
... Füstöm keserű.
Óriás árnyékká
nőttem a falon,
amorf madarakká
torzultak a tárgyak,
rám ült a sötét
minden árnyalata
– a csönd a halál közeli rokona –
a néma hangok mindig
feketében járnak,
ezért hát beszélek,
hogy emlékezzem,
lebegek az emlékekben,
meggyász
Hallod? Ez a rémület
belső lármája.
Lapoz benned a félelem.
Szeretnéd követni
saját hangod sorokba
terelt nyomait, s már látod,
saját tévedésed áldozata vagy.
Orrvadászként lapulsz
saját erdőd sűrűjében,
titkon magadra lősz,
s élvezed saját véred ízét.
Ha álomköd ült szemén,
Akkor is szerettem én
Mert szavai simogattak, vagy ha,
Mint éles pengék
Hasítottak is belém,
Igazat szóltak.
Könnyes szemében a kék
Tükörként verte
Rám vissza a fényt,
Vagy az éj sötétjét.
Záporokkal álmodott nyáron,
Futott át a világon,
S
Angéla vagyok. Angyal. Amolyan fekete. Nem őrangyal, ahhoz nem voltam elég jó, elég tiszta és szabálytisztelő. Huszonhat évet éltem a Földön.
Amikor megszülettem, nagyon sovány és csenevész voltam. Az apám, aki orvos, persze agyon vizsgáltatott, de
- Uram, adj még időt kérlek.
Maradhassak, míg megszokom,
hogy ott lent sötét lesz.
- Vidd hát! – szól, míg int a szélnek.
… És vacogó lelkem pitypang-
pehelyként világgá széled…
Piros
Pirosan jó a cseresznye,
ropogósan, frissen szedve,
piros, mint a kerek retek,
pirul, mint a heves gyerek.
Rőt a bohóc pingpong-orra,
aki köhög, piros torka,
vörös a hús, mit megsütnek,
tulipiros minden ünnep.
Fehér
Fehér színű a gyöngyvir
Bokáig levélben
bandukolok haza.
Aranyló napfénnyel
üzensz nekem Mama…
Harmattal sírsz reggel,
felszárítod nappal,
betakarsz majd este
fénylő csillagokkal.
Minden nappal egyre
közelebb kerülünk…
Ha fonalam elfogy,
újra együtt leszünk.
Megjelent A nyakatekert zsiráf c. könyvemben (2010)
Illusztráció: Papp Anikó Míra
PÉTER ERIKA
A repülő nyuszi
Itt a tavasz, eljött végre,
zsinatol a mező népe.
Két légy ül a párkányon: hétszélű
szögben köpködnek angyalfröccsben
pácolt szavakat-/pók/fonalakkal láncolt
perceik meg vannak számlálva, s míg eltelik:
felvikszelik az utolsó kenetet, hisz nem viccel itt
a nyolclábú közöny- mehettek, mint országúton
a fe
