Piros
Pirosan jó a cseresznye,
ropogósan, frissen szedve,
piros, mint a kerek retek,
pirul, mint a heves gyerek.
Rőt a bohóc pingpong-orra,
aki köhög, piros torka,
vörös a hús, mit megsütnek,
tulipiros minden ünnep.
Fehér
Fehér színű a gyöngyvir
Bokáig levélben
bandukolok haza.
Aranyló napfénnyel
üzensz nekem Mama…
Harmattal sírsz reggel,
felszárítod nappal,
betakarsz majd este
fénylő csillagokkal.
Minden nappal egyre
közelebb kerülünk…
Ha fonalam elfogy,
újra együtt leszünk.
Megjelent A nyakatekert zsiráf c. könyvemben (2010)
Illusztráció: Papp Anikó Míra
PÉTER ERIKA
A repülő nyuszi
Itt a tavasz, eljött végre,
zsinatol a mező népe.
Két légy ül a párkányon: hétszélű
szögben köpködnek angyalfröccsben
pácolt szavakat-/pók/fonalakkal láncolt
perceik meg vannak számlálva, s míg eltelik:
felvikszelik az utolsó kenetet, hisz nem viccel itt
a nyolclábú közöny- mehettek, mint országúton
a fe
Tavasz ölel bennünket lágyan
a csipkemintás fák alatt,
s bár nemet mondtunk egyben s-másban,
kezem kezedben maradt.
Pillangók bölcsőjét ringató szélanya
virágok szirmával hinti be a tájat,
tücsök cirpel, s körben zeng az élet dala,
a halálunk
A Főnök irodája nagyon érdekes. Minden csupa fehér és világoskék színű. A hatalmas körablakokon át is mindenütt ezeket a színeket látom. Gyönyörű és titokzatos az egész. Emlékszem, amikor először álltam itt, azt hittem, megbolondultam. Zavartan nevet
Vezényszavamra vár
a gondolat.
Vándorbotot formál a lendület,
s kezembe ejti végzetem.
Valami nem fér a képbe,
valami részbe szégyenült
az egész szépsége.
Tovább kerget az elmulasztott.
Nincs kijelölt hely, csak a
rendellenességek térképe.
Keresem a megfe
Felgyorsult az idő,
Forma-1-es sebességű
a szédült világ,
őrült tempójától
nem látjuk a köröttünk
pulzáló, valódi életet;
hirtelen durrdefekt
térít észhez végre,
amikor kilyukad
a bal első kerék,
s kénytelenek vagy
az autószerelőig
gyalogosan menn
Az Elviszlek című történet folytatása.
Lift. Utálom a lifteket. Rossz emlékek, amik szó szerint gombnyomásra törnek rám. Gyere már, a franc essen beléd! Szinte hallom, ahogy nyikorognak a fogaskerekek, és szakadni készül a kötél. Lever a víz és remeg
Basch Edit (1895-1980) Krumplihámozó; - 80 x 60 cm - olaj, vászon
El kell menekülni
krumplihámozásba
megfejteni: mennyi,
ennyi csak a lét?
Ma már az is öröm,
ha ketten viseljük
a valaha ránk-rótt,
kimért szenvedést.
Miért van, hogy akik
legjobban
Nincs időm,
így magányossá fagytam
minden oldalon,
itthon a falon
állandóan
fúr-farag valaki.
Hogy lehet így írni?
Kinn kitartó
kopogtatást hallok;
rabvallató,
mondhatná Anyám,
mondom:
délben az ég
alkonyt hazudik,
de az eső nem tud
besz
Kedves!
Megrendülve tudatom, hogy a lelkem kidobni készül magából Téged. S bár a tudatom is helyesel, a szívem még vérzik érted. Voltam a gyógyszerésznél, azt mondta, nem vagyok észnél, adott jódot, kötszert, meg kakukkfű teát. Tehát. Most felköhögö
Fél nyolc. A vonat sehol. A fene esne belé! Ő sincs sehol. Itt kellene lennie. A gondolataim teljesen összegabalyodtak az érzéseimmel, már nem vagyok biztos magamban, és ez így nem jó. Ahogy múlik az idő, egyre feszültebb leszek, és a feszültséggel e
Martin Buber nyomán
Én most Te vagyok,
s magamba lépve
ajtót nyitok neked.
Lényeged ereje
magához ölel,
s a függőség örömét
érezve, önmagam csapdájából
kiold a megfordult irány.
Hozzád kapcsol
a megérintett közel.
Kísértet-valóság a végzet.
S mégis, a nagy
