SZÉPIRODALOM

Mottó: Et sit humus cineri non onerosa tuo / Ovidius/: Könnyű legyen neked a földA vályog tömör falábafészkelt a múlt illata,megtört inga az idő,számonkérés homokja.Hallom nehéz ujjaidonmegbotlik a zongora.Érett fényt kever ecseted,kezed olvadó palet

 

Hangulatom ártéri erdőn
páraként meglapul,
fatörzsön csúszva a gondolat
emlékeket gyalul.

Forgácsok hullongnak, érzések
csillannak cseppeken,
kéküveg-patak gyermekkorom
csordogál csendesen.

Hullámokkal perel a szél, vagy
anyám hangját

HétközestNem várnak ma csodák, szürke az ég nekemGránit kőfalakon fut fel az életemTestes esti magány festi kegyetlenülArcomról igaz önmagátEgyenlegÖrömmel szórtam szét szilánkjaimVéremet vették, kik felkapkodtákMégis én vagyok, ki gazdagabb lett:Zen

Pocsék volt ez a nyár,
viharmadár-szárnyak tépázták tetőnk,
mi, nők – tócsába mártott rongycsomók –
madárijesztővé áztunk kapualjban,
a parkban hajléktalanok
ponyvával takarták le a színpadot,
s a kitaposott macskaköveken
elkopott átázott

Gyermeklelkemhasította a kasza,bennem kavarogaz első csók,az el nem csókoltcsókkal,megérintettaz életfuvallata,oszlopként voltamtámasz,ésanyaszomorító,örömhír,büszkeség,könny-csalogató;ösvényemrekonokul startoló,napfényt hazudtolósokarcú,dekörülveszn

Titkosrendőr Csiga Pali,
bűnügyekben jártas,
csörög titkos telefonja:
– Feltörtek egy házat!

Kinyitották a kertkaput,
ismerték a kódot,
az ebédlő függönyéről
levágták a rojtot.

Pali nyomban odasiet,
mustrálja a helyszínt,
nagyítóval

Fekete zongora üregébenérted jajdul a húr, anyám,dallamba mártott ujjad jel,örök üzenet az idő falán.Megcsonkított vázlat a múlt, lazaajkad kőbe véste a tél,utolsó órád ünnepénlemegy a függöny, álmod elvetél.Ave Maria-t dúdol az erdő,mozdul a csend b

 

Gyötrő éjből ébredt hitvány hajnalokon
cigicsikk életed harmatcseppnyi vagyon.
Zsebre vágott álmod mellé fér kosz-kezed,
rád dudál egy kukás, – botló lábad remeg.

Tested silány fogas, ócska rongyok tára,
vérszívó rovarok seregén

ne kérd hogy én legyekaki él akinek fája tengerbe menekülöka fekete vitorlák előlIkaros csupasz karjaiba

Rudi sportos csiga,
űrutasnak készül,
huszonnyolc fűszálnyi
magasban sem szédül.

Három házat emel,
tekegolyót lendít,
félóránként kocog
csaknem hetven centit.

Nyolcvan méter magas
drótkötélre mászik,
körös-körbe pörög,
szinte nem

 

Nap felé fordítom kerti hintaágyam,
eldajkálom magam a kora-őszi nyárban.
Zuhan a gondolat – ólomként, magától –,
lehunyt szemeimben megérint a távol.

Csónakban ülök, híg csendbe zár a nádas,
csillámló víztükör nyugodt fénye bágyaszt.
Úszóva

(Évfordulódra) Ma este gyertyát gyújtanék, de nincs parázs sem bennem, megmártózom emlékedben, s belefulladok. Marok szorít, sebem kifakad, kiapadt medence peremén egyensúlyozom, hordom az elvesztett anyaság nyomát, szobád falán múltunk tapétáját

(gondolatok induláskor)


Kifelé jövet a fürdőből, az jár mindig az eszemben: mennyi még ez a világ,
amíg itt párolog vizes bőröm a hosszú, L alakú előszobában?
Hányszor törlöm le még a tükröt, miután párába írtam a neved?
Egyáltalán: hány nap is az é

 

Üveg fallal körül zárva,

utam szoros dugó állja,

rajta fagyott viasz pecsét -

zöld homályán torzul az ég.

Hullám dobál erre-arra,

tenne már ki fövenypartra,

találjon meg kíváncsi szem -

széjjeltörné szűk ketrecem.

 

 

Ereje teljében a kert, az öregemberalabástromgipsz nyugalommalbeljebb tessékel – szokmányos hagyatéka szemében / kontemplatív buzgalomvan kiszáradt asztalán, ’azt vagy háromkis laskasírítő: egyébként süvítőaz unalom a kifáradt szalmalikekprizmáján át

Mennybolt magasából csorog ma a napfény, – hagynék belőle télre – erkélyre lepke rebben, emlékezetembe táncol, lebegve, félve csápol, levegőre gombostűzve, vágytól űzve támolyog, mosolyt felöltve száll, de már szökken, kúszik fel az árnyék, talál m