1.

New York tompa zaja nem csillapodik éjjelre sem. Ahogy kinéz az ablakon, az autók, közlekedési lámpák, reklámok fényei. A toronyházak ablakainak mozaikjai érdekes, számára mégis megszokott látványt nyújtanak. Egyik nap ugyanolyan, mint a másik, mint ahogy minden éjjel is egyforma. Mentők, rendőrautók szirénázása; az éjszakai élet velejárói. Talán csak a bűnözés erősödik fel a nappalhoz képest.
Második hete jár a bárba, amikor nem tud aludni. Mostanában gyakran előfordul. Megszokottá vált a hely, s már ő is megszokottá vált a hely számára. De most új lány serénykedik a pult mögött, elmossa és fényezi a poharakat, majd megfordítva a helyükre függeszti mind. Ahogy nézi a mozdulatait, azon tűnődik, vajon milyen sorsok fordulnak meg itt, éjjelente? S mi készteti ezt a lányt, hogy itt vállaljon munkát olyankor, amikor a legtöbb ember alszik. Mennyire más, fordított létforma ez!
Tovább nézi a lányt. Ilyen érdekes arccal akár címlapon is lehetne a Vogue-nál vagy akár a Vanity Fair oldalain. De ő itt szolgál fel. Italokat töltöget férfiaknak. Olyanoknak, mint ő. Kiszámíthatatlan az élet. Ez a lehetőségek városa. Itt minden lehet az ember. Vagy semmi.
A rádióból lassú, kellemes dzsessz szól, pont olyan, amire töprengeni lehet, elgondolkodni az életen. De most mégis a lány forog a fejében:
Náluk, a szerkesztőségnél dolgozott egy lány, hozzá hasonló. Talán gyakornok lehetett. Már nem emlékszik. Aztán eltűnt, nem látta többé.
Vagy inkább tavaly, amikor Chicagóban járt egy riport kapcsán, és visszautazás előtt sétahajózott még a folyón, látott egy fiatal párt. Nagyon kimerültek voltak, valószínűleg az együtt átvirrasztott éjszaka után lehettek. A lány a fiú vállára hajtotta fejét, és édesen, leesett állal elaludt, olyan kisimult arccal, amilyen csak egy húsz év körüli lánynak lehet. Tetszett neki. Ő volt ilyen megmagyarázhatatlanul érdekes. És ez a lány most arra a lányra emlékezteti.
Lehajtja a maradék italt. Kellemesen elzsibbad tőle a szája. Úgy dönt, kér még egyet, de a lány ekkor feléje fordul, megelőzi:
- Kér még egyet?
- Jöhet! Kösz.
- Mivel foglalkozik? - kérdezi a lány. Közben a háta mögül leemel egy üveg whiskyt, s tölt a férfi poharába.
A beszélgetés zavaró tényezői mindig jelen vannak, ha valamelyik fél hirtelen nem találja a szavakat, illetve nem tudja továbbgörgetni a beszélgetést, és persze, ha az illetőnek nincs elég rutinja ebben. A férfiról mindezt nem tételeznénk fel, mégis úgy érzi, zavarba jött a lány kezdeményezésétől. Vagy csak egyszerűen nem várta a kérdést. Azért válaszol ilyen sután:
- Mire gondol? Ha eltalálja, meghívom egy italra.
A lány elmosolyodik, kissé összecsücsöríti a száját, majd mintha biztos lenne a dolgában, így szól:
- Ügyvéd.
- Ezt miből gondolja?
- Maga olyan kimért, a mozdulatai megfontoltak, mintha mindent eltervezne. És drága zakót visel.
- Szóval ilyen egy ügyvéd. De nem talált.
- Akkor?
Milyen szívesen tárná fel történetének menetét, ívét, milyen szívesen mesélne magáról, ha tudná, hogy valakit, s most a lányt valóban érdekelné, de nem biztos ebben, s talán se a hely, se az időpont nem alkalmas erre, így elintézi egy rövidke magyarázattal:
- Írok. Pontosabban cikkeket írok a New Yorkernek. Kulturális rovat.
- Oh! Szóval akkor innen a drága zakó.
Pedig nem diadalmas élet az övé, ne higgye bárki is, hogy annyira könnyű a feljebbjutás. Ha ezt valaki tudja, akkor ő, igen. Meg kellett küzdenie, hogy azok közt lehessen, akikre figyelnek. Milyen egyszerű lenne az élet, ha az ember bemenne a megfelelő hivatalba, és csak felírnák a sikert receptre, mint az orvosnál a gyógyszert, és megoldódna minden. A világot sok oldalról lehet nézni, de az biztos, hogy az egyik legfontosabb a pénz kinyerésének oldala. Ez a lét egyik rendezőelve. És közben le kell győzni az időt, hogy egyáltalán még legyen értelme az egésznek.
- De azért fogadjon el egy italt! - ajánlja fel a lánynak.
A lány tölt magának valami alkoholmenteset. Majd a férfi kérdő pillantására így szól:
- Munkaidőben soha. És messze még a fél négy.
- És mit szól hozzá a barátja?
Úgy látszik, mégis csak szorult belé egy kis kezdeményezőkészség, ámbár az is lehet, hogy csak a második whisky hatása.
- A barátom?
- Tudja, akivel jár. A hajnali hazakerüléshez.
- Nem szól semmit. Mert nincs senki.
Egy fiatal pár lép be, majd letelepszik a pult túlsó végéhez. Jókedvük van, látszik rajtuk, már megalapozták valahol az éjjelt.
A lány teljesíti a rendelést, majd folytatja napi rutinját.
Nézi a lányt, de nem feltűnően. Hogy lehet, hogy ezt az arcot még nem fedezte fel senki? Akkor legalább meg kellene írni! Minél tovább nézi, annál inkább átvált érdekesből, egyre szebbnek találja.
Meg is kívánja. Eljátszik a gondolattal, hogy a lakásán a lány és ő... De most nem akar konkrétabb lenni.
Tovább hallgatja a dzsessz lassú, meditatív dallamát.
Mintha a felszolgáló és a vendégek között fennállna valami cinkosság. Van bennük valami közös. Különböző okokból, de itt vannak. A szép lány, a fények, az illatok, az ital, ez a kései óra, mintha misztikussá tennék az egészet. S mindennek tökéletes aláfestése ez a kellemes, lassú dzsessz.
A pultra támaszkodva ül, kezében a pohárral.
Milyen barátságos ez a bár! Mintha megóvná őt a külvilágtól, a New Yorknak nevezett dzsungeltől, ahol a világ minden tájáról sok millió ember él, ahol ennyi itt töltött év után is néha idegennek érzi magát. De mégis van benne valami ragaszkodás a város iránt, amely befogadta ugyan, mint idegen anyagot, de néha emlékezteti is, hogy igazából nem való ide.
Hátrafordul. A lágy fényű lámpák alatt elmosódott arcok: beszélgetnek, unatkoznak, vágyakoznak. Történetük van, ahogy neki is.
Újabb vendégek érkeznek, a lány nem ér rá foglalkozni vele, ámbár küld felé egy barátságos pillantást.
Kizár mindent, külvilágot, csak ő van most és ez a bár, ez a hangulat. De ez a hangulat különböző gondolatok felé kényszeríti. Sorra jelennek meg előtte: a gyerekkora, az otthona, ahonnan eljött, az egyetemi évek, az első lap, ahol dolgozott, aztán a többi, a küzdelmei, ahogy megjelentek a cikkei, aztán emberek, akiket megszeretett, végül olyanok is, akik idegenek maradtak a számára. 
Érzi, hogy megbolydul benne a múlt, de ekkor az órájára pillant, indulnia kell. El is fáradt, lassan két óra. Csak pár sarokra lakik, de amíg hazasétál, lefekszik, fél három lesz.
A pulton, a pohara mellé tesz néhány dollárt, többet is, mint kellene. Már nem látja, de a lány pillantása az ajtóig kíséri.
Hazafelé csak egy halvány derengés, ami az eszébe jut, még nem tudja megragadni, legalább gyenge vázzá szilárdítani a történetet, amely majd a lányról szól és az arcáról.

2.

A lány a Chambers Streeten száll fel a metróra. Brooklynba megy. Ilyenkor rendszerint nem sokan utaznak. De igyekszik a középső, biztonságosabb vagonba szállni. Csak egyetlen lány támasztja a kocsi oldalát fülhallgatóval, üres arccal, tekintetével mintha az egész vagont befogná, a múltat, a jelent és a jövőt, kiszakítva magát valóságából. Bizonyára zenét hallgat. Egy idősebb férfi pedig a fejét hátrahajtva, mintha aludna. Vagy tényleg alszik is. Az időn kívülre helyezte magát. Az alvás mindig valami időnkívüliség.
Ha most nála lennének a rajzeszközei, óvatosan lerajzolná a lányt és a férfit, mert megfogta ez az elcsigázott vagy inkább már melankolikus jelenet, de hiába, majd holnap, ha kipihente magát, és emlékezetből persze, de akkorra már elmúlhat az a vágy, amit most a téma iránt érez, és nem lesz belőle semmi.
Ez a nap sem volt jobb, mint az előző. Ezen elmosolyodik: napnak nevezi az estét és az éjjelt.
Fáj a válla és a nyaka. Körkörösen megmozgatja a fejét, hogy szűnjön a fájdalom. Szeretne már ágyban lenni.
Talán mégsem kellett volna elvállalnia az éjszakás munkát. Túl kimerítő. S arcára rögtön kiül a fáradtság, ahogy erre gondol. Kell a pénz, mert az élet nem olcsó. De csak két hónapról van szó. Esetleg háromról. Utána visszakéri magát délutánra. Az éjjel könnyebb, lényegesen kisebb a forgalom. Csak nehéz fennmaradni. Ebben az évben kénytelen többet vállalni. Be akarja fejezni a tanulmányait, amit félbe hagyott. És haza is kell utaznia Wisconsinba. Megígérte, rég volt otthon. Mindig várják haza. Nem halogathatja sokáig. De neki már nem olyan egyszerű visszahelyezkedni abba a tájba. A hazaút mindig olyan, mintha visszalépne az időben. Legutoljára fél éve szánta rá magát. Mintha egy másfajta valóságba kerülne, amikor leszáll a New York-i gépről és autót bérel. Utána még bő ötven perc az autópályán hazáig. Egy hétnél kevesebb időre nem is érdemes megtennie ezt a távolságot, kifizetnie a költségeket. Ha máskor nem is, legalább az ünnepekre haza kell térnie.
Fulton Street - mondja a hangosbemondó, majd elismétli a megálláskor és induláskor szokásos szöveget. Néhányan felszállnak.
Eszébe jut a férfi. Talán holnap is eljön. Aztán ki tudja... bármi lehet belőle. Össze is jöhetnek. Újságíró. Kulturális rovat. Akkor színházakba jár? Koncertekre? Különböző rendezvényekre? Ilyen kérdések merülnek fel benne.
Elképzeli magát vele az ágyában. Ahogy szerelmeskednek. Vajon milyen lehet vele?
Hallgatja a metró zajait. A gyorsulásét majd a lassulásét. Ahogy a kerekek sikoltanak a síneken. A beton alagút dübörgését. Közben az alagút felvillanó vészfényei, az állomások kivilágítása.
A High Streetre érnek.
Ajtók nyitódnak és záródnak. Csak néhányan szállnak fel.
Megint a férfira gondol. Egy éve nem volt senkivel. Holnap is jöhetne! Megszakadt a beszélgetés, amikor megjelentek a fiatalok. Bár nem volt túl beszédes. Inkább olyan magának való. Vagy inkább szerény. Az újságírókról az agilitás, a nyomulás a kialakult kép. Na de nem is a Times-nál dolgozik!
Nem kellene róla fantáziálgatnia! Még azt sem tudja, tetszik-e neki. Nem tett semmi utalást. Kettő felé fizetett, és elment. Pedig volt még tartalék a beszélgetésükben.
Aztán megérkezik: Jay Street - figyelmezteti a hangosbemondó. Itt kiszáll.
Az állomáson néhányan lézengenek, talán olyanok, mint ő, talán olyanok, akiknek nincs hova menniük. Háta mögött csukódnak az ajtók, a szokásos figyelmeztető szöveg, betölti az egész állomást. Végigmegy a peronon, majd az egyik kijárat felé fordul, néhány lépcsőfok, és ismét a felszínen lesz. 
Most itt lakik, nem túl messze a metróállomástól. Ez Brooklyn nyugodtabb környéke. Kis lakást bérel. Nagy váltás Wisconsin után, ahol egész életét töltötte. És ott volt az első szerelme is. Egy évig tartott. Nem volt túl nagy történet, nem voltak drámai fordulatok, újrakezdések, katarzisok, inkább csak számára volt jelentős, mert a fiúnak évek óta más is volt, akitől nem tudott, vagy nem is akart szabadulni. És ezt nagyon jól tudta, mégis megpróbálta a lehetetlent. Aztán úgy döntött, új tapasztalások kellenek, új kalandok. Egyetemre jelentkezett, felvették, elköltözött. Új barátokat szerzett. De az első pár hónap habzsolása után a realitások következtek: az önálló élet.
Egy történetben addig vagyunk benne, ameddig fáj. Ő már semmit nem érez. Az emlékek távolodóban vannak, lassan elmúlnak. Az emlékezés mindig fikció, és ha fel akarná eleveníteni a fiút, mondjuk az arcát, ez az arc ma már ellenállna neki, úgy kellene kitalálnia. Mintha az a múlt az előző élete lenne. Milyen érdekes, hogy az a lány is ő volt, csak más térben és időben!
Már csak néhány lépést kell megtennie, és a házához ér, ahol most lakik.
Legutóbb az anyja megkérdezte: "mikor jössz vissza?" Hangjában szemrehányás érződött, de csak épp akkora, hogy észre lehessen venni és utólag majd el lehessen gondolkodni rajta. Ez a vissza azóta is vonzza a gondolatait, a választ, amiről maga is tudja, hogy nem odázhatja el sokáig. De a válaszig még kell idő. Már nem biztos, hogy vissza akarja helyezni magát a térben. Mert neki már New York a valósága. Csak ehhez valami még hiányzik: szeretne eljutni a nyugalomig, a tiszta lelkiismeretig.
Eszébe jut az az idős férfi álmodó arccal a metrón. Bizonyára a végállomásig utazik. Vagy mintha számára mindegy lenne, hol száll le.
Nemsokára az idő neki is jelentéktelen lesz. Csak kerüljön be az ágyba!
Autók, közlekedési lámpák, reklámok fényei. Messzebb Manhattan toronyházai. Beton, acél és üveg. New York tompa zaja. Morajlás, amit megszakít egy-egy mentő- vagy rendőrautó ideges szirénája.

2020. augusztus 12.

Az utca a városfal tövében álmatag, csendes. A körbástyát elhagyva néhány pillanat után a Sétatérre ér. Szeretne leülni egy padra, úgy, hogy a dóm kőtömbjeire is rálásson és a tizenöt percenként megkonduló plébánia kis harangját is jól hallja, majd elmerülni egy könyv olvasásában, mintha birtokában lenne a végtelen időnek, ahogy gimnazista korában is tette, ha vasárnap délutánonként nem volt egyéb elfoglaltsága, és egy kötelező olvasmánnyal vagy Byron kötettel a kezében helyet keresett magának valamelyik padon. Akkoriban, miközben elmerült az olvasásban, mindig kialakult valamiféle megmagyarázhatatlan intimitás a tér és közte, és körüllengte valamiféle evangéliumi áhítat. Ez volt a fák, a park, a dóm együttes metafizikája. És ezért szeretett idejárni. Persze mára kicserélődtek a padok, az elmúlt évek alatt modernebbé váltak, de szerinte megtörik a tér harmóniáját, és hosszabb ideig ülni rajtuk pont olyan kényelmetlen lehet, mint rég. Hiába nyugalmas az idő, járókelőktől, autóktól csendes, kissé hűvös van ahhoz, hogy engedjen vágyainak, mert a zöldjüket még alig-alig kibontó gesztenyefák alatt most nem nyújt olyan látványt a tér, mint amilyet néhány hét múlva fog majd. Azt szereti, amikor a napfény beleszövi magát a fák legyező-lombjai alá, és melengető érzést nyújt a bőrnek.
Ahogy a templomhoz közelít, majd megérinti a hatalmas kőtömböket, a jelentéktelenség, a törékenység érzése fogja el, de az is, hogy kicsit ő is a történelem része, hiszen ahogy hozzáér, eggyé válik a kővel, az anyaggal. A tornyok kettes és hármas ablakaiból kirebbenő galambok keringése az égen mutatkozó ideges felhőkkel óvatossá teszik. Ezért inkább folytatja az útját, tovább. 
Nyolc év körüli kislány a járdára színes krétákkal pillangókat rajzol, miközben elhalad előtte, megtorpan, hogy csodálhassa a gyermek munkáját. A lányka felnéz rá, összemosolyognak, majd újból a rajz fölé hajol, az egyik pillangó szárnyát satírozza épp, amely néhány pitypang között repdes, a másik pedig rászállni készül egy tulipánra. Kicsivel odébb másik rajz tűnik fel: ház kerítéssel, mellette gömb alakúra formázott fák, és mindezek előtt apró tavacska, ennek felszínén kacsa úszik, az ég abroszán pedig felhők, miközben előtűnik az elengedhetetlen, mosolygó napocska, s a szél egy fiú arcában materializálódik elevenné: épp felfúvódik, hogy továbbhajtsa a csipkeszélű felhőket.
Még mindig a kislány rajzai járnak a fejében, amikor ráköszön valaki, egy határozott férfihang: "Szervusz, Éva!"
Ahogy felemeli tekintetét, megismeri, Zoli az, akivel ugyanabba az iskolába járt, sőt egy évig ugyanabban a padban is ült, szőke haja elől meggyérült ugyan, de a kaján mosoly a régi. "Szia! Nem hiszek a szememnek! Jaj, de örülök!", mondja Éva, és hasonló, valóban boldog örömmondatok hangzanak el, szeme könnyes a meglepetéstől, összeölelkeznek, közben szelíden csók cuppan az arcokon. A néhány pillanatnyi tanácstalanság után döntés születik, hogy megisznak együtt valamit, így három perc séta következik a legközelebbi presszóig, két perc, amíg elfoglalják a helyüket és rendelnek, öt perc, amíg a pincér kihozza a két ásványvizet és két feketét, negyven perc visszaemlékezés az elmúlt tizenvalahány évre. Ebből Éva tíz percben kitér arra, hogy mire jut az ember, ha vállalja önmagát, amikor sikerül kizárni a félelmet a pillanatból, és amikor az elhatározás önmagába sűrűsödik annyira, hogy képes legyen dönteni. Éva szerint ezek a legértékesebb pillanatok az életben, mert ilyenkor a lánykából nő lesz, a nőből feleség (vagy épp fordítva, ahogy Éva esetében is történt), a nőből anya lesz, a fiúból meg férj, majd családapa, a kopott-szürkezakós öregember a parkban, csontkeretes szemüvegében gyűjteni kezdi legszebb emlékeit unokáiról, s közben ábrándosan a tejfehér semmibe tekint.
Aztán a fennmaradó harminc percben a többiek felidézése, emlékek felelevenítése. Éva megállapítja, hogy akkoriban valahogy minden olyan egyszerű és magától értetődő volt, de mára minden elvesztette a ragyogását, mintha átmenet nélküli ellentét feszülne.
Közben Zoli Éva térdét nézi (milyen jó nő lett ez az Éva!), s azt hiszi, hogy a másik ezt nem veszi észre. Egész idő alatt nem érintik meg egymás kezét, sőt inkább mindketten félszegek, a kávéhoz járó cukros zacskóból egy kevéske melléhull, a kiskanálról a kávé az asztalra cseppen, az ásványvizes pohár hangosabban koccan a márványasztalon, mint máskor, amit Éva a bennük lévő feszültséggel magyaráz, miközben a beszélgetés alatt egész végig fogva tartja egy emlék, amikor kettesben voltak az iskolai szertár félhomályában, és keresték Afrika térképét. Zoli meg akarta csókolni, de a bátortalan mozdulatot félbeszakította a szünet végét jelző könyörtelen csengő, úgy rebbentek szét, mint a galambok, amikor közéjük vetjük a kenyérdarabot.
Ez után két perc, amíg úgy döntenek, hogy idejük lejárt, és rendezik a számlát, újabb öt perc örömkönnyek és fogadkozások, hogy majd keresik egymást, hiszen mennyi, de mennyi időt vesztegettek el, illetve öltek bele más, haszontalan dolgokba, csak a barátságukba nem. Befejezésül egy percben újabb összeölelkezés, majd „Szia!”, „Szia!”, és megy mindenki az útjára, tovább. Összesen ötvennyolc perc. Ennyi jutott egymásra tizenvalahány év után. Ekkor megfordul Éva fejében: lehet, hogy Zolit soha többé nem fogja látni az életben, és sajnálja, hogy annak a szertári jelenetnek nem volt folytatása. Vajon mekkora az esélye annak, gondolja, hogy ebben a százötvenezer lélekszámú városban, ez alatt a négy nap alatt, amit itt tölt, találkozik azzal az emberrel, aki talán valaha fontos volt, vagy lehetett volna számára?
A járdák, mint az öregemberek arcai, régi idők kánikuláiban megolvadt aszfalt, a ráncok most mozdulatlanná merevedtek, még nem jött el az idejük, a nyári forróságban majd újra életre kelnek; balkonokon muskátlikat locsoló lányok, asszonyok; borbélyüzlet ollócsattogása, ilyen helyekről mindig kihallatszik a hajszárító vagy a bekapcsolt rádió, a televízió hangja; cipészműhely fanyar ecetillata, odabent, mintha megállt volna az idő, öreg suszter az orra hegyére csúszott szemüvegében félretaposott cipők fölött görnyed; parkok álmosító csendjére nyíló zsalugáterek, előttük gesztenyefák, platánok.
Esni kezd. A szemerkélő tavaszi eső pillanatok alatt átszerkeszti az utcák, terek képét. Mintha valahol megnyomtak volna egy gombot, s attól a pillanattól kezdve felbolydul minden, új úti célok születnek a fejekben, lerövidített távolságok. Éva felhúzza az ernyőt, megszaporázza lépteit, gondolatai immár másfelé rendeződnek, s bár ezt már nem látja, a kislány rajzai is lassan a semmivé lesznek, ahogy egyre szaporodnak az esőcseppek.

Pécs, 2019. január 17.

Mit lehet tenni egy ilyen november pénteki napon, mint a mai? – fogalmazódott meg a kérdés Éva fejében. Lehet például mosogatni, kitakarítani a lakást, elszaladni a boltba, főzni a gyerekeknek és persze a férjnek. Természetesen valami olyat, ami kedvére van mindenkinek. Éva ilyen dolgokon töpreng, miközben a takarítás mellett dönt, úgysem végzi el helyette senki. Milyen jó lenne inkább elmenni valahová, el a városból, jó messzire! Beülni az autóba és lemenni például a Balatonra. Ó, istenem! – sóhajt fel. Talán majd egyszer! – de a gondolat nem hagyja nyugodni gazdáját, tovább tekeredik benne. Mindig csak a legnagyobb forróságban voltak ott, lehetőleg június végén vagy inkább júliusban. A férje és a gyerekek imádják a vizet. Sajnos neki fehér a bőre, ezért nem szívesen megy a napra, helyette inkább olvas az árnyékban.
Éva most gondolatban utazik. Látja a tavat, a napfelkeltét, a hajnali órákat, amikor kihalt a part és csend uralja a tájat, meg néha a sirályok vijjogása. Néhány éjszakai pecás vonul vissza otthonába vagy kibérelt szálláshelyére, kezükben a felszerelésükkel. Éva mezítláb megy át a füves részen a partig, talpának még nyirkos, mégis élvezi, majd óvatosan beereszkedik a vízbe. Ilyenkor még sokkal hűvösebb, de erőt vesz magán, hiszen ezekre a percekre várt tegnap óta. Kell egy kis idő, amíg a hideg okozta fájdalom megszűnik, majd csak a ritmikus levegővétel hallatszik és a karcsapások keltette apró csobbanások. Harminc perc nyugalom. Harminc perc a napból, ami csak az övé. Aztán didergés a parton, gyors törölközés, vissza a többiekhez, mert bizonyára felébredtek már és várják. Elképzeli azt is, amikor a gyerekek játszanak; imádnak a matracról beugrálni a délutáni langyos vízbe. Julival, a legidősebb lányával naplementekor szokott úszni. A fényképeken, amit férje készített, a két fej sziluettje látszik csak a fénnyel szemben és a túlsó part sötét vonulata.
Lassan elfogy a délelőtt, a takarítást már befejezte, az ebéd következik.
De a tél is milyen szép lehet! – ábrándozik tovább. Még soha nem látta valóságban a befagyott Balatont. Sajnálja, hogy nem tanult meg korcsolyázni. Pedig néhányszor kiment a Városligetbe, a jégre, de nem volt kitartása hozzá. A gyerekek szerencsére bátrabbak voltak és ügyesebbek. Bár, még nincs elég hideg ahhoz, hogy befagyjon a tó, a hullámok hatalmasak lehetnek.
Évát keserűség önti el. Milyen igazságtalan az élet! Szabadságon vagyok, és ahelyett, hogy lazítanék, akkor is csak a házimunkával töröm magam. Zoli bezzeg! Éjszakába nyúló üzleti vacsorák, több napos külföldi utak. Tavaly Belgiumban volt négy napig. Közben Orsinak meg eltörött a keze, orvoshoz kellett vinnem.
Elhúzza a függönyt a konyhában, az autó ott áll a ház előtt. Férje nem állt be vele a garázsba miután megtankolta előző este, mert autóval akart menni reggel a munkahelyére. De valamiért mégsem vitte el.
Hirtelen elhatározásra jut: utazótáskát keres. A legszükségesebb holmikat pakolja bele és néhány melegebb holmit. Már egy éve nem vezetett városon kívül, mindig csak a bevásárlóközpontig megy, esetleg az óvodáig meg az iskoláig és vissza, ha otthon marad az autó. Mindig a begyakorolt útvonalon halad.
Elszánt, mint fiatal korában, amikor még az egyetemre járt: egymaga megindult vonattal a tenger felé. Mindenki le akarta beszélni, hogy veszélyes egyedül egy nőnek, de ő tántorítatlan maradt.
Érdekes, hogy az embernek mennyire elfogy az önbizalma három gyerek után, ha folyton a férjére támaszkodik és a fizetésére, meg az ötleteire, amikkel mindig kész tények elé állítja! Zoli mindig tudja, mit akar. Kimért, hideg racionalizmus. Én pedig… – mérgelődik.
Éva végez a csomagolással, majd telefonál.
- Anya! Hazahoznád a gyerekeket? – Röviden elmondja, mit vett a fejébe. Nem válaszolja meg a vonal túlsó oldalán elhangzó miérteket.
- De édes lányom... – hallatszanak még anyja aggódó szavai, de ezekre már nem válaszol, csak ennyit mond a telefonba befejezésül:
- Segíts rajtam, anya!

Az autó motorjának egyhangú duruzsolása.
Álmosnak érzi magát. Bekapcsolja a rádiót. Otthon és az autóban is mindig Zoli kedvenc rádióadóját kell hallgatnia. Megkeresi a klasszikus zenét sugárzó adóállomást, most senki sem szólhat bele, mit hallgasson. Közben a két nappal korábban történtek járnak a fejében. A gyerekek fürdetése, lefektetése. Az esti sorozat a TV-ben már lement, kezdődik a második film, de nem igazán érdekli, helyette inkább olvasni kezd egy regényt. Valahogy ez sem köti le, pedig a napokban vette; kolléganője ajánlotta neki, áradozott róla, és megígértette vele, hogy elolvassa. Türelmetlenül lapozni kezd előre, igyekszik néhány gondolatot kiragadni, hátha nagyobb kedvet kap tőle, aztán mégis erőt vesz magán, és elkezdi az olvasást elölről. Közben többször rápillant az órára: fél tizenegy, tizenegy, fél tizenkettő. Aztán éjfél. Zoli még mindig sehol. Kimerülésig tartó várakozás. Az igaz, Zoli szólt, hogy kicsivel később jön haza, de már negyedik hete nem szeretkeztek. És most, hogy a gyerekeket sikerült korábban ágyba dugni, reménykedett benne, hátha mégis összejön valami. Végre csörren a kulcs a zárban, nyílik az ajtó, férje belép, látja, hogy felesége még ébren van, ezért szelíden megdorgálja, amiért ilyen sokáig fent maradt. Aztán rámosolyog, és megkérdezi, hogyan telt a napja? Éva nem akarja túlságosan férje kedvét szegni, de pocsékul érezte magát egész nap. Bejelentették, hogy iskolájukat össze akarják vonni egy másikkal, így az ő helye is veszélybe került, Orsinak hőemelkedése van, ha elkapott valamit, megint táppénzre mehet. Nincs kedve mindent felsorolni, elintézi azzal, hogy nem történt semmi különleges, csak Orsit említi mégis; az apának joga van tudni a lánya hogylétéről. Zoli odatartja az arcát, Éva csókot ad rá, közben kitágítja orrcimpáit, hátha idegen illatot fedez fel. Zoli mosolyog, és mosolyog. És minél jobban mosolyog, minél kedvesebb, Éva annál biztosabb benne, hogy férje megint máshol járt, mint kellett volna. Beindul a fantáziája. Elképzeli, hogy pár órával ezelőtt bizonyára más nőt csókolgatott, másnak a mellét simogatta, bezzeg az övét nem hajlandó észre sem venni, pedig három gyerek után nem is rosszak. Annak a nőnek biztosan szebb melle van, mint nekem – hergeli magát. Zoli mindig a kisebb melleket szerette. Persze, soha nem vallaná be, de én tudom! Vajon mi lehet a baj velem? Csúnya sem vagyok, buta sem. Három szép lányt szültem neki. Rendesen vezetem a háztartást, tavaly sikerült visszamennem tanítani az iskolába, ezért még azt sem lehet rám fogni, hogy meg lennék fásulva az otthonléttől. Az ágyban sem voltam soha lusta. Akkor mi lehet a baj velem?
Évának eszébe jutnak azok az idők, amikor még lehetett hangosan szerelmeskedni, és nem aludtak a gyerekek a szomszéd szobában. Mennyivel nehezebb most! Egy pisszenés sem lehet, nehogy felébredjen valamelyik.
Éva tovább morfondíroz, és fokozódik az elégedetlenség benne.
Vajon milyen lehet az a nő? Szőke, barna vagy fekete? Netalán vörös? És milyen lehet vele az ágyban? Vagy nem is ágyban csinálják? – elképzel néhány helyszínt, ahol meg lehet ejteni az ilyet, de az extrémeket rögtön elveti: Nem! Zoli annál kényelmesebb, inkább egy hotelszobába vagy a nő lakására mehetnek. És vajon megtesz neki mindent az a nő? És mindent megenged?
Éva úgy gondolja, hogy nem hagyta el magát három gyerek után sem. Zoli is jól néz ki, az már igaz, ismeri be. A heti kétszeri fallabda a munkatársakkal alaposan megmozgatja az izmait. Nem petyhüdt sehol sem.
Egyszer megpróbálta Éva is, de nem kedvelte meg ezt a játékot. Vagy csak észrevette, hogy nem szeretik a többiek, ha elkíséri férjét. Azóta inkább futni jár esténként a budai utcákon. Egyedül.
Az autó halad tovább. Az út felét megtette már, de kicsit hosszabb, mint ahogy számított rá, valószínűleg a forgalom miatt. Péntek délután van, sok a teherautó. A végcél még nem kristályosodott ki teljesen benne, de tudja, hogy nem halogathatja tovább; kis idő után Füred mellett dönt.
Eszébe ötlik egy gondolat: Milyen érzés lehet nekimenni egy fának egy kanyarban? Mit érezhet az ember? Vagy inkább egy kamionnak. Kicsit kellene csak balra fordítani a kormányt ennél a sebességnél, és kész. Nagy csattanás. A másodperc töredéke az egész. Szinte hallja, ahogy a hírekben bemondják: „Balatonfüred felé fél úton, egy személyautó egy szembejövő, szabályosan haladó teherautónak ütközött. A személyautó teljesen összetört, utasa meghalt, a teherautó az árokba borult. Nagyobb anyagi kár nem keletkezett.”
Tehát, én anyagilag nem érek semmit! – ezen elmosolyodik.
Tovább tekerednek a gondolatok Éva fejében, és most egy másik esetre gondol. Otthon vannak, férje a késői óra ellenére hideg sört tölt magának, deres a pohár, az állólámpa fényében forgatja, szemléli a buborékokat, szájához illeszti a pohár szélét, kortyol egyet, és arcán elégedett mosoly jelenik meg. Elképzeli, hogy ezek a szájszélek bizonyára más nő száját, mellét csókolgatták. Ettől a gondolattól elfogja a méreg. Férje még arra is figyel, hogy poháralátétet használjon, nem úgy, mint máskor. Tudja, hogy idegesíti Évát, ha meglátszik a vizes karika az asztalon; nagyon igyekszik, de nem csaphatja be. Nézi, ahogy férje elindul a fürdőszoba felé, zuhanyozni készül. Elképzeli, ahogy megfürdik, majd szárazra törli a tesztrészeit, az intimebb helyeket is, azzal a puha törölközővel, amit ő készített oda neki. A fehéreket szereti és a jó puhákat, amelyek az érzékenyebb bőrfelületnek is kellemesek.
- Mit olvasol? – kérdezi Zoli.
Éva feléje tartja a könyvet, de látja rajta, hogy ez a kérdés csak feszültségoldó ötlettől fogant, férje nem igazán kíváncsi rá. Jólesett volna, ha megkérdezi, hogy tetszik-e amit olvas, ha beszélhetne róla. De Zoli nem kérdezte. Mint ahogy azt sem, hogy van-e kedve szerelmeskedni. Az képtelenség, hogy egy férfi ennyi ideig kibírja! Ha mégis, akkor annak csak egy magyarázata lehet, hogy szeretője van! – érzi, hogy torka beszűkül, nehezebben veszi a levegőt. Halk, sípoló hangot hall. De ezt csak ő hallja. Az ő belső fülével.
Évának eszébe jut az a nőcske, akinek a céges névkártyája hátuljára oda volt írva az otthoni címe. „Nincs jelentősége! – mondta Zoli, amikor véletlenül kipottyant a zakója zsebéből, és Éva rákérdezett. – Csak a sofőr miatt kértem el, hogy fel tudjuk venni, amikor megyünk vidékre. Ne kelljen beutaznia ezért a munkahelyre.”
Valamelyik nap, amikor Éva a szennyest dobálta a mosógépbe, arra vetemedett, hogy férje alsónadrágjait is szemügyre vegye, hátha talál valami árulkodó nyomot, de nem sikerült rajtakapni. Nagyon szégyellte magát emiatt, de egyszerűen nem tudott ellenállni a kísértésnek. Van úgy az ember ilyen szituációkban, hogy fél megtudni az igazságot, de tudatlannak maradni talán még borzasztóbb, ezért azt kívánja mégis, hogy beigazolódjon sejtése. Ő is így érezte.
Feltűnik a balatonfüredi tábla.
Néhány útkereszteződés után a part felé veszi az irányt, keres egy parkolóhelyet. Most válogathat tetszése szerint, nem úgy, mint nyáron, amikor nem lehet helyet találni sehol.
Kiszáll az autóból. A hátsó ülésről felveszi a kabátját, begombolja, hosszú sálat teker a nyaka köré, fejére húzza sapkáját. Megindul a víz felé, végig akar haladni mellette, ameddig csak lehet.
Csontjáig hatol a szél. A hullámok néha kijönnek, áttörnek a kövek között, egyre kijjebb és kijjebb. Az égen a nap korongja ezüstösen dereng a felhők között. Nyugodtan, hosszú ideig szemléli, érzi, hogy pirosodni kezd az arca a hidegtől.
Észreveszi, hogy távolabb fiatal pár közeledik: a férfi karja a nő vállán, a nőé pedig a férfi derekán nyugszik. Ekkor ismeri fel azt a partszakaszt, ahol valamikor ők is ugyanígy sétáltak Zolival, megismerkedésük idején. Nézi a fiatalokat, kicsit talán sajnálja is őket.
Vajon mikor rontják majd el? – kérdezi magától. – És meddig lesznek együtt?

Pécs, 2007. július 2.

Már napok óta hallom a hullámokat 
ahogy fel-le kúsznak a homokon.
Elérnek hozzám az időn át, és a sirályok 
lármája is, melyek valahonnan a sziklák 
felől jönnek. És ezüstcserepek a tenger,
a hullámok fúga, végül elterülnek mind, 
győz a gravitáció. 
Önfeledten játszol a langy vízben, néha 
szökkensz, ahogy a parton a gyűjtögető 
madarak, s ebben az ellenfényben 
pálcikaember az alakod, ahogy széttárod 
a karod, majd csalogatsz magadhoz.
Vajon téged is emlékeztet néha egy 
apróság, egy kicsiny dolog, ahogy
engem már napok óta a hullámok?

2022. június 5.

Előttem lebegsz,
mint a lila nő a Chagall képen.
Úgy képzellek el ruhátlanul,
rózsák közt nappal és éjjel.
Csak úgy,
mint egy könnyed virág,
mint egy sóhaj,
mely a mellkasomba vág, 
mikor rád gondolok
akarva-akaratlanul. 
Csak vagyok,
s csak vagyok...
Nem is tudom,
vagyok egyáltalán?
Biztosan, 
mert kín gyötör,
mely megöli, 
pusztítja lelkem,
mert felemészt a magány,
a sírba visz, 
a föld alá taszít engem.
Miközben előttem lebegsz, 
lebegsz,
szüntelen...
Meddig, 
vajon meddig bírom ezt?
Válts meg! 
Válts meg! 

2004. július 16.

Ha nem hajt gyorsan, a városból kiérve akkor is csak legfeljebb félórányit kell vezetnie a hétvégi házig. Hajnalban esett, a lapályosabb helyeken nedves az úttest, Évának vigyáznia kell, hogy ne csússzon meg az autó. Az eső utáni fekete-szürke felhőket vitorlaként dagasztja és terelgeti maga előtt a szél. Fázik, bekapcsolja a fűtést. Néhány perc után mégis megváltozik a kép, kitisztul az ég, a nap ragyog és a szemébe süt. Lehajtja a napellenzőt, de a reggeli ragyogás így is megtölti az utasteret.
Keresgél a kesztyűtartóban, szokott lenni benne CD. Meg is találja Bach hegedűre írt partitáit és szonátáit. Behelyezi a lejátszóba.
Az elszaladó fák és a dombok, az erdőgazdálkodás tanúi a szabályos méretre vágott, egymásra halmozott farönkök darabokra szaggatják a tájat. Fel sem tűnik, már negyed tíz van. Nagyon lassan hajt, a kilométeróra az ötvenet sem éri el. Egyik oldalt fák egy csoportja, ágaikkal az ég felé könyörgő kisebb liget, másik oldalt a tavaszi mezők friss zöldje. Már nem jár messze céljától. Tovább csökkenti a sebességet, hogy összemérhesse a látottakat a gyerekkori képekkel.
Amikor letér a műútról, kanyargós szakasz következik, ami egészen a házig vezet. Kissé emelkedik az út, óvatosnak kell lennie, ne pörögjön ki az autó kereke a síkos, agyagos földön. Pár száz métert kell megtennie így. Az egyik szántásban előző évről néhány napraforgó elfeketedett, lefelé forduló tányérral, ottfelejtett szereplői a teremtésnek.
Amikor a ház elé ér, leállítja a motort. Túl lassan haladt, utolérték a felhők, megint esőre áll. Összehúzza ballonkabátját. A széles eresz alatt szélharang játszik. Nem szokták télire kint hagyni, de most nem volt gazdája a háznak. Előkeresi kabátzsebéből a kulcsokat, nyitja az ajtót. Megereszkedett, szorul, mint mindig. Odabenn nagyon hűvös van, félhomály. Kinyitja az egyik spalettát, hogy bejöjjön a fény, ne kelljen felkapcsolni a lámpát. Minden olyan, mint régen: az egyik sarokban kályha, vele szemben szekrény, középen robusztus asztal és székek. Egy másik sarokban nagyon régi hűtőszekrény, rajta tálca poharakkal. Van még egy szintén nagyon régi táskarádió is. A falon pedig ideillő díszek és a főzés néhány kelléke.
A szokott helyen megtalálja az újságokat, az apróra hasogatott fát; valaki gondoskodott gyújtósról, valószínűleg az apja lehetett, de már nem vette hasznát. A tükör előtti polcon talál gyufát, meggyújtja a tüzet. Először füstöl kicsit, de az akác jól ég, hamar lángra kap, majd néhány vastagabb hasábot is rátesz. A kályha pár perc alatt kiadja a melegét. Mellé húzza az egyik széket, ott melengetőzik.
Bekapcsolja a rádiót, először recseg-ropog, kicsit meg kell mozgatni a hangerő szabályozó gombot, majd amikor kitisztul a hang, megszólal az istentisztelet. Vasárnap van, ilyenkor mindig ezt adják, emlékezik vissza. Hallgatja a műsort és a tűz ropogását a kályhában.
A pap arról beszél, hogy Isten mennyire beleszövi magát a hétköznapjaink szövetébe, hogyan jelenik meg legegyszerűbb cselekedeteinkben, a munkánkban például, és ez a munka megszentelése.
Éva körülnéz, mindenhol apja keze munkáját látja, a gondolatait, elképzeléseit, fantáziáját, mindig megtalálta a célt, a kihívást még a legkisebb feladatokban is.
A szavak egyre mélyebbre hatolnak, s valamiféle örömöt érez és megkönnyebbülést, ami nagyon távolról kezdődik, de egyre közelebb érzi, egyre jobban jelen van. Egyben kezd elérzékenyülni is. Ezen meglepődik. Mindig két lábon járt a földön, soha nem volt kegyeltje a sorsnak, és most még magára is maradt. Talán mindez együtt és a pap szavai, amelyek most katalizátorként működnek, váltják ki benne ezeket az érzéseket.
Odakint esni kezd. Fújja a szél a bejárati ajtót, rövidebb rohamokban támad, mintha odakint nem volna elég hely. Amikor a szél kitartóbb, s még nagyobb erőt vesz magán, megcsörrenti a kulcsot a zárban, a titokzatos réseken sziszegve hatol be, mint valami szellem, majd a tető irányában, valamelyik repedésben újból utat talál magának.
Azt veszi észre, hogy pár percre elaludt. Közben leégett a tűz, de a parázs pont annyi meleget ad, amennyi kell. Véget ért az istentisztelet is, már riportokat adnak.
Kinéz az ablakon, elállt az eső. Odakint komor minden. Úgy dönt, kicsit körülnéz a házon kívül is. Vigyázni kell hova lép, minden vizes.
Semmi nem olyan, mint rég. Látszik, hogy az utóbbi időkben már nem volt igazi gazdája a teleknek. Megtelt a ciszterna, a túlfolyó mellett nagy a tócsa. A borostyán elburjánzott, a filagória tartóoszlopai megdőltek, a tamariszkusz arra nőtt, amerre akart, az orgonabokrot befutotta a vadkomló, a kedvenc pünkösdi rózsája kiveszett. Az almafát is meg kellett volna metszeni. És biztosan a gesztenyét sem gyűjtötte össze senki, gondolja. Cipőjével szétkotorja a leveleket, s valóban, talál is még néhányat, elég nagyok, ehetők lettek volna. Igazából soha nem szerette annyira a gesztenyét, hogy megsüsse vagy megfőzze, ehhez általában az anyjának volt kedve, vagy ha megkérték rá. De most nagyon jólesne, éhséget érez. Reggel elég korán kelt, azóta semmit nem evett, csak kávét ivott. Majd délben visszafelé megállok valahol enni, gondolja.
Újabb emlékek törnek elő. Valahol van egy fénykép, ahogy apjával áll, a fa vastag törzsének támaszkodnak. Még olyan pici volt, hogy elfért apjának vízszintesen kinyújtott karja alatt; valamelyik alsóbb osztályba járhatott. A rokongyerekekkel sokszor játszottak a szőlőtőkék között, meg a telek végén bementek az akácosba, madárfészkeket keresni. Hatalmasnak érezték az erdőt, pedig pár perc alatt ki lehetett jutni a túlsó oldalra, ahol kukoricás kezdődött, meg újabb szőlők.
Az emlékezés valahogy megszépít mindent. De lehet, hogy tényleg szép is volt.
Úgy dönt, visszafelé más irányból közelíti meg a várost. Kicsit hosszabb lesz az út, de nem problémázik ezen. Ráér. Nem hajtja semmi. Nem errefelé szoktak kijárni a telekre, mert apja nem szerette ezt az irányt. A busz szokott erre haladni, a falujáró.
A kis falu, ami következik, egy völgyben fekszik, kétoldalt a meredek domboldalon erdő szegélyezi, középen keskeny patak felezi meg. A főtéren - nevetségesen hangzik, de jobb szót nem talál rá - leállítja az autót, kiszáll. Ahogy lenni szokott, itt áll a templom, de ennek kapuja most mint ásító száj, csalogatja befelé. Elhatározza, hogy megnézi belülről is, mert ellentétben a nagyvárosok dómjaival, katedrálisaival, itt most kitárva a kapu, nyugodtam betérhet Isten házába, és fizetnie sem kell érte. Mielőtt belép, körülnéz, egyetlen lelket sem látni sehol, mintha kihalt volna a falu.
Odabent sokkal hidegebb fogadja, mint odakint a tavasz. Az architektúra egyszerű: egyhajós megvalósítás, alaprajza szabályos téglalap, szemben az úrasztal, kicsivel jobbra a szószék. Fehérre meszelt falak. Elhalad a kopott-barna padsorok között, nyolcat számol mindkét oldalról. Beül az első sorba. Imádkozik.
Oldalt, magasan az ablakokon beszűrődnek a fények, megvilágítják szemben a falat, majd megtörnek és félhomályt teremtenek a térben. 
Elképzeli a kis templomot a gyülekezettel: mindenki melegen öltözött, ahogy szokott, a fűtetlen padsorokban fejkendős, idős asszonyok kuporognak, mellettük öregemberek, bizonyára a férjeik, de fiatal kevés, mert kihalófélben a falu, a lelkipásztor is megjelenik fekete palástban, köszönti a gyülekezetet, majd elkezdi a ceremóniát, munkába lendül a fújtató, megszólal a piciny orgona és énekelni kezdenek örök, gyerekkoruk óta ismételgetett zsoltárokat.
Ő is emlékszik az egyikre, a 42-esre, anyja énekelgette neki mindig:
 
„Mint a szép híves patakra
A szarvas kívánkozik,
Lelkem úgy óhajt Uramra,
És hozzá fohászkodik…”
 
Nem veszi észre, egy fiatal lányka a bejáratnál áll, őt figyeli, majd megindul befelé. Évát pénzcsörgés rázza fel, valahol  koppant némi fémpénz. A gyermek az első tavaszi virágokból kötött apró csokrot tart a kezében, majd a szószék előtti asztalkán rendszeresített kis vázába teszi. Éva felé fordul, rámosolyog és köszönti: "Áldást, békességet!" Majd távozik, ahogy érkezett, csak apró lépteinek tompa kopogása hallatszik.
Éva vár még pár percig, aztán követi a kislány példáját megindul kifelé. A bejárattól jobbra észrevesz egy befőttesüveget, ő is tesz bele némi aprót. Ez nem a szokásos persely, gondolja, majd kilép a templomból. Beül az autóba. A kislány nem messze áll, a visszapillantó tükörben jól látja, ahogy őt nézi, de valami különös van a tekintetében, ezt határozottan érzi. "Pedig tettem bele aprót!" - mentegetőzik magában. Valójában nem tudja, mire ez a nézés.
Elindítja a motort, óvatosan elhajt.
Ismét elered az eső, hamar megindulnak az erek lefelé a szélvédőn. Elindítja az ablaktörlőt, monoton, tompa zaja tölti be az utasteret. Megint bekapcsolja a CD lejátszót.
A Ciaccona Bach emlékműve elhunyt feleségének. Attól lehet ilyen gyönyörűen szomorú. Úgy fogok eltűnni, mint mindenki más. Akiknek valaha fontos voltam, már nincsenek. Vagy túl messze vannak. De talán jobb lenne érzéketlennek lenni! Semmi nem kell, amitől ennyire ember az ember! Csak elgyengül tőle.
Ilyenek járnak a fejében. 
Eszébe jut a kislány szomorú vagy inkább vádló tekintete. Most már határozottan vádlónak érzi azt a nézést.
Éva továbbfűzi gondolatait:
Épp hogy csak megszületünk, s azt vesszük észre, hogy már a halálunk tölti ki a gondolatainkat. Az életünk nagy részében készülünk az elmúlásra. Ettől megrettenünk, és próbálunk fontosak lenni, különlegesek. És hogy jobban érezzük magunkat, néha el is hisszük, hogy azok vagyunk. Mi ez az egész!? Mi ez az egész, amit életnek nevezünk? Semmi!
Éva a városba vezető elágazáshoz ér, kiteszi az indexet, megadja a kötelező elsőbbséget, majd ráfordul a főútra. Innen már újabb sávok jelennek meg.
Aztán mégis megenyhül:
De ez a semmi talán épp elég, hogy teremtsünk valamit, ahogy Bach ezt a csodálatos zenét, ahogy apja teremtett a két kezével, ez a semmi épp elég, hogy néha-néha szeressünk, és persze arra is, hogy szenvedjünk.
Megint a városban. Balra autókereskedés, telephelyek, jobbra üzletházak, benzinkút. Rendőrlámpák piros-sárga-zöldje. Ahogy halad befelé, egyre nagyobb a forgalom. Autógumik surrogása a vizes aszfalton. Még öt perc, és a belvárosba ér, keres majd egy éttermet, és megebédel, és ha már nem esik, valahol otthagyja az autót, és elindul a város azon metszéspontja felé, ahol talán remélhet valamit.
 
Pécs, 2019. szeptember 19.

Ködös, novemberi este.
Csúszós, nyálkás az úttest.
Autógumik surrogása a vizes úttesten.
Óvatosan vezetek, mert a látótávolság minimális. Szótlanul ülünk egymás mellett, csak a szemerkélő köd miatt beindított ablaktörlő tompa zaja töri meg néha a kettőnk köré teremtett csendet.
- Messze van még? – kérdezi.
- Pár perc múlva ott leszünk – válaszolom. S valóban, nincs idő elkalandozni, már fel is tűnik az épület egy utcai lámpa sárgás fényében, egy bekötőút végén, pár száz méterre a főúttól egy kisebb akácos mellett. Érdekes az emberi elme: ebből a távolságból még kiigazítja a valóságot, elfedi a hibákat.
Aztán megérkezünk. Megállítom a motort.
Kiszállunk az autóból, a csomagtartóból kiveszem a két utazótáskát. Jó nehezek, pedig csak két napra csomagoltunk.
- Nem semmi! – ámuldozik. – Nem ilyenre számítottam.
Emeletes, zömök ház. A vastag, kopott falak valamikor fehérek lehettek. Látszik, hogy felújításra szorulnának. Mögötte néhány düledező gazdasági épület. Jóval hátrább a sötétben is kivehetők a kidőlt kerítés maradványai.
- Szokatlan, valóban. Elég régi ez a ház, valamikor a múlt század elején épülhetett. Állítólag egy dúsgazdag kereskedőé volt, aztán állami tulajdonba került. Pár éve vettem meg. Láttam benne fantáziát. Még egy hatalmas téglaboltozatú pince is van alatta. Egyszer, majd ha ráérek, rendbe teszem.
- Miből épült? – kérdezi.
- Néhol kő, néhol tégla. Meg vályog. Nem is tudom igazán.
- És mi ez a zaj?
- Szajkó. Népiesen mátyásmadár. Jelzi, hogy jövünk.
- Ez komoly?
- Egészen komoly. Lármát csap, ha idegent észlel. Itt fészkelnek valahol a közelben. Nem láttál még mátyásmadarat? Nagyon szép.
A vaskos tölgyfaajtó megnyikordul, de olyan röviden, gyámoltalanul, ahogy egy gyermek sír fel álmában, amikor rosszat álmodik, de anyja rögtön megnyugtatja, hogy lecsillapodjon.
Az emeletre lépcsőfolyosón lehet feljutni, mi is ezen megyünk fel. Odakintről erős fény áramlik be a lőrésszerű, keskeny ablakokon. Hideg van. Még a leheletünk is látszik.
Amikor felérünk, felkapcsolom a világítást. Minden olyan, ahogy legutoljára hagytam. Nyár vége volt, szeptember eleje, amikor utoljára itt jártam.
- Helyezd magad kényelembe! Néhány perc múlva melegebb lesz.
A tágas szoba végében embermagasságú kandalló, be van készítve a tüzelő, de az újságpapír, amivel próbálkozom, nedves. Segít széttépni és összegyűrni a lapokat.
Kis idő múlva felcsapnak a lángok. Először aprócskák, de egyre nagyobbak lesznek. Vastagabb hasábokat is teszek a tűzre.
- Az akác jól ég. És az illata is kellemes – próbálok beszélgetést kezdeményezni.
Az úton egész idáig hallgattunk egymás mellett, most mégis, mintha feloldódna egy kicsit. Örülök ennek, de nem áltatom magam.
Felkapcsolom a többi lámpát is: egy álló- és egy olvasólámpa. Kinyitom a spalettákat, hogy kintről is beszűrődjön némi fény.
Kihúzható ágy, dohányzóasztal, fotelek. Nem divatos már egyik sem. Televízió is van és rádió. Utoljára még működtek, de a nyirkos levegő kikezdhette őket. Aztán néhány kedves tárgy a múltból, hogy a fiatalságomra emlékeztessen. A három kisebb fotográfia az asztalon a szobába varázsolja a fényt, a nyarat, cseppenként adagolva szemlélőjének a régi idők emlékeit. Az egyik falon a házat ábrázoló festmény. Az olajfesték megfakult, a vászon ezernyi helyen megrepedezett, mint egy öregember arca. Illik a szobához, ezért tartottam meg.
Árnyék sétál a falon, ahogy lépked föl és le. Megint feszültnek érzem.
- Miért nem ülsz le valahova? Rögtön felmelegszik a szoba! – kérlelem, de helyette inkább az egyik székre hajítja kiskabátját, majd egy gyors mozdulattal kibújik pulóveréből is. Talán azért, hogy aggodalmat váltson ki bennem? Nem marad más rajta fölül csak vékonyka blúz. – Megfázol! – kezdem újra. – Inkább húzd föl! Látom, hogy remegsz.
Két kezét keresztbe fonva átkarolja vállait, hogy ezzel is csökkentse testének párolgását. Mégis dacosan válaszol:
- Nem szeretem, ha aggódsz értem!
Meglep, hogy ezt mondja, mert azt hittem, örül neki, ha meg akarom óvni.
A kandallóban most már lobog a tűz, a sárga lángok vadul ropogtatják a hasábokat. Lassacskán elérnek hozzánk a melegebb hullámok.
- Van egy cigarettád?
- Van, persze.
Megkínálom, meggyújtja, türelmetlenül szívni kezdi. Mintha nem lenne elég időnk, pedig itt a hétvége előttünk. Félig se szívja el a cigarettát, a tűzbe hajítja.
Valamiért arra gondolok, hogy nem akarom ebben a lehangoló légkörben eltölteni ezt a két napot, és talán ettől indíttatva kiszalad a számon:
- Kedvellek.
- Kedvelsz! Miért nem azt mondod, szeretlek? – kérdez vissza szemrehányóan.
- Talán mert azt még nem mondtam senkinek. Nem azért, mert nem úgy érzek… Hanem azért, mert abban a pillanatban, mintha teljesen kiadnám magam.
- Nem hiszek neked! Te nem szeretsz engem. Kellek neked, azt elhiszem. Úgy kellek neked, mint a levegővétel, de azért, mert levegőt venni, muszáj. Neked szükséged van valakire. De valójában nem rám. El akarok menni innen! – utolsó mondatát már ingerültnek érzem.
- Csak most jöttünk! Két órát autóztunk ebben a ködben. Menjünk máshová?
- Miért akarsz velem maradni, ha nem szeretsz?
Ebben a pillanatban nem tudok válaszolni. Hazudni nem akarok, de a valóságot sem akarnám rosszabbra beállítani, mint ami a valódi helyzet.
Megfogom két kezét, tenyérrel felfelé fordítom; fagyosnak érzem, még mindig remeg. Milyen puha és selymes a bőre a kezén! És milyen szép hosszúak az ujjai!
- Ahogy mi élünk három hónapja egymással, mindketten tudjuk, hogy csak ideiglenes lehet számunkra. Nem lehetünk végállomásai egymásnak. Ezt te is tudod, én is tudom. Te az éjszakákat szereted, amikor minden olyan titokzatos. Amikor a Hold sejtelmes fénye belopódzik a nyitott ablakokon és eltalál a női lélekhez. Ahogy mondtad egyszer. Ellentétben veled, én a nappalokat szeretem. A napon járok, az élők között, a valódi életben. Én otthon ülök és várok. Te felhívsz, én rohanok hozzád, hogy láthassalak. Ki nem mondanád soha, hogy hiányzom neked.
- Nem igaz, hogy még soha nem mondtam! – vágom rá azonnal, de tudom, hogy igaza van. Még soha nem mondtam. Érzem, hogy összeszűkül a torkom. Rég éreztem ilyet.
- Nem sokat tudok rólad. Csak azt, amit látni engedsz magadból. Én viszont teljesen kiadtam magam. Úgy telnek a napok, olyan óvatosan, ahogy az ősz engedi át magát a télnek, aztán az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy leesett az első hó. Az ember ilyenkor megtorpan, felnéz a szürke égre, majd azt mondja: „Hát újra tél van!” – Kis szünetet tart, talán a hatás kedvéért, vagy azért, hogy időt adjon nekem, végül hozzáteszi: – Félek tőled!
- Félsz tőlem? Azt hittem biztonságban érzed magadat velem.
- Tönkre fogok menni melletted.
- Miért nem próbáljuk meg úgy, ahogy elkezdtük? – szegezem neki a kérdést.
- Az nem megy. Ahhoz az időt kellene visszaforgatni.
Megfogja arcomat, két tenyere közé szorítja; valamiért úgy érzem, kétségbeesett a nézése.
Aztán elhúzódik tőlem.
Arcán fagyossá merevedik a pillanat.
Leül a kandalló mellé egy székre, közelebb húzza a tűzhöz, melengeti a kezét; úgy üldögél ott, mintha gondolataiba mélyedne.
Csönd. Majd megint egy madár vijjogása hallatszik odakintről. Nem bírom tovább, megszólalok:
- Ó, istenem! Mennyire racionális vagy te! El tudnál egyszer, egyetlen egyszer rugaszkodni a földtől? – mondom lemondóan.
Meglepetésemre felém fordul, és odarohan hozzám. Átölel, vadul csókolni kezd. Blúza alá nyúlok, és érzem, teste már nem is olyan hideg. Inkább forró, vágyakozással teli.
- Jaj, te! – mondja, és összekócolja a hajam.
- Istenem! Miért tesszük mi ezt egymással?
Időközben felmelegedett a helyiség. Későre jár, fáradtak vagyunk mindketten. Befekszünk az ágyba. Nézem, ahogy a tűz lobogása alábbhagy, és az árnyak már alacsonyabban táncolnak a falon.
Vállamra hajtja fejét, így vagyunk el egy darabig, aztán megszólal:
- Mondd! Szerinted mennyit ér a szavak ereje, a másik gondolataival szemben?
- Nem tudom – válaszolom. – Talán pont annyit, mint amilyen jó szándékkal mondták.
Kissé feltámadt a szél.
A tető szerkezete néha megremeg, és odakint az utcai lámpa tányérja ilyenkor nyikorogni kezd.
Az elmúlt időszakra gondolok. Kapcsolatunk gyermekbetegségeire. Vajon kinőjük egyszer őket?

Pécs, 2007. június 15.

Hópelyhek kavarognak odakint, néha nekicsapódnak az ablaküvegnek, majd az úttesten, a járdákon próbálnak megmaradni az emberek bosszúságára, akik gallérjaikat feljebb hajtva igyekeznek szélvédettebb helyekre. Végre igazi tél van hát, olyan sapkát fülre lehajtós, gőzölgő-teás, forralt boros hideg, amikor bele-belemar a szél az ember arcába, nyakába.
Ida busszal utazik a bevásárlóközpontig, onnan gyalog megy majd tovább. Néhány perc haladék csupán, majd ő is odakint találja magát az utcán, a fázók között.
A busz megérkezik, leszáll.
Néhol már látszanak a hófoltok, ha így esik, egy óra múlva akár pár centis is lehet - gondolja.
Az órájára pillant, tizenegyre kell a Színház térre érnie, van ott egy kellemes, beülős hely; oda beszélték meg. Még bő negyedórája van. Nem siet, nem akar jóval korábban odaérni, ezért kis kerülőt tesz, az Irgalmasok utcája felé indul, nem keresi a rövidebb utat. Veszít ugyan néhány percet, de így már pont jó lesz.
Miután megérkezik, az egyik ablak mellett keres helyet, hogy kilásson, nézhesse a havat. Kabátját, sálját a fogasra akasztja, leül, a felszolgáló lány azon nyomban megjelenik, teát rendel, nem akarja megvárni a férfit, szeretne felmelegedni az italtól, és úgy gondolja, így természetesebb is, ha már előbb érkezett.
Ez még csak a harmadik találkozásuk. De ha a férfi felhívja magához, nem mond nemet. Végül is mire várjon, majd' egy év kihagyás után? Felvillannak előtte a korábbi események: ahol találkoztak, mellé került a színházban a balett előadáson, aztán az előadás után egy még nyitva tartó presszóban, ahogy megbeszélték a látottakat, az első kézszorítások, az első csók.
Nagyot sóhajt, érzi, hogy megmoccan benne valami.
Nem sokat kell várnia. A férfi észreveszi odakintről, elmosolyodik, beinteget.
Szeretne valamit kapni ebből a mérhetetlen optimizmusból és magabiztosságból - mert ilyennek látja őt. És minden erénye mellett még pontos is. Hosszú fekete kabátot visel, hosszú sállal, jól beleillik ebbe a télbe, jó kontrasztja a hónak. Mégis, valami zavarja vele kapcsolatban, nem tudja megmagyarázni magának, csak érzi, hogy nemigazán tud feloldódni vele. De hogy miért ez a bizonytalanság?, hiszen nincs rá semmi oka. De amikor a férfi beszél hozzá, és válaszolnia kell, érzi, hogy remeg a hangja, nem mindig találja a szavakat. Pedig máskor nem ilyen, csak ha vele van.
A férfi odahajol hozzá, megcsókolja mindkét oldalról, még hideg az arca, és valami kellemes illat lengi körül.
A lány ismét megjelenik, újabb italt rendelnek.
A férfi mesél, elbeszéli az előző napokat, és azt, hogy gondolt rá, várta ezt a mai találkozást.
Csak ne mosolyogna így, gondolja, folyton néznem kell a száját, a mozdulatait, a kezét, az ujjait, ahogy felemeli a poharat és iszik.
Talán egy óra elteltével hangzik el az a bizonyos kérdő mondat, de csak óvatosan, mégis, amikor igent mond, szinte beleremeg.
A férfi taxit rendel a mobilján. Rendezik a számlát, tíz perc múlva meg is érkezik az autó, beszállnak. Az úton feszélyezve érzi magát, nem tud teljesen feloldódni. Szerencsére rövid idő alatt a férfi lakásához érkeznek, nem kell negyedóra sem.
A lakás kellemesen meleg, mintha várta volna az érkezőket. Álmos nyugalomban terül el a nesz a régi bútorok gesztenyebarna polcain, a teraszajtó előtt súlyos függönyök ráncai között rézvörös fény hasítja ketté a szobát, és a szekrényajtó piros-zöld-sárga ólomüvegei és az üveges vitrinben a precízen sorakozó kristálypoharak ezerfelé szórják a fényt, megállapodnak a szoba szegleteiben. Ebben a káprázatban a férfi mosolya még sejtelmesebb.
Képzeletében korábban sokszor megjelent ilyen kép, ehhez hasonló lakás, amelyben szerelmeskedik kedvesével, de valamiért most túl tökéletesnek találja a pillanatot, és ettől zavarba jön, talán nem kellett volna igent mondania. De most már nincs mit tenni, nem futamodhat meg.
A férfi előkeres egy CD-t, majd felé fordítja.
- Szereted? - kérdezi.
- Szeretem, persze - válaszolja.
A férfi elindítja a zenét, tölt mindkettőjüknek italt, majd ezt mondja:
- Belém fogsz szeretni.
- Ne légy olyan biztos magadban! - de ahogy próbálja közömbösen kiejteni a szavakat, csak reménykedik, hogy nem tűnt bizonytalannak.
Legszívesebben most máshol lenne, nem ennek a férfinak a lakásán, akit alig ismer, csak tíz napja. Akkor miért is vagyok én itt? - kérdezi magától. Agytekervényei útvesztőiből az önigazolás csírái bontakoznak ki, aztán kihajtanak, mint a növény, először a szár, majd a hozzá simuló levelek, s a végén virágba szökkennek, amitől megérkezik a válasz: mert legalább egy éve már, hogy nem voltam senkivel. Mert éjjelente a takaró alatt nem ugyanúgy csillapítható a vágy. Ez van. Most kihasználod az alkalmat vagy sem? - így győzködi magát. De miért pont vele, s miért pont itt?, hát hol másutt, drágám, mit akarsz még?; a mosolyát kísérő ráncocskák, úgy hatnak, mint egy pókháló szálai, amelyek módszeresen köréd szövődnek, és lassan ki sem látszol; igen, ez a konyak nagyon régi, nagyon finom, amikor kibontottad a palackot, engem is megcsapott az illata, de én nem is szeretem a konyakot, akkor mi a fenének kértem?; még egyet?, igen, kérek; tökéletesen kimért mozdulatokkal tekeri le ismét az üveg kupakját, tökéletesen ugyanannyi ital csapódik a poharak falához, gátlásokat feloldó molekulák, meglágyul az akarat, kenyérre lehet kenni, ha nem vigyáz az ember lánya. Lassan kortyolgatja az italt, csípi a szája szélét és a nyelvét. Ez a pasi rémes! Vagy inkább tökéletes. Ha akarom, arca jellegtelen, mint egy modern szoboré, de akarom-e letörölgetni a port, mint egy kiállítási darabon, az apró kis szegletekben, ráncokban, szemének sarkaiban, az orr íveiben, hogy életre keljen? Nézi, ahogy a férfi természetes mozdulattal a pohárkehely alá nyúl, körkörösen mozgatja, hogy felszabaduljanak az illat-molekulák, beleszagol, most leül, majd beszél, beszél, kifogástalanul láncolja szavait egymáshoz, kerek mondatokat alkotva belőlük; miért nem mondod meg egyenesen, hogy mit akarsz tőlem, helyette inkább annyit mondasz, hogy „a fürdőszobát arra találod”…
Az ágyra teríti a ruháit, megkeresi a fürdőszobát, megnyitja a csapokat, kellemesen-melegre keveri a vizet, zuhanyozni kezd. Néhány perc múlva nyílik az ajtó, a férfi levetkőzve mögé áll.
- Megmosom a hátadat, a válladat, a melledet. Megmoslak mindenhol - mondja egyenesen közel hajolva a füléhez, közben finoman bele is harap, de csak épp annyira, hogy ne fájjon.
Egyik lábát felteszi a zuhanyzó fülke szélére, így a férfi könnyedén szappanozhatja, óvatosan végig siklik keze a hajlatokban, majd odafordítva a zuhany rózsáját leöblíti.
Engedelmesen tűri a férfi mozdulatait. Befejezésül hatalmas törölköző kerül elő, amivel átdörzsöli, csak hagynia kell magát.
Az ágy már előkészítve: fehér lepedő, fehér párnák. A ruhák szépen összehajtogatva, letéve az egyik szék támlájára.
Tudja, hogy ebből a helyzetből már lehetetlen szabadulni.
A férfi látja, ahogy meghökken az ágy láttán, ezért ezt mondja:
- Fürdés után soha nem szabad sietni - majd újabb italt tölt mindkettőjüknek.
Elhelyezkedik az ágyon hosszában, párnát tesz a háta mögé, majd elveszi a poharat, nem ellenkezik, de miért is ellenkezne, hiszen szabad akaratából van ebben a lakásban, és ez a férfi kedves hozzá, régen érezte már magát biztonságot nyújtó ölelésben, csak feküdjünk itt egymás mellett egy darabig, idebent, gondolja, különben is jó meleg van, miközben odakint fáznak az emberek, hópelyhek kavarognak.
 
Horváth Géza
Pécs, 2018. december 12.
 

Felmászik a vasúti töltésre, és a vágányon megindul előre. Görbült távírópóznák alagutat képeznek előtte. Szíve zakatolására, az agyban sűrűsödő impulzusok hálót vetnek a tájra, foglyul ejtett vándormadarak ezrei viaskodnak a szabadulásért, de mindhiába. Meg akarja szabadítani őket, némelyiket sikerül is, de minden törvénynek ellenszegülve, ellenkezőleg repülnek, fittyet hányva a föld mágneses terének. Lépései ütemére átkölti a verseket, szemei előtt összekuszálódnak a sorok, látja a papír finomszerkezetét, amely az erőlködéstől atomjaira hull. Indokolatlan forróság keríti hatalmába, a táj nem ad rá okot. Kiszáradt a szája. Minden nyelés ezer tűszúrás, ezer aprócska fájdalom az idegrendszerben. Ólomnehézséggel lépdel; szétszakadt izmok, szétszakadt akarat. A megolvadt hegyek tövében néhol csenevész fákat lát, de ezek inkább kiszáradt kórók, ágain fekete madarak pihennek csendesen. Mind őt figyeli. Csak a szél süvít, szemből fúj, szétborzolja haját, majd arcán éket vágva száguld tovább ismeretlen útján. Ettől egy kicsit jobban érzi magát. Kis időre becsukja szemét, s mire újból kinyitja, látja a síneket, a talpfákat, ahogy fogynak léptei nyomán, aztán ahogy feljebb néz, megjelennek a hófödte hegyek. Megtörli izzadt homlokát, de ezek a verejtékcseppek inkább fagyosak, valamiért a halálra emlékeztetik.
„Mit keresek én itt?!” – kérdezi elgyötörten, de senki nem felel.


1989. június 15-én Balla Imre a szerkesztőségből hazaérve egy Chiléből érkezett levelet talált a postaládájában. Forgatta a borítékot, alaposan szemügyre vette a bélyeget, a bélyegzőt és a dátumot. Hitelesnek találta, valóban ott adták fel. Csomagjait lerakta, majd türelmetlenül bontotta ki a borítékot. Alig tíz soros, rövid levél volt, amelyben Chilébe invitálják. Megjelölték a pontos helyszínt és a találkozásra – arra az esetre, ha nehézségek adódnának – két időpontot. A levélben arra az újságcikkre hivatkoztak, amit ez év májusában írt, amelyben felfedi titkát, hogy nagyapja háborús bűnös, aki negyvenöt ember kivégzéséért volt felelős, majd a szovjet csapatok bevonulása után Dél-Amerikába, pontosabban Chilébe menekült. A levél alján aláírás, feladó egy nő, bizonyos Eszter B.
 Meglepődött, hogy ennyi idő után valaki reflektál erre a cikkre, mivel közvetlenül a megjelenése után nem volt különösebb visszhangja, csak a kollégái kérdezősködtek a részletekről. De pár nap alatt elült minden.
Vajon mennyire vegye komolyan? – töprengett a levélen. Ilyen messzire utazni! Arra is gondolt, hogy vajon nem űz-e valaki tréfát vele, például a kollégái, de miután újból átvizsgálta a borítékot, hitelesnek vélte. De ki lehet a titokzatos nő? Elhatározásra jutott. Arcán különös mosoly suhant át, s már tudta, hogy valójában egy ilyen levélre, pontosabban erre a levélre várt, már igen hosszú ideje. Utazni fog.
Éjszaka szinte le sem hunyta a szemét, és a következő hetek intéznivalójára gondolt és arra, hogy mi vár majd rá, azon a távoli vidéken. A találka helyéről pontos leírást kapott. Másnap vett egy térképet, otthon kiterítette a nappaliban, és tanulmányozta. Keresgélte a helyszínt. „Patagónia – állapította meg – már a világ vége. Kietlen hely, szélsőséges időjárással.” A következő éjszaka is végtelennek tűnt, és a reggel kialvatlanul találta. Már tudta mit fog tenni, haditervet eszelt ki a következő napokra. A szerkesztőségben ugyanúgy végezte munkáját, ahogy szokta, tréfálkozott a kollégáival, ahogy máskor is, ne vegyenek észre rajta semmit. De agya kettős munkát végzett. Fiatal kora ellenére – alig múlt harminc – kicsapongásmentesen, menetrend szerint élt. Így tett most is. Minden este, amikor hazaért, elkészítette vacsoráját, majd a térkép és a jegyzetfüzete fölé hajolt. Szőtte a tervét.

Messziről fehér templom tűnik fel, vagy inkább kápolna, alacsony kőfallal körülvéve. Hinni akarja, hogy nem csak tünemény, jó helyen jár, mert akkor megérkezett.
Ekkor pillantja meg a nőt is, aki észreveszi, felé indul. Harminc évnél fiatalabb, kreol, fekete hajú.
- Eljött hát…
- Eljöttem. És a végén ez az erőltetett menet! Bérelni akartam autót, de a levélben az állt, hogy az utolsó előtti állomástól csak néhány óra gyaloglás. Ámbár a kölcsönzőben csak két roncs között választhattam, lehet, hogy ide sem értem volna.
A lány feléje lép, kezet fognak.
- Igen. Az utolsó állomásig már régóta nem jár vonat. Amióta megszűnt a bánya.
A férfi ledobja zsákját, ráül. Kifújja magát.
- Most bizonyára kíváncsi, miért ezt az eldugott helyet jelöltem meg magának – a nő nagyon jól beszél magyarul, de azért észrevehető, hogy nem az anyanyelve.
- Mi tagadás, megfordult a fejemben, hogy esetleg tréfa áldozata lettem. Ez az egyik legbarátságtalanabb zuga ennek az amúgy gyönyörű országnak – kérdően néz vissza. – Patagónia határa már-már a világ vége.
- Csak Budapestről nézve – a férfira mosolyog. – Ezen a vidéken sokszor jártam nagyapámmal, itt ismerte meg nagyanyámat is. Amikor valódi egyedüllétre vágyom, fogom magam, és eljövök ide. Tudja hogy van ez! Valamiféle metafizikai kapcsolat a tájjal. És szentimentalizmus. Bizonyára az is érdekli, miért kellett megtennie ezt a hosszú utat. Budapest nem a szomszédban van.
- Valóban!
- Jöjjön velem! Mutatok valamit.
Egy dzsip pihen a templom mögötti kőfal túloldalán. A motorháztető még ontja magából a meleget. Beszállnak, a nő beindítja a motort. Szépen feszülő, kopott farmer a combokon. A sötét hajat repíti a szél.
Néhány perc múlva egy bánya külszíni fejtéséhez érnek.
- Nézze! Ez régen rézbánya volt, de manapság nem folyik kitermelés, amint azt láthatja is. Nagyapám tehetséges ember volt. Rövid idő alatt a bánya főmérnöke lett, majd néhány évre már a legfőbb részvényese. Aztán jöttek a marxisták majd az államosítás, és tönkrement minden. Be kellett zárni a bányákat. Sok helyen az országban. Így ezt is. Bár igaz, hogy ez a bánya soha nem volt jelentős, ezért nem kezdődött el ismét a kitermelés, amikor rendeződtek a viszonyok. Később szőlőültetvényeket vásárolt a család, abból éltünk meg. Ezekben az időkben születtem, a korábbiakat csak elmondásokból és a tanulmányaimból tudom.
- Nocsak! Chilei bor?
- Csodálkozik? Ez a Föld túlsó fele. Errefelé a magyar borokat nem ismerik.
- Miért mondja el mindezt nekem?
- Mert ha ön valóban az, akinek mondja magát, akkor rokonok vagyunk. Rendszeresen járatom azt az újságot, amibe írni szokott, így bukkantam a cikkére.
Közel a fejtés széle. Mintha Isten dühében belemart volna a tájba, hatalmas gépezetek nyomai. Vörösen tekergőző szerpentinek lefelé a mélybe.
- Vigyázzon! Még leesik nekem! – nevet.
- Megengedi? – A férfi megfogja a nő kezét. Hosszú, ápolt ujjak. Jobban örülne, ha nem lenne ilyen szép ez a nő. Ebben a pillanatban fáradtsága ellenére is vágyat érez iránta. Tovább lépdelnek egymás mellett a fejtés peremén, de szemét nehezen tudja levenni nyurga alakjáról, a fenekén feszülő farmernadrágról. Amikor szemben áll a szélnek, mellére feszül az ing. Ezzel az eshetőséggel nem számolt. Ez a nő megnehezíti a dolgát.
- Nem tegeződnénk? Ha már így hozta a sors – folytatja a beszélgetést a nő.
- Dehogynem.
- Eszter. Szervusz.
- Imre. Örülök.
A férfi felnéz az égre. Nagyon magasan két keselyű kering a fejük felett. Kifeszített szárnyaik foltok az ég abroszán. Előveszi revolverét, a nő felé tartja.
- Hallottál már a nepáliak temetési szertartásáról? Az elhunytat ruha nélkül kiteszik a hegyekben a keselyük martalékául, majd a megmaradt csontokat is darabokra zúzzák, aztán szétszórják. Nepál ugyan a világ túlsó felén fekszik, de keselyük itt is vannak.
- Visszaszolgáltatják az embert a természetnek.
- Pontosan. A mi szemünkkel talán kegyetlennek tűnik mindez, de ha belegondolsz, rendkívül praktikus eljárás.
- Úgy akarsz megölni, hogy ne maradjon semmi nyom? – mutat a revolverre.
- Te választottad a helyszínt, én elfogadtam.
- Bíztam az ítélőképességedben.
- Láttam az autóban letakarva a fegyvert. Annyira mégsem bíztál.
- Kietlen a vidék, minden eshetőségre fel kell készülnie egy védtelen nőnek.
- De ugye tisztában vagy azzal, hogy nagyapád Magyarországon negyvenöt ártatlan ember életéért felelős!
- Természetesen. Nagyapám a halálos ágyán töviről hegyére elmesélt mindent. Megbánta, amit tett. Parancsot kapott.
- Mindenki tudja, mikor lehet vagy kell megszegni a parancsokat.
- Bizonyára így van.
- Nagyapád futni hagyhatta volna a szerencsétleneket.
- Talán nem volt elég bátorsága hozzá, mert ő is félt. A halála pillanatában rémült volt a tekintete, és azt kérte, bocsássak meg.
- A te megbocsájtásod nem elég. Negyvenöt ember számtalan gyermeket nemzhetett volna. Az ő gyermekeiknek is születhettek volna gyermekeik.
- Ezért akarsz megölni?
- Ezért.
- Nem gondolod, hogy elhamarkodott az ítélet?
- Nem. Elég sokat utaztam ezért a percért. Volt időm átgondolni.
- Tehát a nagyapák bűneiért az unokák fizetnek.
- Valakinek mindig fizetnie kell. De valamit elárulhatnál. Miért hívtál meg, ha tudtad, a cikk csapda?
- Természetesen tudtam, hogy nagyapámnak nem volt felesége Budapesten, így unokája sem lehetett. Elárulta volna nekem, voltunk olyan jó viszonyban.
- Akkor miért mentél bele mégis?
- Kíváncsi voltam rád. Hogy meddig mész el. De úgy látom, a végletekig.
- Szeretsz kockáztatni?
- Szeretek.
A vakító nap mint egy kifordult szem.
A férfi lejjebb tartja a revolvert, mintha pillanatra elbizonytalanodna. Talán a fényektől, talán a fáradtságtól.
A fejtés szélétől messzebb állni most a túlélés záloga. Eszter tudja ezt, nem haboz. Határozott mozdulattal a szakadék felé löki a férfit. A test néhány tompa puffanással zuhan a mélybe. Beszáll az autóba, beindítja a motort, hirtelen gázt adva elindul a dombon túlra, ahol ott a kis templom és az út.
Hajába belekap a szél.


Horváth Géza
Pécs, 2012. augusztus 20.

Genedics Kamilla festménye

Munch: Madonna

Hosszú út vezetett eddig,
megváltozott az ember szíve és álma,
helyükre kerültek a dolgok: a fényképek,
a leporolt könyvek és a boros poharak,
a vég nélküli beszélgetések,
a torkunkra forrott szavak,
az ujjak, lábak és karok,
minden, ami az élet apró jele.
 
Most illatörvényedben halódva állok,
és keringve jönnek kósza képzetek,
hogyan jött szobádba el a tépett ajkú nyár,
a vörös szakállú ősz a dühös telet vonszolva maga után,
majd ahogy a záporverte tavasz újra fénnyel betakart.
Az erdők is előjönnek és a csüggedt meredélyek,
az utcák, a házak, az elfáradt bazaltkövek,
és mindenki, akit azóta elfeledtem,
de leginkább mezítelen lábad áramvonala,
kreol bőröd, hajlataid színének változása.
Édes anyagból voltál, egy sötét szirmú rózsa,
csókjaid a szétterült folyók lassúsága,
szobád ámbra-homályában elvesztem a szádban.
 
Mint a méh, aki a kaptárt soha el nem véti,
vagy a jó pásztor, aki mindig rátalál a nyájra,
úgy térek vissza templomaimba,
kiapadt folyómedreimbe,
a nedvességet izzadó szőlőlugasokba,
a gyökerekbe,
befelé forduló panaszok között
üres folyosóimban lépdelek,
mert igen!,
aznap megtébolyult bennem az ég,
és úgy kopogott a világ a fejemben,
ahogy azelőtt még soha.
Annyira fáj,
mint amikor levágott tarlókon jár az ember,
amikor tüskék tépik a testét,
vagy inkább... az utolsó szó magába zárult
roppant zenéje.

A katedrálisok mozdulatlansága én vagyok,
minden gyámoltalan cselekedet,
egy súlytalan teher,
egy befelé növő csíra,
a sehová sem vezető út.
Egymagam maradtam, de mégsem egyedül,
mert hallom, hogyan nyitja szirmát a virág,
hogyan lélegzik a fákon a lomb,
látom, hogyan nő a vetés a földeken,
hogyan nő a haj és a köröm, hogyan hull a fog...
de a könnyek tudománya is az enyém,
Isten borzasztó csendje.
 
Horváth Géza
Pécs, 2011. augusztus 3.

Megjegyzés: szépírások

Bevágódni a szobába, bezárni magam mögött az ajtót, aztán behúzni a függönyöket, és elnyújtózni a bőrfotelben. Ebben a hűvös szobában nem izzad rá a bőrre az ember, mint nyáron, amit ki nem állhatok. Töltök magamnak egy italt, mostanában rákaptam a Glenlivet-re, egy régi haverom ajánlotta pár hónapja, azóta beleestem. Na nem annyira, hogy mindig és rendszeresen, csak ilyen alkalmakkor, amikor magam vagyok, vagy egy nővel, amikor előttem a hétvége és semmi dolgom.
Akár nézhetnék egy filmet is, tehetnék bármit, de inkább zenét hallgatnék, most ehhez van kedvem. Végül is mire való a péntek este! Dobódjunk fel! Lazíts barátocskám, megérdemled! Mégis gondolok egyet, bekapcsolom a rádiót, állítok egyet a hangerőn, meg a hangszínen, adok rá a mélyekből, csúszka fel, használjuk a hangfalakat valamire, ha már ennyit tudnak! Szolgálja meg az árát! Hangulatvilágítás, ital, cigi, meg kellemes zene, esetleg egy jó nő még beleférne az estébe, valami egész estét betöltő szám.
Keresek valami jó adót. Nocsak! Ez épp kedvemre való: Miles Davistől a Mystery. Hallelúja! Jó helyen vagyok!
Női hang a rádióban, az a kellemes, amit az ember órákig hallgat, már csak a tónusa miatt is. Csak nehogy unalmas légy, mert akkor eltekerlek, galambocskám! Viszont a zene jó, az biza! Veled vagyok Davis! Hallasz engem, ott, valahol fönn?

Megadja a telefonszámot a drága, ráadásul még doktornő is. Kíváncsivá tettél!
– ...várom a következő hívást, ha valakinek van véleménye, vagy szeretne beszélni magáról. Tehát rajta, és közben szóljon a dzsessz kettőig!Mélyinterjú magammal! Aha! Ez amolyan beszélgetős műsor, problémás emberek két órája, jó zenével.
A cím még tetszik is, egész találó. Soha nem hittem az ilyenben, mindig azt gondoltam, hogy előre meg vannak szervezve ezek a hívások. Talán mégis sikerülhet? Nem hiszem, de olyan kellemes a hangod, hogy rábeszéltél. Jól van, na! Megfogtál, ezt a játszmát most te nyerted, egy : nulla.

Minden adott: kényelmes póz, cigi a számban, Glen a jéggel - kissé megcsörgetem a pohár alján, legalább hígítja egy kissé. Nyomkodom a gombokat, majd a kapcsolás hangjai...
Fura! Magamat fogom hallani a rádióban? Azannyát! - szakad ki belőlem. És tényleg én vagyok! Ez a szitu most tényleg fura...
– Nevet nem mondanék, ha nem muszáj, mert sok helyen ismernek, de ha minden áron szólítani akarsz valahogy, hívj BS-nek, a nevem kezdőbetűiből.
– Oké, BS! Rajta, csapjunk a lovak közé! Nem szólok közbe, az utolsó tizenöt perc a tied! Halljuk, mi bánt manapság?
Huh! Beleszerettem a hangodba drágám, de most én jövök! Ebből hámozz ki valamit!
– Mivel is kezdjem? Mondjuk azzal, hogy amikor gyerek voltam, apám mindig körmöst adott, amikor félreütöttem a zongorán. Utána persze sajgott az ujjam vége, még rosszabbul játszottam, amitől aztán kaptam még egy fülest vagy pajeszhúzást is. Az biztos, hogy megtanultam zongorázni, de manapság csak ritkán játszom, mert eszembe jutnak a verések. Voltak még egyéb problémáim is az otthoniakkal, főleg akkor, amikor már iskolás voltam. De hogy ne szaladjak előre, hat éves múlhattam, amikor szidtak azért, mert játszani akartam a pajtásaimmal, utána meg azért, mert nem. Erre határozottan emlékszem, mert ebben az időben költöztünk el abba a kerületbe, ahol egész gyerekkoromat leéltem. Nem szerettem ott élni. Egy nagy kupleráj volt az egész környék. A szomszédban melegek laktak - bár ezt csak jóval később mértem föl. Ez még nem lett volna baj, mert alapjában én toleráns tudok lenni ezekkel a dolgokkal, hanem a sarki fűszeres undok fia engem pécézett ki, ha verekedhetnéke támadt. Okosabb voltam, mint ő, de lényegesen gyengébb. Ezért kéthetente mindig rajtam volt a sor, akit elkalapált. Amikor eljött az idő, nekem mindig besurranással kellett fellógni a lakásba. Néha a harmadik emeletig is utánam rohant. Ebben az időben akartam iskolai szakkörökre járni délutánonként, iskola után, de nem engedték otthon. Bele is törődtem volna, ha megindokolják, hogy miért nem. Aztán akartam a szomszéd srácokkal kosarazni menni, ezt sem engedték, mert bajom lesz, ha gang-ek, antiszociális csoportok tagjai közé keveredem. Ezt legalább megindokolták. Pedig nagyon szerettem volna kicsit kitörni otthonról. Így esett, hogy barátok hiányában - itt említeném meg a barátnőket is -, a négy fal között, mint engedelmes csemete éltem az életem. Aztán idővel rájöttem, hogy csak előnyöm származik abból, ha szót fogadok otthon, és megteszem, amit kérnek. Kaptam is zsebpénzt dögivel. Csak épp elverni nem tudtam, mert be voltam zárva. Na, ebben az időben zongoráztam én naphosszat, hogy az elejére visszakanyarodjak. És persze a könyvek. Olvastam éjjel-nappal, amikor tehettem. A középiskolában nem voltam rossz tanuló, sőt, de mégis kimaradoztam. Egy hajszálon múlt, hogy nem csaptak ki. Ekkoriban ismerkedtem meg egy lánnyal, bele voltam zúgva. Eleinte egész jól megvoltunk, de igazából nem kellettem neki. Erre a szalagavató bálon jöttem rá, tánc közben. El akartam hívni egy hétvégére, de amikor nemet mondott rájöttem, hogy nem szeret. Elhatároztam, hogy itt az én életemnek vége, ez már így nem megy. Kimosták a gyomrom. Lehet, nem kellett volna. Mert könnyebb lett volna a világnak nélkülem. Mostanában az a baj, hogy nem tudom elviselni magamat, meg néha másokat sem. Nem tudják megérteni, hogy számomra minden fekete vagy fehér, és ki nem állhatom a félmegoldásokat. Valahogy nem értik mit akarok. Gondoltam, meg kellene házasodni, jó lenne már családban élni. Ezért néha felhozok a lakásomra nőket, de ennyi elég is. Rájövök, hogy nem vagyok én alkalmas családról gondoskodni. Mégsem bírom én az állandóságot. Manapság nem teszek egyebet, mint unatkozom, és fekszem az ágyon, hanyatt. Két kezem hátul a fejem alatt, kényelmesen elnyújtózom, és nézem a plafont, a hajszálrepedéseket, amiket csak én látok. Amikről csak én tudom, hogy léteznek. Közben jár az agyam. Ilyenkor mindenfélék jutnak az eszembe, győzöm kibogozni az értelmüket. Szoktam töprengeni azon is, hogy mit szeretnék én az élettől, de mire arra kerülne a sor, hogy elhatározásra jussak, addigra teljesen más jut az eszembe. Néha meg párhuzamos gondolati vágányokon haladok, de a váltókra ilyenkor vigyázni kell, hogy a bakter nehogy félreváltson, mert akkor karambol. Ki vagyok ütve egy darabig. Ez rosszabb, mint a másnaposság. Néha próbálom felidézni a gyerekkorom apróbb részleteit. Olyan állapotban vagyok ekkor, mint amikor az ember még embrió alakjában leledzik. Pontosabban, összehúzom magam az ágyon és felveszem azt a bizonyos pózt. Először minden stimmel, tiszta idill, aztán nem találom a helyem, nem találom a megoldásokat. Egyszerűen kicsúszik a lábam alól a talaj, s persze ilyenkor kissé idegessé válok. Ezért eléggé nyomorultul érzem magam, s ez az állapot nagy valószínűséggel nem fog enyhülni már. Az biztos, hogy nem vagyok képes akarattal változtatni jelenlegi állapotomon. Minden esetre azért néha-néha kísérletet, bizonyos megszorító intézkedéseket teszek magammal szemben, de igazából nem hiszek ezek sikerében és talán még ezek létjogosultságában sem. Nem vagyok egy kissé zavaros?
– Nem, BS, csak folytasd! Hallgatlak.
– Az apámat ki nem állhattam, az anyámat szerettem, bár néha őt sem. Minél jobban szerettem, annál nehezebb volt nekem, például amikor beteg volt. Minél jobban beteg volt, annál nagyobb fájdalmat okozott nekem azzal, hogy beteg, s ezért én egyre jobban haragudtam rá, aminek következtében megrettentem, és lelkiismeret-furdalást is éreztem. Ettől persze megint jobban haragudtam rá. Olyan érzés kerít néha hatalmába, amitől valójában megijedek. Ettől az érzéstől nagyon nehezen tudok szabadulni. Valahogy nagyon erősen béklyóz, nagyon erősen láncol magához. Szinte érzem az elviselhetetlen kínt, amikor e láncok a húsomba vágnak, amikor e láncok lerágják csontjaimról a húst, s nem marad más, csak egy cafat véres hústömeg, meg néhány rozoga csont. Szemétdombra vele! – mondják majd az emberek. Lehet, hogy igazuk van! Ilyenkor meg szeretnék halni. Nem sokat tudnék mondani még. Próbálom nyugtatni magamat, s lehet, hogy sikerülne is, de igazán magam sem hiszek benne. Nem hiszek én már nagyon sok mindenben, de legfőképp abban, hogy megjavulnak a dolgaim. Talán gyenge vagyok, mert nem tudok változtatni helyzetemen. Pedig az akarás csíráit felfedezem magamban, de előbb vagy utóbb feladom. Én erre képtelen vagyok...
– Hát beismerem BS, ezek valóban borús gondolatok voltak. Sajnos lejárt az időd, kettő perc múlva éjjel két óra. Ha megengedsz egy jó tanácsot: gondolkozz el azon, hogy a múltban milyen hibákat követtek el ellened, s te milyen hibákat követtél el! Vond le a tanulságokat! Meglátod, megkönnyebbülsz. Megfelelő törődéssel, odafigyeléssel elkerülhetők a csalódások. Végül, a helyzet néha reménytelennek tűnik, de túlélhető! Azt javaslom, keress fel a rendelőmben, a munkatársaim megadják a címet. Ne tedd le rögtön a telefont! Viszlát!...  Kedves hallgatóim...

Drágám! Akkor legközelebb nálad? Ha olyan szép is vagy, mint amennyire jó a hangod, akkor remekül megleszünk. De ha mégsem, a zene, amit adtál, akkor is kiváló volt. Igazán nekem való!


Pécs, 2005. augusztus 24.

(Blue in green) 


Ebben az évben korán köszöntött be az ősz New Yorkba, s ahogy az ilyenkor lenni szokott, előkerültek az esernyők és a ballonkabátok, az emberek is mintha jobban siettek volna. A sárga taxik foglalt jelzésre váltottak, ezért nehezebben lehetett fogni akár egyet is. Ike nem szerette ezt az időt, mert számára a város ekkor elvesztette varázsát, de amikor újból kisütött a nap, és arany-sárgán ragyogtak Willage utcái a fák leveleitől, újra életre kelt. Ilyenkor órák hosszat sétált, és néha kiült egy padra, s csak nézte a járókelőket: diákokat, művészeket, filmsztárokat (mert divat manapság itt lakni).
A Faluban, ahogy errefelé nevezik ezt a városrészt, emeletes téglaházakban laknak az emberek, s a házak közé aprócska terek szorultak, ahonnan kosárlabda pattogást visszhangoznak a falak. Ike néha nézte a játékot, de valójában Maggie-re emlékezett, ahogy kézen fogva járták a várost, a klubhelyiségeket, ahol fekete zenészek zongorán Nat King Cole-t játszottak vagy trombitán Miles Davis egy régi slágerét…

Ike aznap már második órája ücsörgött abban a bárban, ahol annak idején az első novelláit írta Maggie-ről, s most, amikor az utolsóba fogott, azt gondolta, hogy nem fejezi be soha. Képtelen rá. Érezte, hogy a fájdalom sűrűsödik benne, és ez megbénította a kezét, a gondolatait. A történetnek nem lehet "boldog vége". A sorok közül folyton Maggie arca bontakozott ki előtte. Különleges metamorfózis volt ez, mert a lány hangját is halotta, illatát is érezte, amely most is ugyanaz a Jasmin Noir volt, amit Maggie annyira szeretett. Eszébe jutott az is, hogy egyszer igazságtalanságokat vágtak egymás fejéhez, és a veszekedésük után Maggie bőrig ázott érte az új, zöld- és kékmintás ruhájában, hogy kiengesztelje, pedig nem ő volt a hibás. Maggie hitt abban, hogy nem az évek számának jókora különbsége vet véget egy szerelemnek, hanem az a rendellenesség a csontokban, amely egyre fokozatosan terjed. Igaza volt. Ike kétségbeesett zokogásánál csak az orvos megerősítő szavai voltak fájdalmasabbak: "Az emberfeletti küzdelem néha nem elegendő."

Ike a második pohár whiskyjét iszogatta, előtte feküdt az asztalon a tolla, a jegyzetfüzete; majd mégis felvette tollát, s az utoljára leírt szó után egy pontot tett.A felszolgáló körül serénykedő fekete lányka már régóta nézte Ike-ot. Megérezhette fájdalmát, mert odaült hozzá, s ezt mondta:
– Meghalt a bátyám. Tavaly. – Ike meglepetésében nem szólt semmit, csak várta, mi lesz a lány mondandójának vége. – Ő tartott el engem, nem volt senkim rajta kívül. Itt találtam munkát, ebben a bárban. George, a bátyám, az utolsó perceiben azt mondta nekem, hogy nem a haláltól kell félni, hanem az élettől. A halál egyáltalán nem rémületes, semmi negatív nincs benne, egyszerű tény. A halálnak külön néma világa van, amelyben Isten megmutatja nekünk arcát. Ez a jutalmunk a halálunkért, a szenvedésünkért. Azóta nem gondolok a nap minden órájában rá, csak havonta egyszer, amikor virágot viszek a sírjára. Azóta újra az élőkkel foglalkozom.
A lányka elhallgatott, majd felkelt, s magára hagyta Ike-ot, hogy tovább gondolhassa szavait. Visszatért a pult mögé poharakat mosogatni, nem látszott rajta rosszkedv, bánat vagy közömbösség, inkább rámosolygott az egyik vendégre, aki valószínűleg szépet mondott neki.Ike ismét felvette a tollát, majd írni kezdett, s már tudta, hogy utolsó novellájának mi lesz a befejezése: "Maggie meghalt, a halál időpontja 2008. szeptember 22., este 7 óra 21 perc."

Pécs, 2009. június 2.