Hasztalan bíbelődsz dedukciókkal.
Mi módon préselhetnél vissza három
tubusba akár csak eggyel több színt is?
Konstruált sosem lesz elég eleven.
Fényűzés kímélni érzékeid — ha
ritkábban siklanál át részleteken,
tudnád, hogy előre jelzik az irányt,
Hógyöngy száll
a télkoronás fákról,
fakeresztem fészkét
belepte a dér,
seregélyek, varjak
menekülnek tőlem,
borzongó magányom
kísértetfehér,
lemetszett ágként fáj,
sínylődik a lelkem,
rikító színeim
kiszívta a nap,
játékszere lettem
fagynak
Posztolsz-e ott? … Csibészhunyor.
Így ezt a szót nem ismeri.
– A posztos rendőr hol guggol? –
Jó replika. Intek neki.
Javítgatok, kattintgatok,
egy ve
Káli képek kísértenek:
Nap illatú szőlőhegyek,
lankás dombok, tanúsziklák -
dermedt csendű patrióták.
Megfogtak, mint szúrós szeder,
emlékük mély patakmeder,
rám tapadva ölel a múlt -
indája a lelkembe nyúlt.
Erdei út selymes árnya -
velem sét
Íme, neked is fényesedik az idő
(noha a nappali világ mind rövidebb):
túlhordott viselet szégyenkező tükrét
idegen szemmel bámulod. Pedig volt, hogy
már hetekkel korábban kiakasztottad
hangolódni az alkalomra, amikor
felöltheted, s közben magad
Nem állhatok meg itt, az 55. sötét csőben,
amelybe egyik vége felől sem férkőzhet a napfény,
karom széttárva már keresztre illőn, hű lator, de még megyek,
tapogatok jobbra-balra, hogy el ne vesszek,
különös formákat érzékelek az ujjaimmal,
horpadá
(Dr. Csókai Andrásnak)
Ha meginog élet csónakja, elfogy a lélegzet,
Lelkekre árnyak hullnak, felhők tornyosulnak.
Reszkető kéz még remél, bátorság lábakba száll,
Akkor kell, az igaz, hű Barát!
Láttál már: éledő rügyet, boldognak induló élete
ad notam Latinovits Zoltán: Ködszurkáló
Miféle chirurgus buzgalom
terjed itt közöttünk,
hogy már valahány oldalon
seregnyi felcser kész összevarrni
– ne leskelődne rajtuk illetéktele
Ma megint szépen süt a nap odakinn,
ezerszínű lombot simít sugara,
hálója közepén napozik egy pók,
fonalán csillog a reggel harmata.
Ma szinte felhőtlen az ég odafenn,
selymén csak néhány felhőcsipke úszik,
kristálykékben ragyogó végtelenén
k
Holnap már tél oson
érzem az illatát,
holnap már nem köszön,
csak legyint egy nagykabát.
Holnap már titokban
bekukkant a másvilág.
Holnapra fagyos ködben
lehullanak a levelek,
ám ma még őszi fényben
találkozom teveled.
Ma még talán hálásan
felra
...tudod, a Youtube-on még mindig Tom Waits-t
hallgatom...
a véremből sír fel az éj,
és lázas lesz köröttem minden apró-szellem,
amíg rekedt hangon énekel
a hitehagyott angyalok kara -
belül a bizsergés,
kívül a sötétség csendje -
égő tűszú
Jeleket róni szűz papírra,
vászonra álmodni színeket,
rideg kőbe lelket lehelni,
holt fából bontani életet.
Szeretni vésővel, ecsettel,
kínnal szülni meg gyermeket,
rábízni édes mostohára -
az alkotó csak ennyit tehet.
2009. 09. 15.
(The Time Machine)
Világoskéken, jámboran,
lábujjhegyen oson a virtuális idő.
Biológiai társa ellenben vörösen
ordítva – szétszakít.
Minden egyes sejtosztódáskor
valamelyest…
valamelyest rövidül a telomér.
(Le-rö-vi-dül a te-lo-mér…?)
Az emberi
Csak kettőt ismerek: kint vagy bent,
tőlem idegen a küszöbön ücsörgés.
Elvesztem az egyirányú utcában,
a földön egy feldobott pénzérme
elkeseredésében az élére állt.
Vágyaknak nyitott ajtón át
szökött ki az otthon-meleg,
hiányoddal becsavarodva érze
Kopogtattam;
nem nyitottál ajtót,
vendéget nem kívánt
zord hajószobád,
hullámok zúgását
kagylóhéjba zártad,
nem játszhattam matrózt,
Te sem kapitányt.
*
Csa-Csinszka,
kislányom,
hogy jutott eszedbe,
babacsörgőt
venni épp nekem?
– kérdezted –
de kisf
védtelen éji út…
álom-tengeren
hullámhajó zakatol, zötyögök
gyerek-magamra hagyatva
felnőtt-testbe falazva
s mint tengeri beteg, rettegek
az ébredés viharától
az égbekiáltó hullámok zajától
a fekete ég alatt sikoltó sirálytól
a lelkemen át (s)üvölt
Csónak a koporsó: koppanva partot ér –
miközben mélán csendül a lélekharang –,
egy levedlett korpusz a porba visszatér,
amikor nem számít már a cím és a rang.
A feledésbe zúgó lélek felsajog,
az idő szövevényén tépve nyílt sebet –
semmiségbe vo
Gyermekkacagástól
túlterhelt a part,
mindenféle nyelven
visszhangzik:
Mama!
A tenger elvakít,
ám a szó felkavar,
bensőmből felsikolt
ezernyi néma jaj,
s mint felhők árnyéka
a szemközti hegyen,
egyre feketébbre
vált át közérzetem,
s kérdem: ez a jó
Szemünk összeér,
mint pókhálóhíd
íve túlsó parttal,
tekintetünk halk,
filigrán gondolat;
szitakötő vagy pilleszárny
törékeny ennyire,
sóhajként lebeg,
ha megérinted,
lehullik hímpora,
s örökre bőrödbe
ivódik nyoma.
