SZÉPIRODALOM

Pince homályából
fénylőn tűntél elő,
szemed mécsesében
imbolygott a jövő.
Derekad hullámzott,
mint lázas látomás,
ajkaid formázta
gyöngyházfényű varázs.

Csalogató karod
lágy táncba ringatott,
hangodban vonzódás
vezényelt dallamot.
Testemben az é

Rács – mely eddig sokat nem takart, most teret nyer,
hámló rozsdarétege új festésért perel.
S

Talán a fák is fájják a telet,
poshadó, korhadt, vén avar felett
hajlanak halkan haldokló hóra
elnéptelenedett utcák szegélyén
hátradőlve, ringatózva.

Az enyészet hasonló,
pecsétje álnok,
fehér égfoszlányok
pelyhet hintenek,
mégis látszik a szemét

(Pécs, keleti városrész)

Tudod, ha már itt vagy, nézz szét:
a Mecsek patkója lángol.
Hajnalát terítve kérték
aranykincsüket a nyárból

gőz'lő, száradó virágok.
Az utak csak itt kezdődnek
s amerre, ha csorbán járok,
hazatalált röghöz köt le

egy új

NÉZLEK, megérintenélek,    
    de pixelek sorozata most képed,
    léted virtuális -
    szedném magam atomokra máris,
ROHANNÉK át az éteren
HOZZÁD
    ám csak a kamerába mutathatom
    ujjaimból formált ikonon,
SZERETLEK nagyon -
     a vibrá

Este a csókák nagy csapatokban
Vijjogva szállnak a város fölött;
Fecskefészekbe veréb költözött:
Ősz van, s én várok volt tavaszokra.
Hólyagos zápor fut patakokban,
Megrészegülten issza a föld,
Százezer színnel harsog a zöld:
Nyár van, s én várok v

 

Tegnap lementem a sarki közértbe néhány
fehér nyulat venni, te meg jöttél velem szembe
az extra méretű tamponok csíkjai mentén, hogy
elcsacsogd az életed. Mondom, trillázz arrébb,
én már nem az vagyok, aki voltam, különben
is a sejtek hét év