Tegnap lementem a sarki közértbe néhány
fehér nyulat venni, te meg jöttél velem szembe
az extra méretű tamponok csíkjai mentén, hogy
elcsacsogd az életed. Mondom, trillázz arrébb,
én már nem az vagyok, aki voltam, különben
is a sejtek hét év
Líra (216)
Lehet-e, szabad-e követni vágyadat,
úgy is, ha eközben megsebzel másokat?
Lehet-e, szabad-e követni szívedet,
s annak ki szeretett sajátja megreped?
S lehet-e, szabad-e eltemetni vágyad,
szívedre rázárni hét lakattal zárat?
Lehet-e, szabad-e álmodat
Gyáva voltam, gyáva egész eddig.
Csak álmodni mertem, talán azt se mindig.
Vágyam is volt, végtelen, mély tenger,
csak a parton álltam, hajózni nem mertem.
Most már hiába is szállnék fel hajómra,
korhadt a deszkája, rongyos a vitorla.
Késő már a bána
Csak álmodni mertem, talán azt se mindig.
Vágyam is volt, végtelen, mély tenger,
csak a parton álltam, hajózni nem mertem.
Most már hiába is szállnék fel hajómra,
korhadt a deszkája, rongyos a vitorla.
Késő már a bána
Hiába rejted lelkedet,
hiába hangsúly, ékezet -
rémálmaidban ott vagyok,
mindenről, mindent megtudok.
Én oldok zárat, nyers kötélt -
ha mégse volnál eltökélt -
hóhérod úgyis én vagyok,
nyakadra hurkot én rakok.
Bár járna talmi képzelet
Adagio
Megint karácsony van -– ugyanaz a díszlet -–,
a gömbökön ugyanúgy megtorpan a fény,
az adventi koszorún tömbgyertyák égnek,
s a fenyőfa most is a mennyezetig ér.
Pianóban szól az Adeste fideles,
az ajándékokon díszes csomagolás -–
a vacsora -– mint m
amikor rád dől majd a dermedt téli csend
csak szürke gondolatok kabátszárnya leng
töppedt magányodnak rég senki sem felel
már minden kedves szóért térdepelni kell
kezedben minden elmúlt puha pillanat
szúró tövissé válik néhány perc alatt
s
Őrülten vágtázó, acsargó,
hiéna napjaid sikátor-sűrűjében
nem hull rád áldás, csak hamu,
korom és felkavart homok.
Keselyűk kárognak füledbe,
tetőkön szórják szét fuldokló jajod.
Köpönyeged kifordítva öltöd,
újabb próba vár, kínzó megfelelés.
Sz
...
és bocsásd meg a mi vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk…
és bocsásd meg a mi vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk…
magunknak,
mert míg más szemében a szálkát is,
sajátunkban a gerendát se -
mindig van indok a felmentésre.
mindig van bűnbak kire rákenheted,
és magadnak se vallod be vétkedet.
aki mást
mert míg más szemében a szálkát is,
sajátunkban a gerendát se -
mindig van indok a felmentésre.
mindig van bűnbak kire rákenheted,
és magadnak se vallod be vétkedet.
aki mást
Elmúlt az éj, a vidám barátölelés,
feldöntöttük borunkat, lucskos a söntés.
Elengedtük kezünk – karunk elernyedett,
szófoszlányaink már lógó lebernyegek.
…
A hajnal arcára ráfagyott a fátyol,
az útszéli bokor hullólevél jászol.
R
(hét szavas verseny)
Holló hajad a szemedbe hullt,
ordítottad, nem érdekel jelen se múlt.
Köpönyeged gyorsan magadra kaptad -
mikor és hogy kellett, pont úgy forgattad.
Elvitted a Vágtázó halottkémek cédét,
nem húztad le magad után megint a vécét.
Arcomon szánt még az éjjeli árny,
bőrömbe mélyülő barázdát váj.
Gondolataim – elvetett versek –
kifordult röggel vegyült keservek.
Még élénk színekkel zaklat a kép,
mint vágyódó ajkad borzongva tép,
még itt vagy velem te tétova báj,
de ébredt val
Bársony égen csillagok -
ezer gyémántkő ragyog -
Holdudvarban, fényszoknyában
táncot járnak angyalok.
Éji csönd a tájra ül,
ház falára árny vetül,
ezüstfényű pókfonálon
pajkos tündér hegedül.
Lombok közt táncol a szél,
édes titkokat mesél,
Kormot szór szemembe
a reszketeg alkony,
tétova lépteim
konganak a parton.
Emléktó üvegén -
mint vékony cukormázt -
a hirtelen jött fagy
jéghártyát cicomáz.
Gondolatban élek -
testem már hitetlen -,
megdermedt énemet
lábn
(pszichózis)
Még dúl a harc, és vág a vita;
csak tanakodik a taktika.
Sző a csel, bősz kínt fúrva farag
a felgyülemlett ok és harag.
Talmi tettre, megbántó beszéd,
ma köszönés nincs, holnap ebéd.
A vacsora: rég elmúlt divat -
süsd meg ma
gondoltam ha egyszer én
átlépek a múlt térfelén
elhagyom önálló korom
bezárom legénylakom
akkor ez már végleges
nem csak holmi képletek
függvények játszanak velem
nem csúfol meg az értelem
ám döntött kiskupaktanács
prókátorok pár kotkodács
t
Kertek kontúrján borzol a fésűfogú szél,
tetőcserepeken puhán tapogat a fény.
Az utcai lámpa, mint óriási sáska,
guvadó szemével a virradatot várja.
Házfalak sarkain már vibrál a hajnal,
kerítésdrótokon billeg üggyel-bajjal,
furcsán álmélk
Borban úszik még a fahéj
szegfűszeggel vert csónakja,
odakinn a hűlt csillag-éj,
benn a mámor kéjillata.
Megpihen sok elnyűtt álom,
felhorgadó s elmúló vágy,
fekszem én is – nem is bánom,
hogy mellém dől az ifjúság.
Reggel hittel kele
Minden kezdetben ott van a vég is,
de újra kezdünk mindent mégis.
Lég ellen forgó a szélmalom,
kutyáját csóváló a farok:
öncélból ugat a hatalom,
ám közösből merít a marok.
Csakis saját hasznát szolgálva
csűri-csavarja az érveket,
fösvényen önt a morc molnárja
apró zsákodba egy keveset.
Földről is sep
