A csigabiga álma
Azt álmodtam lenn a fűben,
csillaglányok közt repültem.
Azt álmodtam, volt két lábam,
s táncoltam a csigabálban.
Azt álmodtam, volt két kezem,
s festettem a fellegeken.
Felébredtem és mit láttam?
Nekem van a legszebb
Olvasnivaló (1399)
Sorrend
Nem vágyom bőrkötésben
Porosodni könyvtárak polcain.
Nem vágyom kötelező lenni
Egy majdani érettségin.
Verseim hangulatok csak,
Lélekből áradó szép gondolatok,
S megelégszem azzal, ha egy
Arcra könnyet, vagy mosolyt csalok.
Lehet, - verseim nem is versek,
C
csendjébe bújtam
---
már nem akarom hallani a
hangokat
sem látni a világosságot
a Föld sóhaja
is csak pusztulás
---
csobogástól zuhanásig
a Hold velem volt
és most
néma patak tükrén vérzik
Fejére állt a világ...
Netán én fordultam talpra?
Kezdem megszokni a fásult
nyomort napról napra...
A sötétkék égtó fenekéről
drágakövek villannak,
a fekete facsontvázak meg
lenyúló gyökerek -
lombos törzsük, s a jövőm
biztosan odaát vannak...
a hetedik kaputól
elsodródva
sötét víziók nyomában
belső szigetedre
nyomul az új világ
az éjszaka hangjai
hajadba fonják
az üres lelkeket
s hiába nézed azt
az átkozott eget
azon túlról
a harmadik szem
elkárhozott
kékségében
már halódik
utazó igazságod
Koldultam álmot, mindhiába.
Tekintetekben űrt hagyva hátra
sóváran kerestem kijáratot, vagy
szakadék szélén táncoltam vakon.
(még ott is mindenki ott hagyott)
Nem értem el a hegytetőt sem,
keselyűk szálltak, fölébem gyűltek.
Dögre éhesen mind ki
A zöld váza az asztal közepén állt. Épp úgy, mint hét évvel, hét hónappal, vagy hét órával azelőtt... friss vízzel töltve, de virág nélkül.
A nő egy sarokban ült, onnan figyelte a vázát. Méregette, szemlélte, magában még kritizálta is, pedig a kedvenc
I.
A szokásos reggeli félig halott állapotában matatott a negyvenes korú férfi az szekrényben. Az orrából a takony éppen elcsöppenni készült, a keze reszketett, csörömpölt a kidobatlan, üres üvegekkel, míg végre talált egyet, aminek az alján maradt e
Kölcsey Ferenc 1823-ban január 22-én fejezte be a Himnusz megírását.Erre az eseményre emlékezve 1989 óta ezen a napon ünnepeljük A MAGYAR KULTÚRA NAPJÁT. Az ez alkalomból hirdetett felolvasóestre írtam a Körösvidéki Irodalmi Társaság felhívására.
vörösen zuhogó
vízesés torz hangjain
lebegő látomásoktól
vijjogó madarak tépik a
hajnal húsát
csontszínű ég zokog
s hiába hajoltak földig a fák
és koldultak harangszóért
a templomok
a feltámadás valahogy
ma is elmaradt
Mogorván ballag a matuzsálem idő,
unottan lendít az év kerekén -
újra karácsony van, s a táncoló
gyertyaláng a szeretetről mesél.
A csillagszikrákban felizzanak
még a régi szép emlékek –
zengő Mennyből az angyal,
s boldog gyermekölelések.
A bili
ma éjjel
elindultak a fák
városi varjak
üvöltésem
halott csendbe zárják
rád gondolva
borédes
impressziók közt
hárfám pihen
ezüstfeketében
a már késő
és nekem nem maradt más
mint hajnal előtt
megérinteni az eget
*
sokszor feltör az emberből
az egyszer
holdárnyékban
hi
Az éjszaka üres csarnokában
ugye nem maradok egyedül,
ha fenyők gyökerei között
betakar a jeltelen hallgatás.
Ugye táncolsz velem arcomhoz
szorítva néma kacagásod,
s a Hold sugárból font kötelén
hozzám ereszkedsz szelíd harmóniába'.
Homokba sorvadt érintés
Az éjszaka folyamán a falucska postaládáiba felhívást csempésztek. Megsárgult, kék vonalas füzetlapon dülöngélő írás hirdette: „Papírgyűjtés lesz. Felesleges újságjukat helyezzék a kapu elé péntek este hét óráig. Színes újság nem kell. Karton jöhet.
https://www.youtube.com/watch?v=R6DeOpd39dU&feature=related
nem is tudom felkel-e a Nap
hisz hozzám olyan ritkán látogat
nem is tudom mikor van az éj
szememre nem jön álom rég
nem is tudom hogy élek vagy csak holt
lelkem barangolja be a nyárfasort
hogy l
Ma éjjel újra vár híd,
ma éjjel újra vár!
Inog mint rég, – rettentőn ropog.
Nem viszem bőröndnyi emlékem –
gyermekkorom történéseit –,
elmém üres, gondolat sem kopog.
…csak markomban izzad egy kavics.
A vízen bolond szél mesé
Néhányan áthajolnak a drótkerítésen, meg olyan is
akad, hogy hintáznak az elektromos vezetéken, de
nálunk a családban mindig is a mértékletességen
volt a hangsúly.
Én nem mászom meg a lángot csak diszkréten, nem olyan
nagy ügy léket vágni egy szüfrazse
Petőcz Tamás fotója nyomán
Szecessziós ékszer
a várandós faág,
bimbója Tiffany-
tükörbe fagyott,
pár napos tavaszát
jégbe zárva őrzi,
opálcseppbe rejtve
a boldog tegnapot.
láttam a szenvedőt, ki a kínról mindent tudva
szívből mosolygott. És kicsiny gyermeket,
kinek arcát keserű könnyek folyama áztatta,
a sarokban összekuporodva mérhetetlen kínnal
gyilkolt a magán
