SZÉPIRODALOM

Martin Buber nyomán

Én most Te vagyok,

s magamba lépve

ajtót nyitok neked.

Lényeged ereje

magához ölel,

s a függőség örömét

érezve, önmagam csapdájából

kiold a megfordult irány.

Hozzád kapcsol

a megérintett közel.

Kísértet-valóság a végzet.

S mégis, a nagy

Muzsikáló hangok között,

táncot jár az őszi szél,

ringatózó felhők fölött,

suttogja, hogy jön a tél.

Dér lehelte faágakra

hó-léptekben mese száll,

a didergő fűszálakra,

felkerül a sapka, sál.

Vár a szánkó, játszani hív,

csizmát húz a napsugár,

a szívedre szá

Itt vagyok,

csak a csend,

és versem vall

helyettem,

némítanak bezárt,

halott dallamok,

 itt vagyok

ahol Te,

de más előjellel,

így önmagam ellen

csak magam vallhatok.

Porba írt rajzot a szél.

Éj gyönyörét irigy hajnal

lopva elviszi messze.

Bántja szemem ez a fény.

Testednek illata bársony,

itt mereng még a kezemben.

Gyűrt lepedőd még őrzi nyomát

a bársonyos éji sikolynak,

éjszaka kedves árnyai még,

félve a fénytől, itt s

Nézem az arcot, mely velem szembe néz,

Felismerni magam benne néha oly nehéz.

Elmélyült ráncok, kékes hajszálerek,

Elburjánzó szemöldök alatt, savószínű szemek.

A hatvan feletti évek kegyetlen nyoma,

Az idő, mint szobrász olyan mostoha.

Így látnak mások,

Dagad a rügy, bontani készül szirmait,

Virágzásra vár már a cseresznye,

A telet átaludta, éledő vágyait

Szabadon adni hajtja ösztöne.

Ágyát megvetve integet a vén fagy,

Nem adja magát oda oly könnyen,

A kései hóban csillogó nyomot hagy,

Amint ta

Mennyi könny lapul reszket,

ma is szememben, amiket sohasem

sírhatok el. Sok mocskot nyelt már

lelkem. Arcok, akik maszkba bújva

- barátnak hazudták magukat. -

Tárd ki az ajtót, hisz oly sok szenny

korhad itt, söpörje innét messzire

- egy forgószél. –

Úgy há

Július 23-a vasárnap, 12 óra 20 perc volt. A nyitott ajtókkal álló Mercedes taxiban 46 C°-ot mutatott a hőmérő. Hortobágyi Béla mélyet slukkolt a mentolos bagóból, és unottan pöckölte el a parkoló szélén púposodó sittcsomó irányába. Kálmi, a helyi cs

Úgy szeretnélek átölelni, akár a szél,

Lenge fátyollal körbevenni, mikor az éj mesél.

Úgy szeretném elmondani néked, mennyire szeretlek,

De nincsenek szavak, mivel utolérnélek.

Szeretnélek még egyszer csókolni hevesen,

Lágyan átkarolva ringani sze

csillagot ringat az este
álmokat őriz a Hold
szél dúdolt békét a hegyre
égboltra pitypangot szórt

kis patak hűs vize álmos
halkul a kék-kacagás
mellette alszik egy táltos
áldott az erdei ház

kendőben pihen a néne
fáradt a kemence tűz
cipó sült késő ebédre
ill

Ölelni jár az éjszaka,

megperzselnek puha csillagcsókok,

ezüstfény ragyog ajkadon,

hárfahúron zengnek lágy akkordok.

Párnánk alá bújik a hold,

szemérme csak ott lel menedékre,

virradatra gyűrött az ég,

szürke folttá kopik feketéje.

Bolygóin

Ha emlékekből lehetne táplálkozni, és ez a táplálék fenn tudna tartani, a világmindenség végezetéig élni tudnék, hiszen olyan világba születtem bele, ahol nem dívott az individualitás, és ahol egymásnak tudtak örülni az emberek. Az aprócska örömök ha

finom lírába hajlik az éj
hegyek sétálnak át
a horizonton
bújócskázó csillagok között
a Holdban tükröződik a táj

közeledik felém az ég
szalad a szél
rím nélkül
verset írnak a fák

bólogatnak az álmok
bokrok zizzenésében
neszez a föld
lágy mollban bújik meg
minden