Olvasnivaló (1481)
Sorrend
A mozi előtti hirtelen kanyarban nyávogtak az autógumik.
Karcsika, a bejárat előtt állva utánozta hangjukat:
– Nyáááuuúú, nyáááuuúú. – Szasz haver, tiszteletem nagyuram, kézcsók mamóka! – szakította félbe néha hangutánzó monológját.
Karcsika szinte
Megint karácsony van -– ugyanaz a díszlet -–,
a gömbökön ugyanúgy megtorpan a fény,
az adventi koszorún tömbgyertyák égnek,
s a fenyőfa most is a mennyezetig ér.
Pianóban szól az Adeste fideles,
az ajándékokon díszes csomagolás -–
a vacsora -– mint m
Kristálycsizmába lép az éj,
jégsarkakon kopog,
halk dérrel hinti lábnyomát,
talpán friss hó ropog.
Ilyenkor vágyom messzire,
hol jámbor még a táj,
hol város hangja nem zavar,
a csend magvába zár.
Elindul fáradt képzelet,
bódultan andalog,
szememben
Fehér párán fetreng az éj vadul,
tömött takarója földre lehull.
Homály leskelődik – tétova fény,
az úttest is inog, vonzza a kéj.
Mint dühöngő vadvízen zátonyok,
bukkannak fel sötét kőpásztorok.
Haramialelkük sárkánytorok,
ködcsizmában álló éles sar
amikor rád dől majd a dermedt téli csend
csak szürke gondolatok kabátszárnya leng
töppedt magányodnak rég senki sem felel
már minden kedves szóért térdepelni kell
kezedben minden elmúlt puha pillanat
szúró tövissé válik néhány perc alatt
s
jöttünk, szeretetből éltünk,
szeretetet gőgicsélt a hang, a csend,
a délkörök, a Nő, a Férfi. Az Örök.
Értettük növények, állatok szavát,
dúdoltuk lágy szelek hullámdallamát,
körülfontak fények, illatok, hegyek.
Szerettük egymást mind. Nő
Őrülten vágtázó, acsargó,
hiéna napjaid sikátor-sűrűjében
nem hull rád áldás, csak hamu,
korom és felkavart homok.
Keselyűk kárognak füledbe,
tetőkön szórják szét fuldokló jajod.
Köpönyeged kifordítva öltöd,
újabb próba vár, kínzó megfelelés.
Sz
Mint lenge lepel lóg a lég,
szellemfák közt hull a dér.
Koldus alszik avarágyán,
takarója sátorvászon,
deres feje rongypárnáján –
álma kővel bélelt bársony.
Nincsen ajtó, nincsen kapu,
háztetője a csillag-ég,
talpán száraz útilapu –
szeme fonnyadt
...
és bocsásd meg a mi vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk…
és bocsásd meg a mi vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk…
magunknak,
mert míg más szemében a szálkát is,
sajátunkban a gerendát se -
mindig van indok a felmentésre.
mindig van bűnbak kire rákenheted,
és magadnak se vallod be vétkedet.
aki mást
mert míg más szemében a szálkát is,
sajátunkban a gerendát se -
mindig van indok a felmentésre.
mindig van bűnbak kire rákenheted,
és magadnak se vallod be vétkedet.
aki mást
Elmúlt az éj, a vidám barátölelés,
feldöntöttük borunkat, lucskos a söntés.
Elengedtük kezünk – karunk elernyedett,
szófoszlányaink már lógó lebernyegek.
…
A hajnal arcára ráfagyott a fátyol,
az útszéli bokor hullólevél jászol.
R
Nyirkos, hideg hajnalon
kódorgok a tóparton –
szívverésem hallgatom.
Gondolatom messze jár.
Tompán csosszan méla léptem,
visszhangzik a régi stégen –
köd lebeg a víz felett,
táncolnak a szellemek.
Lusta hullám lomhán csobban,
vén hajótest
mundért ér a gondolat - lepereg
forróságra dől a dél - sistereg
délibábnak hisz a tiszt - felnevet
pálcát tör a kisvitéz - tiszteleg
megtizedelt rongy sereg - megremeg
szembekötött páni félsz - hempereg
vérbe mártja v
(hét szavas verseny)
Holló hajad a szemedbe hullt,
ordítottad, nem érdekel jelen se múlt.
Köpönyeged gyorsan magadra kaptad -
mikor és hogy kellett, pont úgy forgattad.
Elvitted a Vágtázó halottkémek cédét,
nem húztad le magad után megint a vécét.
Arcomon szánt még az éjjeli árny,
bőrömbe mélyülő barázdát váj.
Gondolataim – elvetett versek –
kifordult röggel vegyült keservek.
Még élénk színekkel zaklat a kép,
mint vágyódó ajkad borzongva tép,
még itt vagy velem te tétova báj,
de ébredt val
