Olvasnivaló (1396)
Sorrend
Régóta várta, s eljött az alkalom:
jussát kéri, ami jár.
Szűk az ősi föld,
holdnyi pusztaság kér vizet,
az ekevas kemény rögbe váj, s
küzdeni kell minden magért,
mit érlel aszott kalász.
Akárhol-távol biztos van egy sziget,
ahol könnyebb
Gyerekkorom távol-sziget –
emléke még sűrűn kísért,
mocsár mélyéről méreget,
mint nyugtalan, bolygó lidérc.
Néha bizony alkalmasint
összevetek múlttal jelent,
s pici gyerek ábrándjaim
latolgatja deres fejem.
Pusztaság vár, vonz az Alföld,
fekszünk egymás mellett
kéz a kézben - felettünk
a csavaros fűz levelére
szikrákat fröcsköl a nap,
a magasban alig mozdul a felhő,
lent enyhe szellő ringatja az ágakat,
felhevült testünkre rajzolva
absztrakt árnyakat...
a strand zaja itt már
csak
keljfeljancsi
könnyed-én
festett vigyorral
borul - feláll
macska-talpra
van-e élet kilenc után
borul - feláll
koppan falakon
véres-makacsul
borul - feláll
könny-be-ragad
le-tagad csak a por
borul - feláll
nem kérdi senki
akarsz-e kelni
fel-lök
bo
Zümmög a tér,
szétfut milliárd
duruzsló hang atom.
Az éj iszapjába tolnak
virtuális árnyak,
monitor villog...
Újra csak fojtott,
elfúló hangod hallgatom.
A felhorkanó vágyak
csapzott csordáján
füstölög a billog.
Ma éjjel is csak a főnszél elől szalad
a letépett, kiborult kosárnyi levél.
Lassú, tétova eső balgán könnyedez
lagymatag bánatként, majd lomhán elpereg.
Az ablakba farkasfejű árnyak bújnak,
parázsszem-emlékek villannak fel, ahogy
neo
Sötét hajamban fehér szálak.
Megfakult színe már a nyárnak;
lassan anyámhoz békülök.
Harsogó hangú apám csendje
visszhangzik bennem éjjelente,
amíg álomba révülök.
Elmentek rég. Döbbenten állok.
Gúzsba kötnek ezüst pókhálók.
Őszi szél jár az utakon
magammal viszem
ölelésed melegét
- puha kendőjébe bújok -
már hűvös az őszi éj,
sóhajomra dermed hidege,
s fehér párája száll -
mintha én is füstölnék,
ahogy te szoktál…
magammal viszem
ámbra illatod,
tenyerembe szorítom
Majd akkor, ha odaérek a látóhatár elé egy-két fokra,
s arcomra markáns árnyékot vetít az idő,
átkiáltok alsó és felső világokba:
elfogyott a föld és a türelem – halihó!
Nem fordulhatok vissza, ladikom kevés,
süllyed alattam, mint korhadt dime
.
Szeretsz-e úgy?
Szeretsz-e úgy?
Szeretsz-e úgy, mint én?
Mint Krisztus az Olajfák hegyén.
Mennél-e?
Mennél-e keresztre
megváltásomért?
2009
Béla már fél órája állt a sor elején, a treffen. Üres tekintettel nézett ki a fejéből, nagyon teli volt a hócsukája. Régen ezen a droszton soha nem kellett ennyit ácsorogni, akkor még jól mozgott a Keleti. Néha négy-öt liftet is megcsinált hét órára
Kiömlött az égre a fekete tinta,
csillagbuborékok pattannak szét rajta,
szobámban a sötét számolgatja nyáját,
kandallópárkányról lógatja a lábát.
Takarómba bújva kergetem magányom,
testem lét-súlyával gödröt váj az ágyon,
rebbenő pillámon
Érzések göröngyös szántásán bukdácsol az ember,
tengerek iszapjában keres forrón feltörő forrásokat,
moszatok közt matat – hínárhálót dobva magányára –,
kavicsokat csodál, majd mint tüskés rája, komótosan
homály-kétségek felé lebeg – vita
Elképzelt egy szép világot,
biztos jövőképet látott,
mégis eldőlt teste, sorsa,
úgy nevezték: Fekvő Borcsa.
Belőle csak hasznot húztak,
érte arcokat bezúztak,
előkerült néha bokszer,
mikor spórolt egy-két… tökfej.
Estefelé hercegnő volt,
ám
