SZÉPIRODALOM

Ahogy vége lett a műszaknak, Pali elindult a tusoló felé. Vidáman énekelt, ahogy a tusfürdőt végigkente a vizes testén. Alig várta, hogy otthon legyen, és magához ölelje édes kis feleségét. A gyerekek fél ötig iskolában vannak — gondolta és még hango

Már más idők járnak, s az erkölcs lett görbe,
Talajt veszt a szellem, ritkán akad tőre,
Palackból kinézve, megfakult az érték,
Üvegkalitkában, mind kisebb a lépték.

Tán szál lett rövidebb, veszt fonalt’ az orsó,
S reped imitt-amott a mézzel teli korsó,
Elc

              Mikor szembesültem a ténnyel, hogy haldoklom ledöbbentem. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire közömbösen tudják, ezt az ember szemébe mondani. Egy világ omlott össze bennem, míg kintről az élet szokványos neszei beszűrődtek. Nem volt

A szó hallgat,

Ásít az unalom,

Bekiált a közöny,

Cirógat a vágy,

Csókol a magány,

Diktál az élet,

Előre nézek,

Én itt vagyok,

Fiatalon,

Gazdagon,

Gyógyír nekem

Hangod.

Indulnék…

Írnom kell,

Jegyezni a múltat,

Kívánni a jövőt,

Látni a jelent.

Most,

Nem holnap.

Nyílik a

Egy délelőtt apró lelkük ideszállt a földre

Testük testemben növekedett hónapokon át

Egy újabb délelőtt a nyári nap előhívta őket

Azóta velünk élnek, így lettünk egy család

Eljöttek e világra törékeny kicsi lényként

Akkor még fél karomban elfért mindkét

Tudom, megígértem, nem írok ilyen stílusban, de felejtsétek el a stilisztikát és figyeljétek csak a mesét.

I

Súgnak az emberek, ma is gyakran össze,

Ha telik törköllyel a repedezett bögre,

És ha e történet, hangzik cserép alatt,

Az is oly csendesen, akár

A tavasz első napsugara

duzzasztotta rügyeim,

a forró nyár nevelte,

zöldbe boruló leveleim,

ősz festette szivárvány

színűvé, koronám ékeit,

beköszönt a fagyos tél,

elbocsátom gyermekeim.

Féreg rágja beteg törzsem,

hozzám simítja kérgem az idő,

nem tudom, de ér

Gyakran álmodtam szépeket,
de ködben elúszó fényre-ébredések
fakasztottak mindig újra keserű,
csalódottság-szürke könnyeket.
Kértem kegyelmet százezerszer
sírva, esdekelve, de vádló
miértjeimre nincs válasz
azóta sem.
Mégis, néha még
kapaszkodom semmibe hajló

"Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam."*

Csak a hiányt tudom versembe ölelni,
magamba rejteni becéző szavakkal,
szívem szegletébe örökre bezárni,

Ezt nem mondhatom el senkinek

Mert a magamban elsírt könnyeket

Nem oszthatom meg veled.

Én kerestem valakit, mikor szükség volt rá

De éppen senki nem volt mellettem

Valami nagyon fájt, amit nem értettem.

Rájöttem, hogy egyedül vagyok

Senkim nem volt, ezért

Eddig reméltem és vártalak

Már csak álmodozom

Mint fogyó Hold a Nappal

én a sóhajoddal

úgy változom

Nem tudhatja azt senki

Milyen reménytelenül szeretni

ha nem élte át

Lehet-e valakitől így elvenni

Élte hajnalát?

Te meg mered tenni, neked szabad

Még ha megölsz

 „Nem életrajzot írtam Bartókról.

Erre csak olyan író lenne méltó,

Aki vele egyenrangú művész.

De Bartókról írni kell.”

(Székely Júlia, Bp., 1963)

Gyermekkoromban, amikor esténként sokszor fáradtan bandukoltam hazafelé a zeneiskolából, nem foglalko

     
     
     tarkódon égtájak célkeresztje
     gesztusok vetkőznek meztelenre
 
     szívkamrák fagyálló vermek
     forradalmaid leveretnek
 
     felekoronáznak ha koronáznak
     szél emelte torony a várad
 
     birodalmad ím birtokba veszik

Álltam az ablakban, és a függönyön át, néztem az utcán járkáló embereket. A falon ketyegő régi órára pillantottam. Nagyapámtól örököltem, mindig becsben tartotta, szerinte még Ferenc József királyunké volt, amit büszkén hangoztatott. Ennek tudatában,

Emlékszel?
Tűzliliomok égtek a kertben
kezedért nyúltam lassan
a beszédes csendben meglapult
egy maroknyi vallomás
félszeg gondolat
feleslegessé váltak
akkor a szavak csak egyetlen
halk mozdulat volt
ami fontos maradt a szótlan estből:
egymásba f

1 óra, 5 év, mit számít...

Este tizenegy óra huszonnégy perc,
egyre ritkábban járnak a metrók.
Egy kisöreg igyekszik lefelé,
próbál időt nyerni azzal,
hogy sétál a mozgólépcsőn.

Végül az orra előtt megy el az utolsó.
"Újpest irányába már nem közlekedik
több

Van egy szekrény a lenti szobában, 
ahova el szoktam bújni. 
Én még pont beférek oda, 
de öcsi nem tudja, hogy kell kinyitni. 

Remélem, 
anyu vesz majd egy nagyobbat, 
mert ezt nemsokára ki fogom nőni. 

Tegnap eljött hozzánk a tanító néni, 
és árulkodott ról

     Talán az egyetlen, ami annyira
     tied, hogy letagadhatatlan. Mégis,
     szemrebbenés nélkül megpróbálkozol
     vele, valahányszor beéred azzal:
     csak vagy. Hagyod, hogy megessen, pedig épp
     neked kellene megtörténned. Többször,
 

                A második lehetett volna – igaz,
                egyben a legérdemesebb – egy remény-
                teljesnek ígérkező kollekcióban.
                Csak éppen már az elsőt sem sikerült
                levadászni. Azóta sincs semmi

Léleknyi csönd, teremtett lélek, ne higgyétek, hogy
kegyelmet kérek. Télben, déröklű iszonyatban,
szívemig fölérő hamis fagyban kihullott
meséim  tejfoga, elborul hű lovam homloka.
Varjúláb tapod szűz havon, farkas jár a hold-
udvaron. Belesápadnak a vén