Hétfőn reggel morózusan kelt fel a rádiós ébresztőóra hangjára. A hét első napja általában is nehezen indult. Ez alkalommal pláne, mivel ólmos fejfájással ébredt.
Már álmában is „vigyázzban” állt a szőnyeg szélén, a főnöke irodájában, hallgatva a fejé
Jaj nektek párnácskák, feszülő
dombocskák, rubensi-báj.
Hadüzenet történt, vége az evésnek,
vesszenek a kilók, vesszen az a háj!
Csak lesem az esküvést, kemény ez kérem!
Négy asszony lépett itt a kitaposott útra,
- édes istenem, mivé lesz a szépség -
én ne
Menekülő utánzat vagyok,
önnön ismeretem kiszínezett
sorfalára rajzol az emlék.
Játszani hívnak az árnyak.
Magamból kitermelt démonok
húzzák meg felettem a ravaszt.
Itt vagyok a sehol szélén.
Egy szó a kövek között,
egy hang az éjszakába ázva.
Embriót nemz
De jó volna, be szép lenne,
ha a könnyed gyönggyé lenne,
gyöngyös napod kiderülne
rossz kedved is ködbe veszne.
Be szép lenne, de jó volna,
ha minden hang tisztán szólna,
a világban vígan szállna
hozzád mégis eltalálna.
De jó volna, be szép lenne,
ha a szív
Ez a darab hűen dokumentálja a valóságot. Ha valamely részletében attól mégis eltérne, az csakis a véletlennek tudható be.
Narrátor:
Hortobágyi Béla, a taxis már több, mint egy éve betegeskedett, ám nem bízott orvosaiban – mivel azok általában cs
Amíg néném szoknyájába bújtam
drága anyám harcban állt a kórral,
tette értem, voltam szeme fénye,
nem értettem, hogy ugyan mi végre
nincs mellettem, akit úgy imádnék,
isten adta legszebbik ajándék.
Ki ringatott - nem emlékszem arra -,
szülőanyám, mondták,
Tímeának!
(Születésnapodra anyától)
Féltő szemem rád emelem,
noblesse oblige – mondanám.
S a magamnak mért tengereken
mégis te voltál dajkám.
Ringásod könnyemben könnyű csónak,
huszonnégy évnyi kottyanás.
A nemeseknek mért nyári borban
mentőöv volt a tanulá
Csalfa árnyékok játszadoznak a falon,
Követve a fényárat mely izeg-mozog.
Ne árnyadat bámuld, nézz ki az ablakon,
Kinn, rád vár az élet, előtted, ácsorog.
Ha a csönd a halál közeli rokona,
A csönd önmagába véve nem a halál.
Csak a képzelet egy kinyitott a
Ma este gyertyát gyújtanék,
ám nincs parázs bennem,
megmártózom emlékedben,
s belefulladok.
Marok szorít,
sebem kifakadt,
kiapadt medence
peremén egyensúlyozom,
hordom az elvesztett anyaság
nem gyógyuló nyomát,
a drága percek terhé
I. rész
Csengeri Attilára estefelé – mihelyt ivott valamicskét – egyből rájött a mehetnék. Ilyenkor gyorsan rendelt egy taxit, és útközben eldöntötte, hogy melyik éjszakai szórakozóhelyet látogatja meg.
Nyugodt, júniusi szombat este volt, kelleme
Lármafa vagyok,
tűzhalállal üzenő...
... Füstöm keserű.
Óriás árnyékká
nőttem a falon,
amorf madarakká
torzultak a tárgyak,
rám ült a sötét
minden árnyalata
– a csönd a halál közeli rokona –
a néma hangok mindig
feketében járnak,
ezért hát beszélek,
hogy emlékezzem,
lebegek az emlékekben,
meggyász
Hallod? Ez a rémület
belső lármája.
Lapoz benned a félelem.
Szeretnéd követni
saját hangod sorokba
terelt nyomait, s már látod,
saját tévedésed áldozata vagy.
Orrvadászként lapulsz
saját erdőd sűrűjében,
titkon magadra lősz,
s élvezed saját véred ízét.
Ha álomköd ült szemén,
Akkor is szerettem én
Mert szavai simogattak, vagy ha,
Mint éles pengék
Hasítottak is belém,
Igazat szóltak.
Könnyes szemében a kék
Tükörként verte
Rám vissza a fényt,
Vagy az éj sötétjét.
Záporokkal álmodott nyáron,
Futott át a világon,
S
Angéla vagyok. Angyal. Amolyan fekete. Nem őrangyal, ahhoz nem voltam elég jó, elég tiszta és szabálytisztelő. Huszonhat évet éltem a Földön.
Amikor megszülettem, nagyon sovány és csenevész voltam. Az apám, aki orvos, persze agyon vizsgáltatott, de
- Uram, adj még időt kérlek.
Maradhassak, míg megszokom,
hogy ott lent sötét lesz.
- Vidd hát! – szól, míg int a szélnek.
… És vacogó lelkem pitypang-
pehelyként világgá széled…
Piros
Pirosan jó a cseresznye,
ropogósan, frissen szedve,
piros, mint a kerek retek,
pirul, mint a heves gyerek.
Rőt a bohóc pingpong-orra,
aki köhög, piros torka,
vörös a hús, mit megsütnek,
tulipiros minden ünnep.
Fehér
Fehér színű a gyöngyvir
