Ifjú volt, és lázas hittel
Lenni akart, az-az Egy!
Ki megmutatja, megváltja
Igazságra megtanítja,
Kitalálja, feltalálja,
Mert egyedül csak Ő tudja,
Mi az igazi egyszeregy.
Nézz hát énrám tucatember!
Lásd, Én vagyok AZ-az EGY!
A megismételhetetlen, az egyed
Milyen lelkesen várjuk! Hogy rajongjuk ismeretlenül! Mennyire szeretjük máris! Számoljuk, mikor érkezik hozzánk, közénk! S most elindult! Ó de izgalmas! Megkezdődött! Beékelődött, kitágult! Mindjárt itt lesz! Már látszik a kis harmatgyenge fejtető,
Én még hiszek...
Hiszek a búzában,
hiszek a kenyérben,
hiszek a sárgában,
hiszek a fehérben.
Én még hiszek...
Hiszek a jelenben,
hiszek a jövőben,
hiszek a gyerekben,
hiszek a felnőttben.
Én még hiszek...
Hiszek a szívben,
hiszek a kézben,
his
Vonatom ablakán
napcsápok villódznak,
gigantikus tűként
szurkálják szemem,
kinn szénszínű varjak
szárny-árnyéka lebben
rejtelmesen,
előttem fut a múlt;
egy lejárt koncert-reklám,
- már jövő évit hirdet
egy óriásplakát -
enyém most
Abbagano 20. századi olasz, pozitivista filozófus volt
Zárt ajtókon zörgetsz,
nem tudsz semmit. Az ösztön
illatába dugod fejed.
Túllépsz a hatalom keretein,
s már nincs helyed a kalandban.
Meggyújtott libidód katlanjában
Freudról vallod, hogy nagymestere
A nő, már jócskán túl volt hamvas ifjúságának évein, bár, a ráncokon még innen.
Kortalan szerelése, fürge mozgása, sohasem hervadó mosolya miatt meg-megnézték az emberek. Egy ideje, közlekedés közben mosolyt oszt. A fogadtatás, változó. Ha sikerül
Hát ott nem is, vagy ha igen, akkor sohasem ok nélkül.
Na de vonaton?
Rendszeres utazók esetében ez elkerülhetetlen. A bejárók – azaz, Pest vonzáskörzetéből naponta ingázók – többnyire minden nap ugyan azzal a vonattal mennek, és ugyan oda szálln
Az utolsó őszi napok sárguló, pirosodó színei vibráltak a fákon, a levelek között, a fonnyadó füvön, meglepetésként viszont kellemes meleg simogatott. A délelőtti órákban nem volt szükség meleg öltözködésre. A fiatal anyukák szinte összebeszélve ha
Ülök a képernyő előtt, és aléltan bámulom azt a tengernyi szépséget, mely mások közvetítésével elém tárul. Érdekes a világ! Valakinek megtetszett egy hegyvonulat, lefotózta, én pedig itt élvezkedem. Fel sem kell állnom ebből a székből, ki sem kell m
Találkozni szeretnék Veled,
Hogy a két szememmel lássam,
Híven őriztem-e, az emlékedet.
Mert láttam, hogy ki voltál.
Hunyorgó, távoli pulzár.
Egy a milliárdból, csillagfény.
Táncoltál egy fekete lyuk peremén.
Nézem ki lettél általam.
Lángoló szuper nova,
Nem lehettem volna sebezhetőbb, sem
teljesebb egész, mint akkor. Történelem
előtti jel a szív legbenső falán:
hasztalan próbáltam lefordítani
nyelvére. Furcsálkodva nézett, de mind
távolabbról, hogy ne lássam, mennyire
kedvére van zavarom. Enged
Jó alvó vagyok. Pontosabban, nagyon jó alvó vagyok! Leteszem a fejemet, elkezdem az imát, vagyis beszélgetést az égiekkel, és nem tudom befejezni, mert közben elalszom.
Álmodni is szoktam, de ritkán jegyzem meg, hogy mit, mert órára ébredek, és amin
Itt ténfereg egyedül ebben a hatalmas lakásban, és rendre azon kapja magát, nem tudja miért ment be abba a helyiségbe, ahol éppen most tartózkodik. Jó ideje visszavonult a saját szobájába, s csak abba jár ezen kívül, amelyre igazán szüksége van. Kon
igazság
Gyártja, gyűri, gyömöszöli, gyúrja,
az ember a maga kis igazát,
mindenki tolja, löki kifúlva –
azért sem hagyja soha odaát.
okosság
A szomszéd füle mindig zöldebb,
bár neki sem örök a tavasza –,
nyoma sincs holmi késztetésnek,
hogy mi
Miféle ígér
et? Én ilyet
soha! Szem
enszedett és
ostoba — na jó,
valaha magamnak
(ha egyál-) talán, m
ég az idők hajnalán, ám
e kor már nem a csodák k
ora. Szóval, hiú és vak, d
e táplálja csak, ha nincs j
obb dolga, míg bele nem k
ékül
Néha megállok egy utcasarkon.
Elmerengek lelkem furcsaságain.
Gyarló, pusztuló anyagba zártan,
Jerikó álmot áhító vágyain.
Vergődve lázad a múló idő ellen.
Az ifjúság könnyen tovalebben.
Látván a társak eltávozását,
Hinni szeretné halhatatlanságát.
Megjegyz
1.
Falevél álma:
gyökér ölelésében
múlni el egykor…
2.
Falevél hullik…
Utazása halálos.
… Szédítő gyönyör.
3.
Kegyes telet vár
minden fázó falevél.
… Csak a vég biztos…
4.
Rőt falevél, ág
végén pihen. Még nyár van.
… De kezem eres…
5.
Bánatszél d
Úgy megyek eléd,
mintha előkelő vendég
érkezését várnám;
szellőztetem párnáidat,
friss ágyneműt húzok,
a fejre állított székeket
az asztalra teszem,
kiporszívózom a szőnyeget,
megfőzöm kedvenc ételed,
a féltve őrzött
hollóházi porcelánt
is
Rabláncra sohasem fűztelek
Téged, kit alkotott a képzelet,
ki agyam titkos zugiból feltárt
sosem volt vágyakból készített leltárt.
Egy szemvillanás mi elmaradt
legelső szerelmem végén,
egy fénysugár mi megcsillant
kamaszkorom legszebb gyöngyén,
egy s
In memoriam
K.I. (1923. október 28. – 1977. október 6.), K.L. (1912. szeptember 5. – 1985. július 30.), Z.Z. (1906. december 18. – 1981. április 23.)
Parcellaszám, szakasz, sor, sír,
felírni már fölösleges,
nem alhat el se ott, se itt,
kit egymás
