(Zorkóczy Gyula: Várakozás)
Látni zöldbe keverve
a dühödt feketét,
ahogy alkonyba vetkezik
az eleven idő arca.
Látni táltos szelet
kopasz dombok vállán,
s ifjúságom nyakán
hurkot vet a korasötét.
Nem jön akit látok
álmom égi udvarán,
csak a hűvö
Továbbgondolt bölcsességek Gandhi szavaira asszociálva.
Hányszor mondjuk annak, akit nagyon szeretünk, hogy lehoznám Neked a csillagokat, vagy akiben megbízunk, annak azt, hogy tűzbe tenném érted a kezem. És, hányszor mondjuk, amikor tehetetle
(The Time Machine)
Világoskéken, jámboran,
lábujjhegyen oson a virtuális idő.
Biológiai társa ellenben vörösen
ordítva – szétszakít.
Minden egyes sejtosztódáskor
valamelyest…
valamelyest rövidül a telomér.
(Le-rö-vi-dül a te-lo-mér…?)
Az emberi
Forgatom a kicsi kártyát. 2005 nyarán kaptam, Csíksomlyón, a Kegytemplomban. Uralkodó színei, égkék és napsárga. Rajta, szikrázó fénnyel körbeölelve az Istenember, körülötte, őt éltető emberkoszorú. Akitől kaptam, Lakatos Attila, a csíkborzsovai, sz
Emberek, jók és rosszak, hajdan voltak, és még meg sem születettek… Emberek, akik alakítják egymást, miközben ők maguk is alakulnak.
Emberek, akik alkalmazkodnak a körülményekhez, mert ha ezt nem tennék, akkor kihalnának előbb-utóbb, mint a mamut.
E
Szeretet, s vele a hiány
sűrűsödik bennem,
nap nélkül fakult ki ruhám;
beszegetlen lettem,
talán belém bújnak szavak,
melyek benned laktak,
ünneplőbe öltözünk;
egy gyémánt csillog rajtad,
fátyolfelhők paravánja
csillagmintával teli,
– én csupán h
Azt szoktuk mondogatni, hogy felgyorsult, -olykor alig követhetően rohanó- világunk negatív hozadékainak egyike, a nemzedéki ellentétek megjelenése társadalmi méretekben és a mikroközösségekben, a családokon belül is.
Valóban századunk betegsége lenn
Csak kettőt ismerek: kint vagy bent,
tőlem idegen a küszöbön ücsörgés.
Elvesztem az egyirányú utcában,
a földön egy feldobott pénzérme
elkeseredésében az élére állt.
Vágyaknak nyitott ajtón át
szökött ki az otthon-meleg,
hiányoddal becsavarodva érze
Immár elmúltam harminchárom,
de utamat önnön lábnyomomban járom:
álmomban ért rémélet kerget
szüntelen, pihenni vágyom,
múltam átmarja belülről bőröm
torkomon akadt szavak
kapargatják hangszálaim,
a kék-sárga fotelben
ketten ülünk: én és őrzőm - a csend…
A
Tudod, már ne gondolj arra:
mi lesz, ha megszűnik lét,
égen varjúhad kering,
Újvilág röghöz köt,
Jelen, s múlt keveredik.
Ronggyá gyűrt a múlt,
malom évgyűrűkre tépte,
idő vasfoga marta,
élet-vásznára feszül képe.
Gondoltál valaha arra:
még nem is éltél, nem
A hirtelen megvonás
káprázatot ébreszt
és mindenben látomást,
ábrándot cikázik neked a hiány,
a parkban, a vízen,
vagy csak a simán,
a naponta lejárt lépések nyomán.
A fának mozgó törzsébe látod
imádott nőd derekát,
kemény, és mégis omlós,
vi
Kopogtattam;
nem nyitottál ajtót,
vendéget nem kívánt
zord hajószobád,
hullámok zúgását
kagylóhéjba zártad,
nem játszhattam matrózt,
Te sem kapitányt.
*
Csa-Csinszka,
kislányom,
hogy jutott eszedbe,
babacsörgőt
venni épp nekem?
– kérdezted –
de kisf
- Azt a kurta, kiszabott életbe bele! – zengett végig a lakáson. Gábor félálomban az órára nézett, öt perc múlva kellett volna ébresztenie.
* Gábor felébredt.
* Gábor állapota: Arra ébredtem, hogy valami idióta ordibál…
* Lajos üzenete: Bocs, haver,
védtelen éji út…
álom-tengeren
hullámhajó zakatol, zötyögök
gyerek-magamra hagyatva
felnőtt-testbe falazva
s mint tengeri beteg, rettegek
az ébredés viharától
az égbekiáltó hullámok zajától
a fekete ég alatt sikoltó sirálytól
a lelkemen át (s)üvölt
Mitől féltem, azzá lettem!
Sorsom: kabát, viselem
a szövetszálak börtönrácsként
futnak körül testemen
-Engedj ki onnan, Istenem!
Mitől féltem, gazzá lettem!
Sorsom: hagyom, hogy gyom legyek
Virágok közt bujdokolva
Kertész-rémálmot kergetek
-Uram, nélküled e
Tanúként beidézve a bíróságra
sírástól reszkető hangon szólal meg ő -
a törvényszéki virágszakértő:
Kiszáradásban elhunyt szobanövények…
Istenem, mily kegyetlen, lassú halál…
Szól a bíró: Vádlott, álljon fel!
Hallja hát, mi ön ellen a vád:
Önmarcangolásbó
Csónak a koporsó: koppanva partot ér –
miközben mélán csendül a lélekharang –,
egy levedlett korpusz a porba visszatér,
amikor nem számít már a cím és a rang.
A feledésbe zúgó lélek felsajog,
az idő szövevényén tépve nyílt sebet –
semmiségbe vo
Kánikula
UV sugárban
fürdőzünk. Izzik a bőr,
olvad a lélek.
Őszinteség
Szavaink helyet
cserélnek, s fészket lelnek
egy másik testben.
Éjszaka
Becsukott szemű
házak. Egy-két éber eb
őrzi hűn a hont.
Váróterem
Maszkabál-világ:
Ránk tapadt jelmez alatt
lapul
Barátot kerestem, benned…
Egy Lelket, ki enyémmel rokon.
De már távoli tájakon
vándorol vágyam,
külön utakon jár a világban…
Éreztem, hogy vége lesz,
mert egy Szív-Hang olykor előrejelez…
Súgta, ne csak vágyjak, lássak is…
Hisz, ami nekem fáj,
ugyanúgy fájha
A kép engem ábrázol, egy évesen
A kék szemű, hatalmas hófehér szakállú öregúr kedvtelve üldögélt egy felhő szélén, elégedetten nézte az alatta pirosló tetőket, és a pántlikányi kék csíkot, a Gerjét.
1950 májusa volt. Illatos, színekkel, hangokkal, é
