Olyan üres bennem most a csend,
mint ködlepte, havas erdők, mezők
madártalan csendje.
Egyetlen szó, emlék vagy gondolat
nem moccan benne,
csak elleng merengve
fagyott-fehéren, némán, hidegen
a ködhatárolt szürke végtelenbe.
Nem vágyik kikeletre.
Olvasnivaló (1443)
Sorrend
Olyan üres bennem most a csend,
mint ködlepte, havas erdők, mezők
madártalan csendje.
Egyetlen szó, emlék vagy gondolat
nem moccan benne,
csak elleng merengve
fagyott-fehéren, némán, hidegen
a ködhatárolt szürke végtelenbe.
Nem vágyik kikeletre.
de nagyon megjárta! Beakadt a feje egy fa bozontjába. Hosszú nyakát szegény addig húzta-vonta, igyekezetében összegubancolta. Olyan alaposan beletekeredett, alig kapott torkán cseppnyi lélegzetet. Szerencséjére - én épp közelben voltam, és a nyu
Jégcsap pendül, hó csikordul,
kéményből száll széndioxid,
dermedt égből gumibot hull,
nemcsak zsír ég, fogy a koksz is.
Eltüzeljük a szemetet,
ömlik szaga a világba
(tűzre kerül majd mindenünk,
mégsem csihad a gáz ára),
fojtó füstje karcinogé
a reggeli harmat tündér leheletét kezemben érzem.
Fényes, mosolygós szivárvány átmos, lelkeket ébreszt,
szunnyadó énünk becses tájaira lépünk.
A képzet halható rezgése képeket szalaszt elénk,
magunkba fordult világunk kincsei tám
Csámcsognak rajtam könnyűvérű szájak,
mert igém kitoltam, s kapum bezártam.
A csendes ébredés gitárhúr pattanásai,
a lét pitvarában,
ritka szellő meleg sugara borzolja lelkem.
A tévutak felismert gödrei, idővel hágcsót nyújtanak,
s a meredek oldalak
első lépésekhez
biztatást keresve
inogva érkezni
karoló kezekbe
ifjú évek gyötrő
vizsgáit feledve
reményekkel vágyni
biztos munkahelyre
látni pár ostobát
érezni a semmit
befogni a szájat
nem szólni meg senkit
beállni a sorba
felv
Hajnalodik, halkan haldoklik az éj,
égi kertjét kondenzcsíkok túrják szét.
Az ablak, hol állok – világegyetem,
időm formuláit innen figyelem.
égi kertjét kondenzcsíkok túrják szét.
Az ablak, hol állok – világegyetem,
időm formuláit innen figyelem.
Rács – mely eddig sokat nem takart, most teret nyer,
hámló rozsdarétege új festésért perel.
S
Nem vágy a villamos, ha repülni muszáj,
(már a megszorítás sem igazán a régi),
nem bizserget avítt nosztalgia,
nem susog fülünkbe a Váradihédi.
...
A ligetben bokros csomag játszik:
szájban fog lötyög és elrepedt szofi,
a volt Zalkát is
Aprókat rezzen, rebben a kéz,
finoman moccan - még alig érz' -,
eremben döccen a dobbanó vér.
Arcod előttem folyótükör,
fordul az ágyam szobámmal pör'-
elfúló hangom szárazon hör'.
Indul elébed a lágy gondol',
ébredő elmé
Talán a fák is fájják a telet,
poshadó, korhadt, vén avar felett
hajlanak halkan haldokló hóra
elnéptelenedett utcák szegélyén
hátradőlve, ringatózva.
Az enyészet hasonló,
pecsétje álnok,
fehér égfoszlányok
pelyhet hintenek,
mégis látszik a szemét
(Pécs, keleti városrész)
Tudod, ha már itt vagy, nézz szét:
a Mecsek patkója lángol.
Hajnalát terítve kérték
aranykincsüket a nyárból
gőz'lő, száradó virágok.
Az utak csak itt kezdődnek
s amerre, ha csorbán járok,
hazatalált röghöz köt le
egy új
Fehér a táj, csupa csoda,
hóban ugrál a kis Soma,
kiált – Gyere gyorsan, Máté,
ma lesz a Nagy Hóparádé!
Látod testvér a hótengert?
Készítsünk egy szép hóembert! –
Máté örül, jó az ötlet,
s hógombócot görget rögvest.
Barnus kutyus cicát ugat,
Cin
NÉZLEK, megérintenélek,
de pixelek sorozata most képed,
léted virtuális -
szedném magam atomokra máris,
ROHANNÉK át az éteren
HOZZÁD
ám csak a kamerába mutathatom
ujjaimból formált ikonon,
SZERETLEK nagyon -
a vibrá
Tanuló férgek vagyunk
a világegyetemben.
Szétfúrt gyümölcsünkből
matató távcsöveinkkel
(ragacsos csápjainkkal)
tapogatjuk az áttetsző,
végtelen óriástestet, –
amiben élünk.
Ő dajkánk és tanítónk,
ő a temetőnk is.
Mivel türelme rengeteg,
elvisel be
