Talán a fák is fájják a telet,
poshadó, korhadt, vén avar felett
hajlanak halkan haldokló hóra
elnéptelenedett utcák szegélyén
hátradőlve, ringatózva.
Az enyészet hasonló,
pecsétje álnok,
fehér égfoszlányok
pelyhet hintenek,
mégis látszik a szemét
Olvasnivaló (1471)
(Pécs, keleti városrész)
Tudod, ha már itt vagy, nézz szét:
a Mecsek patkója lángol.
Hajnalát terítve kérték
aranykincsüket a nyárból
gőz'lő, száradó virágok.
Az utak csak itt kezdődnek
s amerre, ha csorbán járok,
hazatalált röghöz köt le
egy új
Fehér a táj, csupa csoda,
hóban ugrál a kis Soma,
kiált – Gyere gyorsan, Máté,
ma lesz a Nagy Hóparádé!
Látod testvér a hótengert?
Készítsünk egy szép hóembert! –
Máté örül, jó az ötlet,
s hógombócot görget rögvest.
Barnus kutyus cicát ugat,
Cin
NÉZLEK, megérintenélek,
de pixelek sorozata most képed,
léted virtuális -
szedném magam atomokra máris,
ROHANNÉK át az éteren
HOZZÁD
ám csak a kamerába mutathatom
ujjaimból formált ikonon,
SZERETLEK nagyon -
a vibrá
Tanuló férgek vagyunk
a világegyetemben.
Szétfúrt gyümölcsünkből
matató távcsöveinkkel
(ragacsos csápjainkkal)
tapogatjuk az áttetsző,
végtelen óriástestet, –
amiben élünk.
Ő dajkánk és tanítónk,
ő a temetőnk is.
Mivel türelme rengeteg,
elvisel be
Bevágódni a szobába, bezárni magam mögött az ajtót, aztán behúzni a függönyöket, és elnyújtózni a bőrfotelben. Ebben a hűvös szobában nem izzad rá a bőrre az ember, mint nyáron, amit ki nem állhatok. Töltök magamnak egy italt, mostanában rákaptam a G
- végtelen sivatag -
homokdombomon
számolom ahogy
percre perc
pereg
heggyé
gyűlő kvarcpora
belep felettem szűkül
a tér üveg harang kong -
delelőn jár a nap - időm fent
fogy lent siet - valaki fordítsa meg!