Olvasnivaló (1471)
Sorrend
őszben úszó levél
horgonyként hull elém
időörvénybe ránt
hosszú estek érnek
ajkamra hűlt ének
tétovasága bánt
felhajtom gallérom
csörgetem fillérem
útravaló gyanánt
homályba indulok
kísértő alakok
vágnak elém haránt
illó emlékezet
végtelenje v
Szeretlek - hallgasd -
gyönyörű szó!
Betűi csurognak,
mint halk csobogó:
susogó es,
és zizegő zé,
ropogó er,
és topogó té,
libbenő el,
és koppanó ká,
az eleven e-k
gyöngyfonalán.
Hallod, hogy peregnek?
Visszhangot csepegnek:
szeretlek - szeretlek
szeretlek - szere
- Jó reggelt. Végre felébredt.
- Már itt is van? Mikor érkezett?
- Egy ideje már itt ülök az ágya szélén.
- Tudtam, hogy jönni fog..
- Most mégis fél.
- Nem! Neem... csak még... nem is tudom.
- Tudom, hogy fél. Mindenki fél, ne haragudjon emiatt magára.
-
Itt vagyok, megjöttem!
Hoztam virágot neked,
sárgát és fehéret.
Jó, jó, igaz, rég voltam -
ne korholj - tudod, sok a dolgom,
folyton a rohanás …
A gyerekek jól vannak,
a kicsi még iskolás,
majd jön a nagy is,
de ő most szerelmes -
ja
Remeg az éjszaka didergő combja,
hullik az akác dércsípte lombja.
A leszálló ködben torz rakéták -
ég felé törnek a vén borókák.
Kert végében az ezüstfenyők
sort állnak, mint kéregetők.
Kavicsos úton bokrok árnya,
mintha köztük apám állna
Körös-körül köd van
Kapaszkodom saját kezembe
Kutatom, keresem kínlódva,
Kábán kóvályogva az utam.
Köd-koboldok kerülnek körbe,
Karvaly karmokkal kapaszkodnak belém.
Kitárt karom ködöt kavar,
Ködfalnak koppanok,
Ködsemmit karmolok.
Kitágult pupillám
Ne kérdezd mióta –
tán örök időktől fogva,
mióta állnak a hegyek
és partot mosnak végtelen tengerek –
őket se kérdezed.
Szeretlek…
Ne kérdezd meddig –
nem tudom, mikor
száll el utolsó sóhajom,
hisz felkel a Nap minden reggel
és éjjel ezer
zökken a vér szűkülő erekben
gyomorfalamban savmarta a seb
felfeslő kötés az ideg
nappalokra tekert gombolyag
macska játék -
karma húsba kap
az aritmia torkot szorít
a csak azért is
csak azért se
megfeszít
Tavaszváró
Új nap oson felém új remények hitek
hamvukból lobbannak méla pásztortüzek
gondolat-emlékek üszkén a szél zenél
töprengő ráncos tél zsenge tavaszt regél.
Őszintén
Köztünk már ősz rohan
lobog kabátszárnya
kalapját mérgesen hóna alá
Új nap oson felém új remények hitek
hamvukból lobbannak méla pásztortüzek
gondolat-emlékek üszkén a szél zenél
töprengő ráncos tél zsenge tavaszt regél.
Őszintén
Köztünk már ősz rohan
lobog kabátszárnya
kalapját mérgesen hóna alá
Szeretném elmondani Neked,
mennyire szeretlek.
A világirodalomban erre
gyönyörű versek születtek,
idézhetnék belőlük számtalant én is -
mégis keresem most a szavakat,
mik csak Neked szólnak,
csak belőlem fakadnak,
csak az én szívem gyöngye mind -
ill
s az út porától szádban már keserű vályogot köpült a nyál
- itt terített asztal vár, a vázában virág, és friss vízzel a pohár.
Ha majd megérkezel –
szakadt gúnyádat a székre letedd, s ne bánd, hogy elmúlt a nyár
– itt bent patto
tétován fordulsz felém,
arcomra téved kezed -
derengő éned egén
pilledő pára lebeg,
madarak könnye szitál,
álmodó kérdés remeg -
hozzám feszülve riszál,
mellemen elszendereg.
szunnyadó vállad átölelem -
kábulatod elmúló tünet -
szemedben tágul a f
kábulatod elmúló tünet -
szemedben tágul a f
