Talán a fák is fájják a telet,
poshadó, korhadt, vén avar felett
hajlanak halkan haldokló hóra
elnéptelenedett utcák szegélyén
hátradőlve, ringatózva.
Az enyészet hasonló,
pecsétje álnok,
fehér égfoszlányok
pelyhet hintenek,
mégis látszik a szemét
(Pécs, keleti városrész)
Tudod, ha már itt vagy, nézz szét:
a Mecsek patkója lángol.
Hajnalát terítve kérték
aranykincsüket a nyárból
gőz'lő, száradó virágok.
Az utak csak itt kezdődnek
s amerre, ha csorbán járok,
hazatalált röghöz köt le
egy új
NÉZLEK, megérintenélek,
de pixelek sorozata most képed,
léted virtuális -
szedném magam atomokra máris,
ROHANNÉK át az éteren
HOZZÁD
ám csak a kamerába mutathatom
ujjaimból formált ikonon,
SZERETLEK nagyon -
a vibrá
Tanuló férgek vagyunk
a világegyetemben.
Szétfúrt gyümölcsünkből
matató távcsöveinkkel
(ragacsos csápjainkkal)
tapogatjuk az áttetsző,
végtelen óriástestet, –
amiben élünk.
Ő dajkánk és tanítónk,
ő a temetőnk is.
Mivel türelme rengeteg,
elvisel be
Lomhán csurran nyáréj-patak,
csobbanása csendbe ragad.
Hullámhangod ringató dal,
így alszom el – altatóval.
Örvény húz le, mélye álom –
segít meddő éjszakákon,
mikor messzeséged mérem,
nyúlok feléd a sötétben.
Idő dörren, villan emlék,
