fakult név

fagyott arc

csak a fal

amin túl

valaki lélegez

*

foltos kezem

üres

mégis

szorít

egy hangot

 nem mondtam ki

*

az ajtó nem kérdez

visszanéz

mint én

ha senki sincs

az vagyok

akit elfelejtettél

mielőtt találkoztunk

– Doktor úr, sürgősen jöjjön! Nagy a baj! – ziháltam a készülékbe.

– Ember, mi történt? – kérdezte az ügyeletes IT-s szakember.

– A telefonom! A telefonom... beteg!

Néhány perc múlva már ott is állt a küszöbömön, laptop a hónalj alatt, vállán USB-kábel lógott, úgy nézett ki, mint egy középkori vándorgyógyító, csak piócák helyett powerbankkal.

– Hol a páciens? – kérdezte hűvös profizmussal.

– Itt – suttogtam, és remegő kézzel a nappali asztalra tettem a mobilt. – Már nem nyitja meg a levelezést. A Spotify akadozik. És... és reggel nem ébresztett!

A férfi komoran bólintott, majd óvatosan felvette a készüléket.

– Hm... iPhone SE időszámításunk előtt egész szép darab volt.

– Ugye... ugye meg lehet menteni? – kérdeztem kétségbeesetten. – Az életem van benne! A naptáram, a to-do listám, az alvásmonitorozásom! A vérnyomásom reggeli görbéje!

– Nyugalom – mondta, miközben ujjával simította a kijelzőt, mint egy szakorvos, aki a beteg pulzusát vizsgálja. – Próbálok egy újraindítást. Ha nem reagál, factory reset... de az drasztikus lesz.

– Ne! – kiáltottam. – Az emlékek, a Caminó szelfik a, TikTok draftjaim!

– Értem... – mondta halkan, s közben bekapcsolta a saját tabletjét, hogy konzultáljon a Google-lel. – Volt mostanában trauma? Leesett? Víz érte?

– Csak egy kis zérókóla a múlt héten... de azt gyorsan letöröltem mikroszálas kendővel!

A férfi felnézett.

– Akkor ez pszichoszomatikus túlterheltség. Burnout, tipikus 21. századi eset.

– Mit tehetek? – zokogtam. – Én... én… úgy hozzám nőtt.

– Pihentesse, kapcsolja ki, majd sétáljon egyet nélküle. Vegyen egy könyvet a kezébe, kizárólag valódit papírból!

– De hogy fogok Insta és fészbuci nélkül létezni?

– Ahogy régen, hiszen ön még emlékszik rá, ugye?

Csend lett, csak a telefon halvány pittyegése hallatszott, mint egy életfunkciót őrző kórházigép hangja.

A férfi felállt, és újra megsimogatta a képernyőt.

– Felgyógyul, csak adjon neki és saját magának is időt.

És én kezemben a lábadozóval ott ültem, e zajos világ asztalánál, s néma nosztalgiával tekintettem a kulcscsomómra fűzött ósdi tantuszra.  

Láttam a fényt a víz tükrén lobogni,

lábam alatt kövek, köztük a tegnap,

álmokkal rakott utakat tapostam,

s minden léptem egy árnyékba fúlt csak.

Egy gyűrt levélben régi szó maradt,

kopott betűk, mint törött ablak üvege,

olvastam volna, de az idő kiszabta,

hogy ami volt, az ég semmivé tette.

A házak közt füst oszlik szét az égig,

nyújtózik, mint félbeszakadt mondat,

a szó, mi rég volt, talán újra érik,

talán csak én lettem könnyebb bolondnak.

Mégis megyek, az út tovább terel,

s valahol messze egy harang felel.

Ti hajnalokban születtek,

hol csillag alszik, fény ragyog,

hol rétek ringnak csendesen,

s az árny átlépi a napot.

Ti hordjátok a múlt neszét,

a völgybe hulló lágy szelet,

a béke hangján szóltok még,

ha elfogyott a lélek-zet.

A föld, a tenger, mind ti vagytok,

a víz, a tűz, a szél, a csend,

s ha minden szó elenyészne,

az öröklét bennetek zeng.

És hogyha egyszer porba dőlne

a part, a város, minden út,

ti álltok, mint tiszta oszlop,

megtartani az ég kaput.

Ott, ahol a szél sem jár,

amerre a fény csak emlék,

egy árny ring az ég taván,

 elrebben a madárnyi lét.

A part egy alvó, halk levél,

szél susogja álma ring,

hajnal ujja vízbe mártva,

köröket húz — s rád tekint.

A csend itt több, mint hang és jel,

sebet hasít a múlt fala,

mint sós eső, ha földre hull,

kövekké dermed az éjszaka.

A Hold egy törött kagylóhéj,

sóhaját a tenger hordja,

csillagfény csorog a mélybe,

szétszóródik minden gondja.

Mi csak állunk partkövekként,

arcunkon a fény remeg,

ahogy a Hold vízbe hull,

 szilánkja bennünk lebeg.

S ha el is múlik, ami volt,

ha elhagy minden földi jel,

a csend mélyén ott marad,

mi szívedben még énekel.

Lenn a föld kövén, hol a Hold didereg,

sóhajt a szél, s egy padra telepszik,

koldul az éj, néhány csillag remeg,

árva magány, ami vállamon feslik.

Lépteim halkan az utcán suhannak,

a híd alatt némán alszik a fény,

boltívek árnya a vízre borulva,

kék csöndet ringat mély vágyam ölén.

Cserepes számból száll fel az ének,

csorba a szó, de mégis ragyog,

százfelé tépett sorsom szegény lett,

a szél durva keze messzi ropog.

Léptem nyomán pocsolya reszket,

koldus az álmom, rongyom a lét,

tenyerem üres, mégis az estnek

csillaga bennem lobogva ég.

Szél hozott suttogva halkan,

hajnali füstbe köd szavaimba,

híd alatt fázva partokon jártam,

messzire vitt el az éj vigasza.

Az éj fáradt arccal nyújtja ujját

barázdált lángmezőkön át billeg

 a létezés fösvény útja felé.

A holdat ketté szelte egy felleg,

torz gallyak között remeg az álom,

rövidke pórázon nyüszít a csend.

Alagút lámpája tompán hallgat,

vastag fénye kesernyésen csillan,

a híd rácsán pár rozsdálló lakat,

szárad a száj néhány fakult csókban.

Balga szellemű lényekké törpült

a Nap uralkodó szenvedélye,

most néma íriszekben hadonász,

a botladozó fénytelenségtől

visszhangzik a tisztátlan héjanász.  

Gyenge karral magadhoz öleltél,

szégyenpír éledt  szájszéleden,

azóta eltelt sokszáz nyár és tél,

minden elmozdult,

 ám a szerelmünk nem.

Sorsunk félremoccan,

életvégi,

a halálban gyűjt erőt

mindig újra megszületni.

- Az eszem áll meg. Ez már mégiscsak tűrhetetlen. Épp’ hogy pirkad, és ez a korlátolt kappanhangú, Jákob máris felveri az egész környéket. Az istenverte a fülsiketítő kukurikújával a semmibe ordítja mérhetetlennek hitt bánatát, mivel a baromfiudvar egyik takaros udvarhölgye a minap szőrén-szálán odalett. Elhiszem, hogy a szerelem kakaséknál sírig tartó fogadalom, de emiatt miért kell nekünk, az udvar körül élő rendesebb jószágoknak is bűnhődnie - dühöngte, Manci az anyakoca, és apró malacaival együtt mélyen a szalma alom csöndjébe túrta prüsszögő tömpe orrát.
Márió, az udvar rendjéért felelő kuvasz megugrasztotta ugyan az önjelölt trubadúrt, de hosszabb kergetőzésbe ő sem kezdhetett vele, mivel az felrepült a terménytároló legtetejére s onnan hetykén villogtatta a lábán díszelgő jelzőgyűrűt, amelyet évekkel ezelőtt egy baromfi-kiállítás első helyezettjeként biggyesztettek a tűhegyes sarkantyúja fölé. A gazda Istókot, a muraközi csődört már korábban felszerszámozta, de ők közel sem csaptak akkora lármát, mint a botcsinálta hajnalhírnök. Az öregnek van a közelben kéthektárnyi kukoricása, azt húzatják meg kettesben.

- Vajon ma mikor kapjuk a takarmányt - morfondírozott Pókhas, a kecske s bágyadt tekintetét a mellette fészkelődő párjára fordította.

- A gazdasszony rusnya féleszű unokaöccse van megbízva ilyenkor, amikor a gazda nincs itthon, hogy ellássa az udvar népét eleséggel – tromfolt rá Misi, a merinó juh, s közben néhány faggyúcsimbókot bontott ki az igen vastagra eresztett gyapjújából.

A kacsák nem hadakoztak, motyogva, de feszes katonás rendben vonultak a kerítés alatti réshez. Megcélozták a tanya mögött húzódó jókora lápos területet, hogy onnan délután majd ebihallal teli begyekkel térjenek vissza.
- Az éjjel nagy kergetőzés folyt a pajta padlásán – jegyezte meg Rezső, az álmából csak épp’ visszatérő iromba kandúr. Menyét szagot éreztem – folytatta - valószínű a galambokat látogatta meg a tetves, hogy megegyelje a friss tojásaikat. Trubi a párjával már ki is költözött a jegenyefa legtetejére, ott raktak fészket úgy, mintha vadgerlék lennének. Az éjjeli látogató miatt jószerével alig-alig tudnak költeni évente csak egy-két galambfiókát – fejezte be eszmefuttatását a tudálékos cirmos.

Nagy sokára az anyaszomorító unokaöcs egy egész jutazsák szemestakarmánnyal jelent meg az állatok részére elkerített tekintélyes udvaron. Az üresen tátongó vályúkat színig öntötte, majd a kútból friss vizet húzott csordultig a hatalmas közös itatóba. Az udvar népe olyan vehemensen rohanta meg a suttyót, hogy az alig tudott köztük ellavírozni. Miután a siserahad kikenekedett, mindegyikük a delelő Nap éltető sugarában kezdett el fürdőzni. Ám a nagy furakodásban senki nem vette észre, hogy a legény egy pár rántani való csirke mellé a reggeli ébresztőt fújó kakast is a kiürült terményes zsák mélyébe csúsztatta.

Márió igen jól tudta saját lelki rovancsából adódóan, hogy pontosan három szerzettel kevesebb lett az udvar egyébként is erősen rapszodikus létszáma. Tekintettel arra, hogy ő a család feltétlen bizalmát élvezi, nem tartotta szükségesnek, hogy megjegyzésével zavart keltsen az egyszerű felfogású jószágok közt. Kora délután megérkezett a gazda is. Istókot leszerszámozta, s miközben az abrakolt, nedves szalmával tetőtől talpig átcsutakolta. Amint a lovát rendbe tette, félmeztelenre vetkőzött, s az eresz csorgója alatt álló esővizes hordóból mert magára néhány kanna kellemes hőmérsékletű mosdóvizet.

A házból vidám hangok szűrődtek ki, a szemfüles pulykák háromszor is látni vélték a gazdát, amint egy tetszetős üvegkancsóban vörös folyadékot hoz fel a ház alatt terpeszkedő külső pincéből. Éjfél körül elnyugodott a porta. Egyre mélyebb álomba merült az udvar apraja nagyja.

Reggel a Nap már teljes terjedelmében kikelt a horizont párában ringó síkjából.

Mancit oldalba döfte az egyik malaca, s ő meglepetten konstatálta, hogy a szokottnál jóval tovább aludt. Nem tudta mi az, de valami nincs a helyén. A többiek is csak épp’ éledeztek, nyújtózkodva tanakodtak, keresték a rendellenség okát. Előkerült Istók is a pajtából, kíváncsian kérdezgette a többieket, hogy míg a gazdával el volt, nem történt-e valami rendkívüli esemény, ami kiválhatta az általános álomkórt.

Pókhas, a kecske csendre intette a duruzsolókat és ezzel egyidőben a kukoricagóré tetőnyergére meresztette hideg tekintetét. Arrafelé, ahol egy délceg éjfekete csóka tollászkodott, hatalmas csőrében egy igen tetszetős aranyszínű jelzőgyűrű csillogott.

Még sokáig mögöttem álltál,

kényes láncok reszkettek rajtad,

mint ki zokogót fösvényen tréfál,

mély szakadékok csapássá haltak.

Az összes porhüvely maga rabja,

vad csillapíthatatlan égi rög,

míg sorsát időmértékkel szabja,

  bénult lelke súlya alatt hörög.

Tengerek felett tompul a lárma,

a víztükrön milliárd csillag

és mind, mind árva…

Pórusaimba ivódó lélegzeted,

 még mindig bennem lüktet,

bármennyire duzzog is a szó.

Fonáktalan vagy,

 a legbensőségesebb,

szerelemből adni tudó.

Közeledben leomlik az erkölcs, 

a pillanat saját ujjába harap,

egy porladó eszméletlenben,

száj szájra boldogan tapad.

Számtalan alkonyati szennybe botlok,

falakat mászó íves plakátokba,

titkukon millió kérdőjel fodrok,

mind részleteit veszített műhiba.

Sugaras csillagokért kapaszkodnak,

kabátjuk mélyén fullasztó nőszirom,

hátuk mögött meztelenek a talpak,

 álmukban tompán folydogál az idom.

Unottan rezgetik vizes szárnyukat,

fejüket bután a fény felé szegzik,

nyelvükön gyantából kovácsolt lakat,

lelkük a hón alatt csendesen vérzik.