Köd ül a hegyek vállain,
a fák, mint vén, szelíd halottak,
hallgatnak, s néma lombjaik
az égről válaszokat lopnak.
Lépésem árnyékba süllyed,
minden járda csupa elmúlás,
a tegnap hűlt teste egy falevél,
mi sírna más…
Az ősz bezárta a nyarat,
mint vigasz a régi könyvet,
bennem is csend van, míg a szél
lapoz verset, álmokat, könnyet.
De mélyemben valami
lát még a tél mögötti fényen,
amint a Szíriusz nagy magányában
tavaszt őriz egy csillagévben.
Csillag hull, s én nézem egyedül,
az ég szeme rám sem rebben,
mint koldus, ki kulccsal zörget,
úgy várok befelé a csendben.
Szívem fázó vándorod,
kiben az Isten is megpihen,
s az éj szelíd fekete bársonyán
múltam suhan halkan, hidegen.
Most bennem csend van és harang,
fél imádság, s néhány talány,
s ha kérdenéd; hol az otthonod,
válaszom e lüktető magány.
Mint part a víznek, úgy simulok hozzád,
nálad ring minden hallgatásom,
ha nézel, bennem csillag támad,
reszket az éj, mint egy ittas álom.
Szemedben város, sötét, szomjas utcák,
hol lábad csókolja a kő hidegét,
de karomban tested lenyugszik,
s értünk áll az idő, miattunk fut a lét.
Nem kérek semmit, vagy nekem,
mint fának a lomb, s égnek a felhő,
szerelmem testedben örök, s végtelen,
te vagy a modell, én vagyok a festő.
Még úgy maradnék itt veled,
part alatt, hol ring az árnyék,
léptet egymásra simítva,
ütemre, ütemet vált'nék.
Ha friss fényekkel táncolok,
nem tudok kijózanodni,
megégetett a csillagod,
lelkem tőled szívverésnyi.
fakult név
fagyott arc
csak a fal
amin túl
valaki lélegez
*
foltos kezem
üres
mégis
szorít
egy hangot
nem mondtam ki
*
az ajtó nem kérdez
visszanéz
mint én
ha senki sincs
az vagyok
akit elfelejtettél
mielőtt találkoztunk
– Doktor úr, sürgősen jöjjön! Nagy a baj! – ziháltam a készülékbe.
– Ember, mi történt? – kérdezte az ügyeletes IT-s szakember.
– A telefonom! A telefonom... beteg!
Néhány perc múlva már ott is állt a küszöbömön, laptop a hónalj alatt, vállán USB-kábel lógott, úgy nézett ki, mint egy középkori vándorgyógyító, csak piócák helyett powerbankkal.
– Hol a páciens? – kérdezte hűvös profizmussal.
– Itt – suttogtam, és remegő kézzel a nappali asztalra tettem a mobilt. – Már nem nyitja meg a levelezést. A Spotify akadozik. És... és reggel nem ébresztett!
A férfi komoran bólintott, majd óvatosan felvette a készüléket.
– Hm... iPhone SE időszámításunk előtt egész szép darab volt.
– Ugye... ugye meg lehet menteni? – kérdeztem kétségbeesetten. – Az életem van benne! A naptáram, a to-do listám, az alvásmonitorozásom! A vérnyomásom reggeli görbéje!
– Nyugalom – mondta, miközben ujjával simította a kijelzőt, mint egy szakorvos, aki a beteg pulzusát vizsgálja. – Próbálok egy újraindítást. Ha nem reagál, factory reset... de az drasztikus lesz.
– Ne! – kiáltottam. – Az emlékek, a Caminó szelfik a, TikTok draftjaim!
– Értem... – mondta halkan, s közben bekapcsolta a saját tabletjét, hogy konzultáljon a Google-lel. – Volt mostanában trauma? Leesett? Víz érte?
– Csak egy kis zérókóla a múlt héten... de azt gyorsan letöröltem mikroszálas kendővel!
A férfi felnézett.
– Akkor ez pszichoszomatikus túlterheltség. Burnout, tipikus 21. századi eset.
– Mit tehetek? – zokogtam. – Én... én… úgy hozzám nőtt.
– Pihentesse, kapcsolja ki, majd sétáljon egyet nélküle. Vegyen egy könyvet a kezébe, kizárólag valódit papírból!
– De hogy fogok Insta és fészbuci nélkül létezni?
– Ahogy régen, hiszen ön még emlékszik rá, ugye?
Csend lett, csak a telefon halvány pittyegése hallatszott, mint egy életfunkciót őrző kórházigép hangja.
A férfi felállt, és újra megsimogatta a képernyőt.
– Felgyógyul, csak adjon neki és saját magának is időt.
És én kezemben a lábadozóval ott ültem, e zajos világ asztalánál, s néma nosztalgiával tekintettem a kulcscsomómra fűzött ósdi tantuszra.
Láttam a fényt a víz tükrén lobogni,
lábam alatt kövek, köztük a tegnap,
álmokkal rakott utakat tapostam,
s minden léptem egy árnyékba fúlt csak.
Egy gyűrt levélben régi szó maradt,
kopott betűk, mint törött ablak üvege,
olvastam volna, de az idő kiszabta,
hogy ami volt, az ég semmivé tette.
A házak közt füst oszlik szét az égig,
nyújtózik, mint félbeszakadt mondat,
a szó, mi rég volt, talán újra érik,
talán csak én lettem könnyebb bolondnak.
Mégis megyek, az út tovább terel,
s valahol messze egy harang felel.
Ti hajnalokban születtek,
hol csillag alszik, fény ragyog,
hol rétek ringnak csendesen,
s az árny átlépi a napot.
Ti hordjátok a múlt neszét,
a völgybe hulló lágy szelet,
a béke hangján szóltok még,
ha elfogyott a lélek-zet.
A föld, a tenger, mind ti vagytok,
a víz, a tűz, a szél, a csend,
s ha minden szó elenyészne,
az öröklét bennetek zeng.
És hogyha egyszer porba dőlne
a part, a város, minden út,
ti álltok, mint tiszta oszlop,
megtartani az ég kaput.
Ott, ahol a szél sem jár,
amerre a fény csak emlék,
egy árny ring az ég taván,
elrebben a madárnyi lét.
A part egy alvó, halk levél,
szél susogja álma ring,
hajnal ujja vízbe mártva,
köröket húz — s rád tekint.
A csend itt több, mint hang és jel,
sebet hasít a múlt fala,
mint sós eső, ha földre hull,
kövekké dermed az éjszaka.
A Hold egy törött kagylóhéj,
sóhaját a tenger hordja,
csillagfény csorog a mélybe,
szétszóródik minden gondja.
Mi csak állunk partkövekként,
arcunkon a fény remeg,
ahogy a Hold vízbe hull,
szilánkja bennünk lebeg.
S ha el is múlik, ami volt,
ha elhagy minden földi jel,
a csend mélyén ott marad,
mi szívedben még énekel.
Lenn a föld kövén, hol a Hold didereg,
sóhajt a szél, s egy padra telepszik,
koldul az éj, néhány csillag remeg,
árva magány, ami vállamon feslik.
Lépteim halkan az utcán suhannak,
a híd alatt némán alszik a fény,
boltívek árnya a vízre borulva,
kék csöndet ringat mély vágyam ölén.
Cserepes számból száll fel az ének,
csorba a szó, de mégis ragyog,
százfelé tépett sorsom szegény lett,
a szél durva keze messzi ropog.
Léptem nyomán pocsolya reszket,
koldus az álmom, rongyom a lét,
tenyerem üres, mégis az estnek
csillaga bennem lobogva ég.
Szél hozott suttogva halkan,
hajnali füstbe köd szavaimba,
híd alatt fázva partokon jártam,
messzire vitt el az éj vigasza.
Az éj fáradt arccal nyújtja ujját
barázdált lángmezőkön át billeg
a létezés fösvény útja felé.
A holdat ketté szelte egy felleg,
torz gallyak között remeg az álom,
rövidke pórázon nyüszít a csend.
Alagút lámpája tompán hallgat,
vastag fénye kesernyésen csillan,
a híd rácsán pár rozsdálló lakat,
szárad a száj néhány fakult csókban.
Balga szellemű lényekké törpült
a Nap uralkodó szenvedélye,
most néma íriszekben hadonász,
a botladozó fénytelenségtől
visszhangzik a tisztátlan héjanász.
