Az utolsó fejezetet magamnak írom,
hogy bölcs tanítómtól okuljak.
Mint a távolban meghúzódó ősi rom,
vagyok hátukra borult falak,
szörcsögő búvópatak medrén alvó szikla,
száz gesztenyeízű dagályától
a végtelenbe taszítva.
Porhó fútta nyomok előtt járok,
széles árnyat vet rám az éj pokla,
várok telis-tele csenddel
szűz lármától körbefogva.
Nem nézem a süppedő jövőt,
a múlt frivol homályát se lesem,
agyam néhány dallamot szőtt,
magamnak dúdolom szüntelen.
