Láttam a fényt a víz tükrén lobogni,
lábam alatt kövek, köztük a tegnap,
álmokkal rakott utakat tapostam,
s minden léptem egy árnyékba fúlt csak.
Egy gyűrt levélben régi szó maradt,
kopott betűk, mint törött ablak üvege,
olvastam volna, de az idő kiszabta,
hogy ami volt, az ég semmivé tette.
A házak közt füst oszlik szét az égig,
nyújtózik, mint félbeszakadt mondat,
a szó, mi rég volt, talán újra érik,
talán csak én lettem könnyebb bolondnak.
Mégis megyek, az út tovább terel,
s valahol messze egy harang felel.
Ti hajnalokban születtek,
hol csillag alszik, fény ragyog,
hol rétek ringnak csendesen,
s az árny átlépi a napot.
Ti hordjátok a múlt neszét,
a völgybe hulló lágy szelet,
a béke hangján szóltok még,
ha elfogyott a lélek-zet.
A föld, a tenger, mind ti vagytok,
a víz, a tűz, a szél, a csend,
s ha minden szó elenyészne,
az öröklét bennetek zeng.
És hogyha egyszer porba dőlne
a part, a város, minden út,
ti álltok, mint tiszta oszlop,
megtartani az ég kaput.
Ott, ahol a szél sem jár,
amerre a fény csak emlék,
egy árny ring az ég taván,
elrebben a madárnyi lét.
A part egy alvó, halk levél,
szél susogja álma ring,
hajnal ujja vízbe mártva,
köröket húz — s rád tekint.
A csend itt több, mint hang és jel,
sebet hasít a múlt fala,
mint sós eső, ha földre hull,
kövekké dermed az éjszaka.
A Hold egy törött kagylóhéj,
sóhaját a tenger hordja,
csillagfény csorog a mélybe,
szétszóródik minden gondja.
Mi csak állunk partkövekként,
arcunkon a fény remeg,
ahogy a Hold vízbe hull,
szilánkja bennünk lebeg.
S ha el is múlik, ami volt,
ha elhagy minden földi jel,
a csend mélyén ott marad,
mi szívedben még énekel.
Lenn a föld kövén, hol a Hold didereg,
sóhajt a szél, s egy padra telepszik,
koldul az éj, néhány csillag remeg,
árva magány, ami vállamon feslik.
Lépteim halkan az utcán suhannak,
a híd alatt némán alszik a fény,
boltívek árnya a vízre borulva,
kék csöndet ringat mély vágyam ölén.
Cserepes számból száll fel az ének,
csorba a szó, de mégis ragyog,
százfelé tépett sorsom szegény lett,
a szél durva keze messzi ropog.
Léptem nyomán pocsolya reszket,
koldus az álmom, rongyom a lét,
tenyerem üres, mégis az estnek
csillaga bennem lobogva ég.
Szél hozott suttogva halkan,
hajnali füstbe köd szavaimba,
híd alatt fázva partokon jártam,
messzire vitt el az éj vigasza.
Az éj fáradt arccal nyújtja ujját
barázdált lángmezőkön át billeg
a létezés fösvény útja felé.
A holdat ketté szelte egy felleg,
torz gallyak között remeg az álom,
rövidke pórázon nyüszít a csend.
Alagút lámpája tompán hallgat,
vastag fénye kesernyésen csillan,
a híd rácsán pár rozsdálló lakat,
szárad a száj néhány fakult csókban.
Balga szellemű lényekké törpült
a Nap uralkodó szenvedélye,
most néma íriszekben hadonász,
a botladozó fénytelenségtől
visszhangzik a tisztátlan héjanász.
Gyenge karral magadhoz öleltél,
szégyenpír éledt szájszéleden,
azóta eltelt sokszáz nyár és tél,
minden elmozdult,
ám a szerelmünk nem.
Sorsunk félremoccan,
életvégi,
a halálban gyűjt erőt
mindig újra megszületni.
- Az eszem áll meg. Ez már mégiscsak tűrhetetlen. Épp’ hogy pirkad, és ez a korlátolt kappanhangú, Jákob máris felveri az egész környéket. Az istenverte a fülsiketítő kukurikújával a semmibe ordítja mérhetetlennek hitt bánatát, mivel a baromfiudvar egyik takaros udvarhölgye a minap szőrén-szálán odalett. Elhiszem, hogy a szerelem kakaséknál sírig tartó fogadalom, de emiatt miért kell nekünk, az udvar körül élő rendesebb jószágoknak is bűnhődnie - dühöngte, Manci az anyakoca, és apró malacaival együtt mélyen a szalma alom csöndjébe túrta prüsszögő tömpe orrát.
Márió, az udvar rendjéért felelő kuvasz megugrasztotta ugyan az önjelölt trubadúrt, de hosszabb kergetőzésbe ő sem kezdhetett vele, mivel az felrepült a terménytároló legtetejére s onnan hetykén villogtatta a lábán díszelgő jelzőgyűrűt, amelyet évekkel ezelőtt egy baromfi-kiállítás első helyezettjeként biggyesztettek a tűhegyes sarkantyúja fölé. A gazda Istókot, a muraközi csődört már korábban felszerszámozta, de ők közel sem csaptak akkora lármát, mint a botcsinálta hajnalhírnök. Az öregnek van a közelben kéthektárnyi kukoricása, azt húzatják meg kettesben.
- Vajon ma mikor kapjuk a takarmányt - morfondírozott Pókhas, a kecske s bágyadt tekintetét a mellette fészkelődő párjára fordította.
- A gazdasszony rusnya féleszű unokaöccse van megbízva ilyenkor, amikor a gazda nincs itthon, hogy ellássa az udvar népét eleséggel – tromfolt rá Misi, a merinó juh, s közben néhány faggyúcsimbókot bontott ki az igen vastagra eresztett gyapjújából.
A kacsák nem hadakoztak, motyogva, de feszes katonás rendben vonultak a kerítés alatti réshez. Megcélozták a tanya mögött húzódó jókora lápos területet, hogy onnan délután majd ebihallal teli begyekkel térjenek vissza.
- Az éjjel nagy kergetőzés folyt a pajta padlásán – jegyezte meg Rezső, az álmából csak épp’ visszatérő iromba kandúr. Menyét szagot éreztem – folytatta - valószínű a galambokat látogatta meg a tetves, hogy megegyelje a friss tojásaikat. Trubi a párjával már ki is költözött a jegenyefa legtetejére, ott raktak fészket úgy, mintha vadgerlék lennének. Az éjjeli látogató miatt jószerével alig-alig tudnak költeni évente csak egy-két galambfiókát – fejezte be eszmefuttatását a tudálékos cirmos.
Nagy sokára az anyaszomorító unokaöcs egy egész jutazsák szemestakarmánnyal jelent meg az állatok részére elkerített tekintélyes udvaron. Az üresen tátongó vályúkat színig öntötte, majd a kútból friss vizet húzott csordultig a hatalmas közös itatóba. Az udvar népe olyan vehemensen rohanta meg a suttyót, hogy az alig tudott köztük ellavírozni. Miután a siserahad kikenekedett, mindegyikük a delelő Nap éltető sugarában kezdett el fürdőzni. Ám a nagy furakodásban senki nem vette észre, hogy a legény egy pár rántani való csirke mellé a reggeli ébresztőt fújó kakast is a kiürült terményes zsák mélyébe csúsztatta.
Márió igen jól tudta saját lelki rovancsából adódóan, hogy pontosan három szerzettel kevesebb lett az udvar egyébként is erősen rapszodikus létszáma. Tekintettel arra, hogy ő a család feltétlen bizalmát élvezi, nem tartotta szükségesnek, hogy megjegyzésével zavart keltsen az egyszerű felfogású jószágok közt. Kora délután megérkezett a gazda is. Istókot leszerszámozta, s miközben az abrakolt, nedves szalmával tetőtől talpig átcsutakolta. Amint a lovát rendbe tette, félmeztelenre vetkőzött, s az eresz csorgója alatt álló esővizes hordóból mert magára néhány kanna kellemes hőmérsékletű mosdóvizet.
A házból vidám hangok szűrődtek ki, a szemfüles pulykák háromszor is látni vélték a gazdát, amint egy tetszetős üvegkancsóban vörös folyadékot hoz fel a ház alatt terpeszkedő külső pincéből. Éjfél körül elnyugodott a porta. Egyre mélyebb álomba merült az udvar apraja nagyja.
Reggel a Nap már teljes terjedelmében kikelt a horizont párában ringó síkjából.
Mancit oldalba döfte az egyik malaca, s ő meglepetten konstatálta, hogy a szokottnál jóval tovább aludt. Nem tudta mi az, de valami nincs a helyén. A többiek is csak épp’ éledeztek, nyújtózkodva tanakodtak, keresték a rendellenség okát. Előkerült Istók is a pajtából, kíváncsian kérdezgette a többieket, hogy míg a gazdával el volt, nem történt-e valami rendkívüli esemény, ami kiválhatta az általános álomkórt.
Pókhas, a kecske csendre intette a duruzsolókat és ezzel egyidőben a kukoricagóré tetőnyergére meresztette hideg tekintetét. Arrafelé, ahol egy délceg éjfekete csóka tollászkodott, hatalmas csőrében egy igen tetszetős aranyszínű jelzőgyűrű csillogott.
Még sokáig mögöttem álltál,
kényes láncok reszkettek rajtad,
mint ki zokogót fösvényen tréfál,
mély szakadékok csapássá haltak.
Az összes porhüvely maga rabja,
vad csillapíthatatlan égi rög,
míg sorsát időmértékkel szabja,
bénult lelke súlya alatt hörög.
Tengerek felett tompul a lárma,
a víztükrön milliárd csillag
és mind, mind árva…
Pórusaimba ivódó lélegzeted,
még mindig bennem lüktet,
bármennyire duzzog is a szó.
Fonáktalan vagy,
a legbensőségesebb,
szerelemből adni tudó.
Közeledben leomlik az erkölcs,
a pillanat saját ujjába harap,
egy porladó eszméletlenben,
száj szájra boldogan tapad.
Számtalan alkonyati szennybe botlok,
falakat mászó íves plakátokba,
titkukon millió kérdőjel fodrok,
mind részleteit veszített műhiba.
Sugaras csillagokért kapaszkodnak,
kabátjuk mélyén fullasztó nőszirom,
hátuk mögött meztelenek a talpak,
álmukban tompán folydogál az idom.
Unottan rezgetik vizes szárnyukat,
fejüket bután a fény felé szegzik,
nyelvükön gyantából kovácsolt lakat,
lelkük a hón alatt csendesen vérzik.
Néhány csöndes óra után,
a távolban harang kondul,
fény suhan a Hold udvarán,
a térre tejfehér hó hull.
Meleg otthonokba lép az est,
könnyű leplét földre teríti,
lángnyelve a falra árnyat fest,
a fenyő zöld ágát bontja ki.
Együtt a család apraja-nagyja,
arcukon a szeretet fénye ül,
megszűnik a nemzetek haragja,
a világ békés napokra készül.
Vékonyra gyalult életek vagyunk,
lazuló csavarok a lét falán,
jövőnkkel a jelenünkbe tiprunk,
bennünk topog százmillió talán.
Szerkesztett atomrengeteg füstje
fut az örök tér szélmalma felé,
a dacoló lelkek bizarr üstje,
dús keblű ételeket oszt ketté.
Öntöttvas álom az angyal torzó,
hangtalan szívverése hab súlyú,
éneke számoktól fosztott szorzó,
tükör szobájából lángszirmot fú.
Szemeink süket mély ködre várnak,
így mentjük a csendben vérző fákat.
Üres poharak alatt sorsolnak felettem,
mint kiszáradt antiloptetem,
a semmibe foszlok.
Fanyar szagú sötét csarnokok
hideg kamráinál,
a csend reményt sikál.
Bosszúra éhező kielégületlenség,
mely unos-untalan nyomomba lép,
szikkadó csontomba hatol,
illan belőlem a lét mindenhol.
Pajzsára emel a tagadás,
az önámításba csapkodó más,
és a türelem virágát tépkedő
rozsdálló múlt idő.
A haldokló városka mélyéből kúszott az utcák kopott falai közé az áthatolhatatlan ködsötét. Foghíjas közvilágítás nyomasztotta tér mocskos padjai alá, a hideg szél rothadó faleveleket sepert. A csend nyálkás csápjaiba kapaszkodott az éjszaka sikamlós leple. Bűzös párát leheltek a színültig telt csatornák öntvényrácsai. Még néhány ablakból tompa fény szűrődött a macskaköves út nedves palástjára, melynek csillogása egy komor kapubeugró padlózatán fekvő alakra vetült. Körülötte jókora vértócsa növekedett, mely gőzölgő ereket alkotva futott a rések közt szerteszét. Mattfekete Land Cruiser fordult a kapu elé, az anyósülésben helyet foglaló utas egy elegáns hangtompítóval szerelt Nagant M1895 revolvert lökött a mozdulatlanul heverő mellére.
Kora reggel, a pékségből hazafele igyekvő cukrászsegéd fedezte fel a vérbe fagyott ötven körüli férfit. Miután sokkos állapotából kihozták a mentősök, töviről-hegyire kikérdezte az erősen kopaszodó öltönyös nyomozó. Sokat nem lehetett kiszedni a legényből, az összefacsarodott test látványától összevizelte magát, visszarohant a sütödébe, majd onnan értesítette az éjjeli pótlék elszámolásával babráló műszakvezető a helyi hatóságokat. Kordonszalagot húztak az egyenruhások, hogy némi használható nyomot megmentsenek a munkahelyekre szállingózó bámészkodóktól. Bálint, a kopaszodó detektív hosszasan telefonált, majd engedélyt adott a halottszállítóknak az áldozat elszállítására. A közeli lakókat kikérdezték, de senki nem látott és hallott semmit. Az útról a tűzoltók mosták le a hatalmas vértócsát. A feketén csillogó nyálkás masszává kocsonyásodott emberi hajtóanyag, dicstelenül folyt el az út menti gazos árok szutykába.
Egy áporodott szagú iroda roskadozó polcára került ez a sors is. A megoldatlan ügyek hosszú lajstromát gyarapította, mint megannyi társa. Valamire, illetve valakire várt. Egy összekapcsolódásra, vagy csupán a véletlenek közjátékára, hogy valamikor egyszer újra leporolják.
A sziklák magányában konok szél zúg,
koptatja az érvényétvesztett jelent,
vas falakon kedves havasigyopár
szirma gyúl,
fájdalmat nyög a közöny kint,
és idebent.
Fáradt lámpavasra kapaszkodó köd,
a vakság bilincsébe mart,
kisvirág ékesen szólít,
csöndesen hevíti a tűzvihart.
Áthatolhatatlan éjbe botlik az álom,
nyelvek alatt kesernyés pirula,
a távolban megsebzett várrom…
egy színpadon lép fel a tegnap és a ma.
