láttam a szenvedőt, ki a kínról mindent tudva
szívből mosolygott. És kicsiny gyermeket,
kinek arcát keserű könnyek folyama áztatta,
a sarokban összekuporodva mérhetetlen kínnal
gyilkolt a magán
Olvasnivaló (1298)
Sorrend
láttam a szenvedőt, ki a kínról mindent tudva
szívből mosolygott. És kicsiny gyermeket,
kinek arcát keserű könnyek folyama áztatta,
a sarokban összekuporodva mérhetetlen kínnal
gyilkolt a magán
Zilálva ébredtem. Zavartan felkapcsoltam az éjjeliszekrényemen álló kislámpát és körbenéztem, de az ósdi, nagy ruhásszekrényen kívül – ami már gyerekkorom óta uralja a szobám nagy részét – semmi mást nem láttam. Hirtelen valami furcsa, megmagyarázhat
cigaretta rég nem izgat
elcsent zöld csészealj
sem lapít a zsebemben
a hold csiszolatlan kráter-
vonulat látványa sem vonz
éjjelente drága dombtetőkre
s nem vonyítok farkasként
ha elillan a bódító maszlag
csak suttogom a szomszéd
ágyra szí
zaklatott lett a tó vize
eltűnt belőle minden kék
mikor siratták halálod
földbegyökerezett az ég
kriptacsendben osont az éj
belesápadtak a házak
vajon te hogy adtál volna
otthont Isten fájdalmának
voltál nekem
két pólus között a vonzás
virágbibére hulló harmatom
amplitúdóba zárt harangkongás
elmúlásból is éledő hajnalom
voltál nekem
szerencse, boldogság, alázat
falombot ringató őszi szél
télben szunnyadó barázdája tájnak
ölelős tavaszból rajz
két pólus között a vonzás
virágbibére hulló harmatom
amplitúdóba zárt harangkongás
elmúlásból is éledő hajnalom
voltál nekem
szerencse, boldogság, alázat
falombot ringató őszi szél
télben szunnyadó barázdája tájnak
ölelős tavaszból rajz
Nincs semmim amit adhatok,
elfogyott már mindenem.
Ez a pár rongy, mi rajtam lóg,
csak ez van már énnekem.
Magányomban táncolok
tűz-virágos réteken,
szavak között elkopott
lelkemet keresem.
Hangom fakó, de dalolom
gyémánt őszi énekem
ha kéred,
Amikor felsír egy új élet, s élni tanul,
Ki figyeli ilyenkor a Halált,
Ki csontos kezével az órához nyúl,
S elindít egy új visszaszámolást.
Mert minden születés, halál is egyben.
S csak kérdés, hol, mikor s hogyan,
De hogy megtörténik, tudható biztosan
Éjpalástra varrott vágyak
tűnő messzeségben,
Porcelánhold udvarostul
jön szembe az égen.
Csilingelő csillagképek
halkulnak holnapba,
Selyemkendő álmok
hullnak nagy kalapba...
összebújnak a
reggeli fények
a fák is
egymáshoz érnek
szelíden leng
a szél
*
forrón zuhog az ég
színeket álmodik
a Nap
szétfolynak a
viaszmadarak
*
tócsába lép az est
az Istent ne keresd
majd bekopog az
ablakon ha fázol
*
egyszer úgyis menned kell
mondd
miért félsz a
Felsírtak akkor a fák
Meztelen vállukkal,
Fényesen, feketén;
Az esőcseppek megfordultak -
Visszafogadta mindet az ég,
S a fák csak álltak ott
Égre tárt karokkal
... feketén
Keservünk egy: a születés
A lassított felvételekből
kiálmodott alkalmi lét.
Azok a fekete-fehér kockák...
Azok a pillanatképek!
Melyeket értelmezni kevés
harminchat élet...
saját fotó
Levelezőlappá változott a város,
bájos-lustán libeg, lomhán hull a hó,
vacogó bokrokon szél gyakorol táncot,
felcifrázott fák közt időt mutató.
Hótól vakult szemmel figyelem a múltam,
boncasztalra teszem magam, s a szívem,
bolond Ophe
Valami mást kéne
tenni,
lépnem kéne valaki helyett,
s mást kéne fojtanom önmagam szégyenébe.
Le kéne bontani a szavak
hamis köveiből emelt tornyát,
s a papírra nyomott ígéretből
valós feleletet formálni.
Nem látszik még, hogy
hol a határ,
s a tér hiába
tárja
Múlni magyar gerinccel
szélkiáltó kopjafaként
dacolni viharral, penésszel
csábító Júdáspénzzel.
Mutatni örököt, szépet
rothadásból múló egészet.
Cipelni az égig panaszát
Kassának, Munkácsnak
Szegednek, Erdélynek!
Minden karácsonyba
félig belehalok,
Kisjézus születik,
én összetört vagyok,
depressziós fenyő,
megkövesült bánat,
illó sóhajokkal
díszítem fel fámat,
fakó üveggömbbel
mi a múltból maradt,
a Mennyből az angyal
hangja is elakadt.
Szorongásaimból kábán ébredek
Izzadságszagú nehéz reggelek
Lopóznak, lomhán kimérten tova
Veled !? - Veled nem lehet !
Eltolod sápadt, szomorú lelkemet.
Szeretlek ! - mondanám ,- eretnek,
Tétován, dadogó szavakkal.
Eressz el ! - sikoltod ! - és akkor,
Bárhová is vessen a sors
ezen a varázsos éjjelen,
Én ott leszek veled.
Bárkivel is töltsd
e vidám ünnepet,
egy pillanatot kérlek,
szentelj nekem.
S abban a percben
mikor a pezsgő pukkan,
s egymás nyakába
borulnak az emberek,
kérlek Te hunyd be
csak
Ha harmat üli meg, a szempilláidat,
Ne szégyenkezz miatta, az egy vádirat.
Ha döbbent fájdalom némítja ajkad,
A szemed mondja el majd, a vádakat.
Nem rajtad múlt, te mindent adtál.
Nem rajta múlt, hogy semmit se kaptál.
Oly álmokat szőttél könnyelmű lényé
1. Ha leng a zászló, még nem biztos, hogy jó irányból fúj a szél.
2. Ha beismered hibádat, más hibáját is könnyen a nyakadba varrhatják.
3. Könnyű meghalni olyan valamiért, amiért nem akarsz életben maradni.
4. A valóság hatalmas terhét csak a képzel
Düledezik korunk tákolt alkotmánya,
préda lett az ország,
bankok tartománya.
Ünnepet takar az adósság,
megváltásban sem hisz senki,
a politika éppen saját képét festi.
Egész Európa szegény,
ám az elit úgy dorbézol, mint rég.
Karácsonyra azt ké
