Percek tánca, szédítő varázs.
Csak ne múlna a pillanat,
ha arcom simítja a szél.
Eltűnt napok, szunnyadó parázs.
Csak ölelne a virradat,
ha őrülten sikolt az éj.
Üres peron, hideg állomás.
Csak hallanám a hangodat,
ha felém intenél: ne félj.
Régen tett, tét
szemedből
könnyzuhatag
zúdul rám
cseppenként
koppan
szívemen
egyenként
fúródik befelé
egyre beljebb
majd hirtelen
mint a kés
megállnak bennem
kimondatlan
szavaid
egyedül vagyok!
egyedül vagy!
hiába kereslek
el sosem érhetlek
távolból
nézek rád
anyunak nevezlek
nézel
nem
Ajtó-panasz
Kopogás nélkül
betörtél és becsaptál.
Ki(li)ncsem törted.
S.O.S.
Kínok markolják
tollam, betűk kiáltnak
tintába zárva.
Harag-definíció
Kiéheztetett
mosoly-rács mögött tartott
gyilkos fenevad.
LétKérdés 1.
Lehetséges az,
hogy olyankor is szeress
Vagyok
Kabát, mit ha fázol,
leemelsz a szögről…
Sál, mi rajtad csüng
úgy érzed, öröktől…
Cipő, mi szorítja
lábad a körömtől…
Láb, ami elindul,
s lép csövörbe vödörből…
Zokni, mi fullad és
bűzlik a cipőtől…
Kéz, ami simogat, majd
lelkeden dörömböl…
Vagyok
Rab, ki
I.
Riadó!
bomlik az elme!
Őkegyelme megelégelte
a hiábavaló valóságot
egyszerre zeng pokol
és mennyország
Hazugság! - hazudják
már senki sem érti
már senki se méri
nincs ki számon kéri
rajtuk rajtad rajtam
valójában mit akartam
mit akartál mit akartak
mégis itt
Megtartalak, miként gyümölcsét a fa,
melynek bimbóját óvta
virág-kehely.
Veled! - Melletted leszek,
mint medrével a patak,
Suhanva lépek,
hogy ne zavarjalak.
Hozzád megyek,
ha a Nap az éjszakába tart:
hogy neked fényt vigyek!
Felébredek, s hogy lássam arcoda
Erre délután fölkelt Faulkner, a bolond postás, hogy azonnal
menjek hozzájuk át a szalonba egy meg két újságot hallani: megy
már a bolondozás a vén fószerek közt – gondolom, s mintegy
hozzájárulásként egy üveg vodkával felszerelkezve én
leszek a követke
Reggel mindenki rohan. Ki munkába, ki iskolába, van, aki sorszámért a rendelőbe, az APEH-hoz,
vagy csak répáért a piacra. Egy a lényeg, hogy minél előbb feljusson a buszra, ne potyára ketyegjen az a fránya idő.
Nekem nem nyűg a „menés”. Tanulmányozo
Bolyongó tűz terem
fénytelen éjeken.
Néptelen réteken
éjszakád végtelen…
Ingovány sötétjén
lobbanó sejtelem…
Vacogó lelkedben
nyirkos a félelem…
Illusztráció: bélyegkép az alkotó engedélyével másolva a Wikipédiából.
Napsugaras délután,
minden-minden hét után,
Estélyi ruha, flitterek
ünnepi ruhás emberek.
Fények, csillogás mindenütt,
Pezsgős vacsorák,
Illatos violák,
Bódító éjszakák,
úszómedencés csobbanás,
fotó, optika, villanás!
Tükörkép.
Képek tükre.
Sokaság.
Zenés bódul
Gödröt ásott bennem
a remény, s most félve
merül behunyt
szemem szentélyébe.
Lazul a testből
kikönyöklő fájdalom,
a világ kiürül.
Csövekre kötözött torzó
vagyok, torkomban lakat.
rám zuhan a távolság.
Testem lenyomatát
árnyéknak érzem,
ketrecből szabadult
embe
Edina mezítláb ült a konyha padlóján. Már nem érezte, hogy fázik. Reszketett, de ez nem a hidegtől volt. Teljesen elveszítette az időérzékét. Körülnézett, bár az agya már rég eltárolta a képet. Mégis, talán ezredszer nézett maga köré. Éjszaka volt, a
Szemünk összeér,
mint pókhálóhíd
íve túlsó parttal,
tekintetünk halk,
filigrán gondolat;
szitakötő vagy pilleszárny
törékeny ennyire,
sóhajként lebeg,
ha megérinted,
lehullik hímpora,
s örökre bőrödbe
ivódik nyoma.
Esős reggel volt. Az ősz már-már télbe hajlott. A gyönyörű kertben a munkások befedték a medencét, összegyűjtötték a lehullott faleveleket. Edina lehajolt egy elejtett sárga levélért, és forgatni kezdte ujjai közt. Nem morzsolódott szét, mert magába
Köszönetként küldöm Sági Erzsébetnek (a legtündöklőbb Lótusznak, akit ismerek:-)
1.
Uram, szirének hangját add nekem,
kapun, falon hatoljon át a dal,
de tán a szélzúgás is én legyek,
levélen, ágon gyújtva meg magam.
Uram, dicsérni Téged vidd szavam
a ké
Hangyatársamnak, barátomnak, vagyis Pongrácz Áginak szeretettel.
Birodalom Ura kilépett az ajtón, bele a szikrázó napfénybe, és elégedetten nyújtózott egy nagyot. Ma nem foglalkozom a teremtéssel, határozta el, és előkotort egy csomag cigarettát,
Edina másnap reggel hányingerrel ébredt. A fürdőszobába érve, kikerülve a tükröt, a zuhany alá állt. Volt ideje bőven csurgatni magára a forró vizet, hiszen korán kelt. Valami szúrást érzett a szíve tájékán. Megcsalt valakit. Valakiket. Úgy érezte, a
Székelyföldi barangolásaink egyik állandó célpontja Székelyudvarhely.
A város hangulata, különösen, a Szoborparkban sorakozó nagyjaink látványa, lelket átmosó, felemelő gyönyörűséges érzésekkel ajándékoz meg minden alkalommal.
Sétánk alaposan k
Ma, még percekben számolom az ébrenlétet,
mert ha alszom, bennem a világ üres.
Aggódom megcsal,
nélkülem fedez fel menedéket, hol megbújva
csendemnek hódolhatok.
Izgatn
