Langy ősz után a tél is félkarú,
fagyába önzőn, már sosem szorít.
Szeretni kéne! – ám a háború
tekintetekben ünnepet borít.
Apránként kihűl életünk heve,
apad a mélyből lüktető forrás,
lándzsánk hegyét elrágja a reve,
végszóra hajt fejet néhány
Niobé Thébai királyné volt, akinek legszebbek voltak gyermekei a halandó asszonyok között, mégis bűnhődnie kellett, mert elbizakodottságában az istennővel akarta felvenni a versenyt.
Gőgös Thébai asszony,
hangtalan szikla a bércen.
Reményed Létó oltárá
Milyen a hó alatt
megsüllyedt világ?
Szökött titkok őrzik
elmúlt villanások
fekete dobozát.
Szürke háló foglya
a törekvés üzenete,
cseppekbe dermedt dal
jégvirágos csókja
tapad a kéregre.
Meztelen pásztor a szél,
kiürül a zsibongás.
Rügyekbe rejtett csoda
dider
Kopogtató
Manapság mindenki
rébuszban beszél,
nehéz jövőképről,
hogy tán meghibbantak
mérsékelt évszakok,
sokszor szóba hozzák,
hogy zavart a világ,
hibát keresgélnek
ünnep- s hétköznapok.
Még veletek vagyok,
s nem vitázom,
így várom az estét,
Ritka látogatóként múltidézni jöttem,
s míg tudatom gyermekéveken matat,
ereklyéim és virágaim rendezgetem –
előkerül most sok-sok emlékkacat.
[…]
Bolygó fények, libbenő árnyak –
kóbor lelkek köztünk járnak –,
mécses fények égbe szállnak,
viasz se
