Lenn a föld kövén, hol a Hold didereg,

sóhajt a szél, s egy padra telepszik,

koldul az éj, néhány csillag remeg,

árva magány, ami vállamon feslik.

Lépteim halkan az utcán suhannak,

a híd alatt némán alszik a fény,

boltívek árnya a vízre borulva,

Mindig légy becsületes, mondogatta apám,

hogy jó szívvel feküdj le, ő ezt hagyta reám.

Nevetni, ó, nevetni hogy tudott az anyám,

a jókedvet és a mosolyt ő hagyta reám.

Apám tanítása a mindennapi kenyér,

s anyám mosolya ez a könnyű kis költem

Az éj fáradt arccal nyújtja ujját

barázdált lángmezőkön át billeg

 a létezés fösvény útja felé.

A holdat ketté szelte egy felleg,

torz gallyak között remeg az álom,

rövidke pórázon nyüszít a csend.

Alagút lámpája tompán hallgat,

vastag fénye ke

Ma éjjel ismét nem aludtam,
beszippantott a net eseményhorizontja.
Erről a sötét mezsgyéről nehéz visszatérni,
a gravitáció itt olyannyira erős, nem enged elszökni.
Ezt a vonzerőt csupán a felkelő nap fénye oldja fel,
vagy amikor felhang

Anyám, míg élt, sírt, nevetett,

apám, míg élt, tette dolgát,

és milyen szegény az élet,

ez is szolgált, az is szolgált.

Nekik is köszönöm: Élek,

és hogy vagyok, aki vagyok,

s hogy végleg elszenderülnek,

fáj, hogy egyedül maradok.

Beállok én is a sorba,

sz

Költőnek lenni egyszerű dolog,

Le kell írni, ami él és mozog,

Rímre és ritmusra faragni kell,

S mint fa, végül a vers is kizöldell.

A költészet legyen egy égi jel,

Mely a szerelemmel is egybekel,

S ki belül gyűjti a gazdagságot,

Szívvel álmodik egy szebb

Gyenge karral magadhoz öleltél,

szégyenpír éledt  szájszéleden,

azóta eltelt sokszáz nyár és tél,

minden elmozdult,

 ám a szerelmünk nem.

Sorsunk félremoccan,

életvégi,

a halálban gyűjt erőt

mindig újra megszületni.

Csengery Attila – napi gondjain elmélázva – eladásra váró házuk félé autózott. Vissza kellett kapcsolnia a gázvezeték nyomásszabályzóját, közeledett ugyanis a hideg idő, és legutóbbi látogatásakor nem tudta beindítani a kazánt. Mivel Attila látott má

- Az eszem áll meg. Ez már mégiscsak tűrhetetlen. Épp’ hogy pirkad, és ez a korlátolt kappanhangú, Jákob máris felveri az egész környéket. Az istenverte a fülsiketítő kukurikújával a semmibe ordítja mérhetetlennek hitt bánatát, mivel a baromfiud

Míg virrasztok gyertya mellett,
A hit áttör minden falat,
Ha szívem Istenért reszket,
Nem lankadhat az akarat.

Szerelmem már régen alszik,
Álmát nem éri baljós árny,
Törődés szívből patakzik,
Aludj gyönyörű királylány.

A holnap még előr

Shannen két hónappal karácsony előtt kezdte levelét írni a Télapónak. És az ünnepek előtt naponta érkeztek a leveles ládába színes katalógusok a játékvilág csodáit ajánlva.
A választás nehéz volt. Ezek az élethű babák! Minden alkalomra voltak ru

Január 19-e csendes vasárnap. Medvegúzék ebben az éveben még nem is mentek „fatornyos falujukban” bevásárolni. Az idén csupán akkor vettek néhány fontos élelmiszert, amikor a karácsonykor elmaradt pesti és fehérvári temetői látogatásukat pótolták

Egyre csak gyűltek a temetetlen álmok,

reményem zsúfolta polcaimra őket.

Emlékem botlik, amíg sorait nézem,

feledés pókjai erős hálót szőttek.

Legrégebbit nyitom, féltő óvatosan,

kisiskolás szempár mosolya úgy éget,

évtizedek múltán is varázsos

Sötét az éj,
                                                     (már milyen is lenne,
                                                     ilyen neki a természetje,
                                                     hacsak nem ott fenn len

Még sokáig mögöttem álltál,

kényes láncok reszkettek rajtad,

mint ki zokogót fösvényen tréfál,

mély szakadékok csapássá haltak.

Az összes porhüvely maga rabja,

vad csillapíthatatlan égi rög,

míg sorsát időmértékkel szabja,

  bénult lelke súlya al

Te mindig szerettél reflektorfényben állni,

Én leghátul szerényen a homályban várni,

Te a zajos nyüzsgő városban voltál boldog,

Én a kertekben, ahol szúrnak rózsabokrok,

A te szemedben a világ szépsége csillog,

Az én szívemben évezredes, láthatatlan tit

        

Halálunk oka a növekvő entrópia.
Spontán folyamatok nyeldesik el
a kezdeti, erőteljes kontrasztokat.
Évről évre homogénebbé válunk,
feloldódnak bennünk az emlékek.
Halmazunkban végül már nem lesz
szeretet, harag, sóvárgás és hála

Pórusaimba ivódó lélegzeted,

 még mindig bennem lüktet,

bármennyire duzzog is a szó.

Fonáktalan vagy,

 a legbensőségesebb,

szerelemből adni tudó.

Közeledben leomlik az erkölcs, 

a pillanat saját ujjába harap,

egy porladó eszméletlenben,

száj szájra boldogan

Kapaszkodnál az időbe,

De minden csak rágja tested,

Mint rossz kerítés, kidőlve

Te is csak utad kerested.

S ahogy az eső földet ér,

A mi utunk is csak ennyi?

Rövíd az élet, s köt a vér,

Boldog aki tud szeretni!

Ki melletted áll, fogd kezét,

Innen nem viszü

Ma elcsodálkoztam, ahogy felnéztem az égre én,

milliárd csillag egy pici szempárba hogy belefér,

és mégis a messzeség, a távol oly határtalan,

a föld, mint porszem a végtelenben milyen súlytalan.

Elcsodálkoztam, ahogy szerelemmel néztelek én,

egy égi á